Év végeztével gyakori, hogy ki-ki összegzi tapasztalatait, és listákat készít, melyekben az elmúlt esztendő legjeit összegzi. A Karakter állandó szerzői most egy nagyon egyszerű kérdésre válaszoltak: "mi volt számodra 2019 legnagyobb olvasmány-, film-, illetve egyéb kulturális élménye?" A válaszok lent olvashatók, de természetesen kíváncsiak vagyunk olvasóink saját tapasztalataira is, melyek kommentekben oszthatók meg.

Mohácsi Árpád

Könyv: Kukorelly Endre: Cécécépé

Film: Werk ohne Autor

Színház: Gogol: Egy őrült naplója (Bodó Viktor, Keresztes Tamás, Jurányi Ház)

Kukorelly Endrét én eddig elsősorban a versei miatt olvastam, szeretem hétköznapi nyelven írt, hiányokra épülő szövegeit, különös minimalizmusát és (ön)ironikus gesztusait. Az idén megjelent Cécécépé igazi nagyregény, a szó minden értelmében. Apró magánéleti, családtörténeti mozaikokból épül fel a XX. század történelme. A szerző korábbi regényeiben megteremtett egy csak rá jellemző elbeszéléstechnikát, amelyben egyes szám harmadik személyben tud beszélni önmagáról. E sajátos formanyelvnek köszönhetően egyszerre képes távolságtartó iróniával és érzelmesen beszélni a történtekről. A könyv merész kísérlet a múlt század nagy történelmi kataklizmáinak a mindennapok tükrében való bemutatására. A sokféle anekdotából, családi hagyományból és szóbeszédből az emlékek felidézése révén egyre markánsabban kirajzolódik a főhős elbeszélő személyisége, a regény egyfajta énkeresés is egyúttal, izgalmas fejlődésregény.

A Werk ohne Autor (Mű szerző nélkül) című film hasonló jellegű vállalkozás, fejlődéstörténet és művészi önértelmezés. Florian Henckel von Donnersmarck német rendező (ő a Mások élete című film rendezője is) kísérletet tesz a XX. századi német történelem értelmezésére.  A film elementáris erővel mutatja be, hogy a jelenünket milyen erősen meghatározza a múlt, hogy a múlt bűnei nem maradhatnak következmények nélkül a jelenben, hogy milyen összefüggésben  bélyegezhető meg valaki náciként vagy éppen kommunistaként, hogy milyen az élet ezekben a totális diktatúrákban, aztán ha meg is szűnik a diktatúra, akkor hogyan él tovább a társadalomban, az emberek lelkében. Hogy mit jelent emberként általában és művészként alkalmazkodni az említett diktatúrákban, és hogy egy polgári világban mi a művészet dolga, mi a művész felelőssége. A film egyébként az itt leírtak ellenére egyáltalán nem didaktikus, a nézőre bízza a következtetést, kifinomult művészi eszközökkel ábrázol, erős dialógusokkal és hatásos jelenetekkel. Maga a történet is alaposan ki van dolgozva, remek a forgatókönyv, a sztori, amelyet kimagasló színészi játék tesz lebilincselően érdekessé, így nem is vesszük észre, hogy a film jóval hosszabb a szokásos mozifilmeknél.

A Jurányi Ház az elmúlt években az egyik legérdekesebb színházi játszóhely lett Budapesten. Gogol Egy őrült naplója című előadásukban egy személyiség a szemünk láttára hullik darabokra. Bodó Viktor a középnemzedék egyik legizgalmasabb rendezője, itthon sajnálatos módon kevés produkcióban vesz részt, ezért külön öröm, hogy ebben a produkcióban láthatjuk a munkáját. Keresztes Tamás pedig ugyanennek a középnemzedéknek az egyik legérdekesebb színésze, aki egymaga képes elvinni a hátán egy egész előadást. Alkotói sokoldalúságát jól jellemzi, hogy a díszlet és a zene is az ő munkája. Ráadásul a különleges, mondjuk így, szoba és egyedi zene fontos szerepet kap az előadásban, mindkettő szükséges az egyes jelenetek értelmezéséhez. Az elme leépülésének hiteles ábrázolása rendkívüli sokoldalúságot követel a színésztől, a rendezés kifogyhatatlan az ötletekből. Látni kell.

