Akik maradtak - filmkritika

A túléléssel kapcsolatban általában a döntő pillanattal foglalkoznak a filmek. Azzal, amikor éppen sikerül megúszni a végveszélyt, a dráma csúcspontját ér ábrázolni, az az érdekes. Ott lángol a kataklizma a szemünk láttára, de az utolsó pillanatban a hős mellé szegődik a szerencse, hogy erényei jutalmául az istenek és a jó sors megkímélik az életét. A legtöbb filmnek itt van vége.

Az Akik maradtak pár perccel később játszódik. A II. világháborúnak pár éve vége van, de még csak gyülekeznek az égen a szovjet fellegek. A magyar emberek próbálnak magukhoz térni, de többségüknek egyelőre csak robotpilótával sikerül a hétköznapok között elnavigálni. Ilyen a nőgyógyász Dr. Körner Aladár is. A haláltábort csak ő élte túl a családjából. Túlélőként érzett bűntudatáért prométheuszi büntetést mért rá a sors: a szülészeten nap mint nap új családok jönnek a segítségével létre, ami nem hagyja saját halott feleségét és gyerekeit elfelejteni. Szűkszavú, távolságtartó emberséggel és persze kiváló szakértelemmel végzi a feladatát.

A változást egy a korához képest testileg fejletlen kamaszlány hozza el az életébe. Wiener Klára is egyedül maradt, a húgát látta meghalni, a szülei eltűntek. Talán hazajönnek. De ezt már ő sem hiszi, mert az apjának írt leveleket a fiókba teszi, nem adja föl. Elméje rendkívül éles, de az iskolában szinte minden tárgyból bukásra áll. Sem tanárai, sem a jóságos, de egyszerű nagynéni nem tudják megzabolázni. Az orvosban viszont meglátja az univerzális férfit. Aladár tökéletes a nagy ugrás idejére: Klárának nem csupán föl kell nőnie, hanem végleg el kell hagynia a gyermekkorát.

Ez a férfi intellektuálisan végre mérhető az elvesztett apához: maga is orvos, németül olvas szaklapokat és rendes válaszokat ad a lány szemtelen kérdéseire. De egyúttal megközelíthetetlenségében és szelídségében ideális az első romantikus érzések tárgyának is. Kicsit olyan ez, mint amerikai sztárokért rajongani: veszélytelen tesztüzem. Annál mégis sokkal izgalmasabb, hiszen a jó Aldó mégiscsak hús-vér férfi.

A testi kontaktus szerepe végig más és más a film alatt. Először a hosszú évek utáni első érintkezés a valósággal. Mintha a kislány akkor bizonyosodna meg arról, hogy életben maradt, amikor ezt az idegen bácsit mohón megöleli. Látva, hogy mindenki más eltűnt a családból (Itt felejtették — mint mondja. Budapesten? Vagy egyáltalán az életben?), elbizonytalanodik a saját létezését illetően is. Ő is bünteti magát: nem eszik, és emiatt nem fejlődik a teste sem (késő menstruációja miatt kerül a nőgyógyászatra). Nem akar arról a pontról elmozdulni, ahol hagyták.

De amikor Aldót, ezt a másik itt felejtett testet megölelheti, megnyugodhat. Neki ekkor jön el a túlélés pillanata. Neki nem is kérdés, hogy minden nap szüksége van ezek után a bizonyítékra. Az orvos feszeng a helyzetben, de azt ösztönösen érzi, mennyire jót tesz neki, hogy valakinek végre szüksége van rá.

Ezt a két nagyon  különböző embert nem csupán a kérdés köti össze — miért maradtak ők életben —, hanem a válasz is: mert sohasem lehet tudni, mikor lesz valahol valakinek éppen rá szüksége.

A szexualitás sejtetése rendkívül ízléses, egyben az izgalmas fényeknek, kameramozgásoknak és vágásnak köszönhetően már-már izgató. A lolitás játszadozás a kislány részéről csupán annak a jelzése, hogy a fejlődés elindult, és készen áll a következő életszakaszra.

Sokkal szomorúbb, és sokatmondóbb viszont, hogy senki sincs ennek a furcsa apa-lánya kettősnek a környezetében, aki legalábbis elsőre ne látna bele szexuális kizsákmányolást ebbe a kapcsolatba. Függetlenül attól, hogy milyen szándékkal közelíti meg őket. Kevés dolog mond annyit a nők, sőt lányok helyzetéről, mint ez az újra és újra lebegtetett feltételezés.

A túlélés nem hőstett, hanem véletlen. Az igazán nagy kérdés akkor jön el, amikor már megtörtént. Az ember ott áll a kezében a kis összegyűrt életével, és azon gondolkodik, mihez kezdjen vele. Ez a bravúros kamaradarab, melyet F. Várkonyi Zsuzsa regényéből eredetileg tévéfilmnek írtak meg, szép, kedves, humanista választ ad a kérdésre. Emlékezetessé a két főszereplő Hajduk Károly és Szőke Abigél mély megértést engedő játéka teszi. Az Oscart, melyre Magyarország hivatalosan is delegálta, valószínűleg nem nyeri el. De nem azért, mert ne lenne elég jó, hanem, mert olyan elegánsan, visszafogottan felkavaró, hogy a kiválasztás filmdömpingjében nem is lehetséges rezonálni Tóth Barnabás filmjére. Ráadásul olyan tökéletes a happy end, amit Hollywoodban talán már nem is értenek.