Reckl_Amál

Könyv: Péterfy Gergely: A kitömött barbár

Film: Csernobil

Színház: —

Az év legjeibe kissé nehéz úgy belefogni, hogy végig, következetesen beszámoltam a számomra fontos dolgokról. Ismételni nem szeretném magam, ezért igyekszem hát olyanokat szemlézni, amelyekről nem (nagyon) volt szó. Az év meghatározó olvasmányélménye Péterfy Gergely Kitömött barbárja volt. Persze ez nem egy vadonatúj könyv, sőt, időközben kijött a szerző legújabb regénye, A golyó, amely eltalálta Puskint. Erről egyelőre annyit tudok csak, hogy a cím sejtetésével ellentétben nem oroszokról szól, hanem inkább családregény. Jól fogy; a harmadik kiadásnál tart. Egyelőre félek a Barbár után kézbe venni, mert nekem az nem csak 2019 legemlékezetesebb könyve, hanem az elmúlt éveké is. A lehető legjobb értelemben látszik rajta a sok-sok munka. Az izgalmas, néha túlságosan érzékletes leírásokon túl (amelyekben úgy el lehet merülni, amihez foghatót akkor éltem át sokszor, amikor még éppen csak megtanultam olvasni, és a könyvek beszippantottak a világukba) a Barbár egy hosszú magyarázat arról, milyen magyarnak lenni. Azt a jelenséget, amelyre Ady Endre bevezette a kompország fogalmát. Azt a nyughatatlanságot és bizonytalanságot, amelyet csak a magunkfajta kompemberek éreznek. A címben szereplő barbár minden egzotikuma ellenére részese ennek a sorsnak. Kalandos, fordulatos élete olyan kérdéseket is boncolgat, mint a rasszizmus eredete és primitívsége. De mégsem tudnék annál magyarabb sorsot elképzelni sem, mint Angelóét, aki a rabszolgai létből küzdötte föl magát az udvarba, de a happy end utáni epilógust, vagyis múzeumi műtárggyá lényegülését mégsem tudta elkerülni. A kompnak egy idő után mindig el kell hagynia a túlpartot.

Miközben nagyon drukkolok az Akik maradtaknak az Oscar-versenyben, ahol a napokban került a szűkített listába, mégis másik filmet választottam. Vagyis ez nem is film, hanem az HBO minisorozata, a Csernobil. Míg a nyugatiak, főleg a fiatalabbak, borzonganak a végzetes sugárzás okozta hatásokon, engem mint a korszak szemtanúját más kérdések foglalkoztatnak. (Nem állítom persze, hogy a hatások hatástalanok lettek volna rám.) A Csernobil világa rémisztően ismerős világ: a panelházak, a mikiegér-utánzatok a játszótereken, a zsigulik, a dauerok a nők fején, a harcsabajszok. Nálunk a gyerekkoromban is ilyen volt a világ. Vagy éppen Gorbacsov. Számomra az teszi félelmetessé a történetet, hogy ez az egész nagyon közel volt. A sorozat zsenialitása pedig az, hogy noha angol, vagyis nyugat-európai, képes volt ezt a miliőt rekonstruálni. A mai elbutult influenszer, aki elmegy Pripjatyba meztelenkedni egy-egy jó fotó kedvéért, nem fogja föl, hogy ez a város valaha közel ötvenezer ember élettere volt. Nem a halottakkal szemben tiszteletlen elsősorban, hanem mindenkivel, aki valaha ott élt. Minden történelmi hűség ellenére mégsem dokumentumfilmet látunk, hanem egy öt epizódra osztott, kiváló ütemben megírt drámát. Nemcsak az év ér véget, hanem az évtized is, és vizuális művészetek uralkodó műfaja pedig sokkal inkább a sorozat, mint a film. (Köszönjük, szuperhősök!)

A kulturális élet legnagyobb fonákságáról — a független színházak működésének ellehetetlenítéséről — már a 2018-as év végén írtunk, és azóta is foglalkoztunk vele. Eddig törekedtem a tárgyilagosságra, de most már addig fajult az ország legelőremutatóbb játszóhelyeinek tönkretétele, hogy meg kell szólalnom mint a független színházak állandó látogatója. Ekként mondhatom, hogy bármennyire is szeretem a színházat, nem fogok jobb híján ráfanyalodni olyan színházakra, amelyeknek eddig sem érdekelt a repertoárja vagy amelyek messziről bűzlenek az ízléstelenségtől vagy a tehetségtelenségtől.

Csöncsön

Könyv: Ágota Kristóf: Trilógia

Film: Werk ohne Autor

Színház: József és testvérei (Örkény Színház)

Szilveszterkor — mint mindig — szűk baráti társasággal ünnepeltük az új év közeledtét, és mint szoktuk, társasjátékozással. Ilyenkor néhány régi kedvencünk mellett egy-két új szerzeményt is kipróbálunk. Játék közben olykor idegeire megyek játszótársaimnak a lassúságommal. Igyekszem mindent alaposan megfontolni, mérlegelni, és nehezen hozok döntéseket. A való életben épp ilyen vagyok — lassú. Éppen ezen okból nem lennék ideális kritikus; jobban szeretem a friss kiadások helyett azokat a könyveket elolvasni, amelyekre már van (legalább) pár évnyi rálátásunk. Világunkat túlságosan gyorsnak, nem ritkán eszeveszetten gyorsnak érzékelem, amelyből hiányzik a várni tudás képessége. Azonnal akarunk mindent, elismerést, tetszést, sikert, eredményt. Pedig különösképpen a művészetben sokszor évtizedek kérdése, mire a befogadók megérnek egy-egy mű üzenetére. Választásaim tehát nem egészen friss munkák.

Ágota Kristóf Trilógiájáról megemlékeztem már egy külön posztban. A három regény szervesen összekapcsolódik, és bár az elsőt önálló filmként és színdarabként is földolgozták már, valójában a folytatások nélkül A nagy füzet szerintem tökéletesen más jelentést kap, mint az egész trilógia egybeolvasásakor. Éppen ezért mindenkinek azt javaslom, hogy a három szöveget (A nagy füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság) egyszerre, és lehetőleg egyhuzamban olvassa el. A trilógia egy ikerpár élettörténetét meséli el, akik szétválnak egymástól. Sorsukat egészen sötét tragédiák szegélyezik, melyek közül a második világháború pusztítása még a kisebbik. A regény rendkívül egyszerű, szikár, mindenféle díszektől, sallangoktól, tréfálkozástól mentes nyelve döbbenetes hatású. Életre szóló élmény.

Mohácsi Árpádhoz hasonlóan nekem is a Mű szerző nélkül volt az év filmje. Mivel erről is írtam ajánló szöveget (avagy kritikát), nem egyszerű az ott leírtakhoz bármit még hozzáfűznöm. Talán csak azt, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni: bár a film morálisan elég tisztán megítélhető történelmi rendszereket ábrázol, tökéletesen hiányzik belőle a sematikusság. A szereplők egytől egyig összetett figurák, egy-egy gesztusuk minduntalan elárulja, hogy nem példázatok, hanem hús-vér, esendő, jobbra vágyó, de sokszor elbukó emberek. Donnersmarck műve folyamatosan határhelyzeteket mutat föl, amelyekben ki-ki meghozza a maga döntését, és a néző mindig szembesül vele, hogy ő maga is kerülhet vagy kerülhetett volna hasonló helyzetekbe; és etikusan választani sohasem egyszerű.

Az Örkény Színház rendezése Thomas Mann hatalmas ívű József-regényéből szintén nem 2019-es premier, olyannyira nem, hogy a 2017. februárja óta futó darabnak mi novemberben éppen az 50. előadását tekintettük meg. Egy több ezer oldalas regényt színpadra átdolgozni már önmagában sem csekély kihívás, de a darab erénye nem pusztán az, hogy ez teljesen zökkenőmentesen sikerült, és hogy valódi színházi élményt kap az ember. A rendezés megeleveníti Thomas Mann filozófiáját. A szinte totálisan lecsupaszított díszlet még inkább arra irányítja figyelmünket, ami a világirodalom egyik legcsodálatosabb regényének a mélységét adja: a mítoszok bennünk élnek. Nem távoli, sok ezer éves, ósdi, unalmas, muzeális értékek, hanem olyan gondolatminták és szokásrendek, amelyek folyamatosan átszövik mindennapjainkat. Mi is József vagyunk, vagy éppen a testvérei. Életünk "örök dolgok közé beszőtt", a múlt más és más formákban újra és újra megismétli magát.