2020. máj 01.

"Gyökeret csapoltam"

írta: Csöncsön
"Gyökeret csapoltam"

Beszélgetés Nyilas Atillával

Különleges szakmákat bemutató sorozatunkban első alkalommal a könyvszerkesztő titkos életéről rántottuk le a leplet egy Mészáros Sándorral készített interjú segítségével. Ezúttal egy olyan mesterséget mutatunk be, amely a közhiedelemmel ellentétben távolról sem halt még ki, sőt mind a mai napig kitűnő művelői vannak: a költőét. Nyilas Atillával beszélgettünk el a költészet mesterfogásairól, az ihletről, az álmokról és a költői műhelyekről, no és persze arról is, hogy miért ráolvasás minden költemény. A beszélgetést írásban folytattuk.

Hogyan kezdtél el verseket írni? Mikor tudatosult benned, hogy komolyan szeretnél foglalkozni versírással?

Kicsit furcsa a kérdés-párod. Mintha azt készülted volna kérdezni, hogyan alakult ki a költői tudatom, ám valamiféle álszeméremből kerülnéd a költő szót. Én költő vagyok, ez a mesterségek egyike, mint például a kőműves. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy lebecsülöm a költői mesterséget, éppen ellenkezőleg: hasonlóan nagyra becsülöm a kőművesmesterséget. De hogy kérdésedre válaszoljak, amennyire és ahogy emlékszem, első verseimet általános iskolásként, úgy 5. osztályos korom körül önkéntelenül fogalmaztam meg, volt, amelyik magában álló vers volt, s olyan is, amelyet valamely iskolai dolgozat történetébe ágyaztam. Némelyiknek (zenei) dallama is volt. Akkor még nem merült föl bennem, hogy költő lennék, ez később történt, talán 1982-ben: egy jugoszláviai családi nyaralás során föllobbantam egy közelünkben strandoló lány iránt, akit több nap is láttam.

Ahogy vonultam a nyári fák alatt, versben beszéltem magamban, mintha nem is én fogalmaznám meg, hanem csak úgy szólna egy hang a fejemben.

(Megemlékeztem erről az élményemről A Hang című versemmel.) A szerelemérzéshez akkor az afölötti ujjongás is társult, hogy költő vagyok. Persze akkor még nem voltam az. De lassan valahogy kialakult nálam az írásgyakorlat, gyűjtöttem a jónak hallott sorokat, töredékeket, időnként egész verset is kialakítottam, ilyenekkel több füzetet megtöltöttem, s ez így ment évekig. Történt aztán egy (nekem szép) napon, már tizennyolc évesen, hogy miután megírtam egy verset, úgy éreztem, más, mint amilyeneket korábban írtam, az életem első igazi verse. Ez a Falevél című versem volt, és még ugyanazon a napon írtam vagy legalábbis fejeztem be a második igazinak érzettet, a Jézus az őserdőben címűt. Ez a két versem később meg is jelent. A nap, amelyen befejeztem őket, 1984. július 23. volt. Fontos lépést tettem ezzel költői öntudatom kialakulásának útján. Kellett aztán egy jó magyartanár, Szabolcsi János, hogy valahogy kezdetét vegye a költői pályám, ő bizalmat ébresztett bennem, ő volt az első „felnőtt”, akinek önszántamból verset mutattam magamtól, hozzásegített első publikációimhoz, és sok mást is köszönhetek neki. Még akkoriban, amikor az első verseim megjelentek, 4.-es gimnazista koromban meggyőződhettem arról, hogy versírással (is) szeretnék foglalkozni.

Fotó: Nyilas Mátyás

Nyilas Atilla (1965— ) költő, szerkesztő. Budapesten született, itt és Miskolcon járt egyetemre. Tagja volt a Bruthalia Alkotókörnek. Eddig kilenc verseskötete jelent meg, először 1996-ban a Részesülés, legutóbb 2010-ben a Szerelemgyermek című. 2006-ban Fehér Klára irodalmi díjjal jutalmazták. Jelenleg nevelőként dolgozik az Apáczai Csere János Gimnáziumban. Jelentős szerkesztői munkái közé számít Málik Roland költő hagyatékának (egybegyűjtött verseinek és egybegyűjtött prózájának) sajtó alá rendezése.

Említed, hogy mesterség a költészet, melynek megvannak a mesterfogásai. Tudnál ilyenre esetleg példát mondani?

Igen, elég sokat. Ezek jó része szinte automatikusan, ösztönszerűen is működik, mint a szóválasztás, a szórend meghatározása, a sortörés helyének kiválasztása. Persze az imént ösztönszerűnek nevezett mozzanatok szükség esetén gyakran tudatosíthatóak. De hogy részletesebben kifejtett példával is éljek: Ady Endre verselésére jellemző a szimultán ritmus, az alapvetően időmértékes verssorokat külön főhangsúlyokkal rendelkező ütemekre szakítják a döndülő szóhangsúlyok. Kevésbé ismert versei közül ilyen az Öröm-város volt a hazám című, egyik személyes kedvencem. Harmadik versszakából idézem: (Öröm-város) „Csak néha küld egy-két kis aranyat / Vékony örömre, borra, nőre.” E két jambikus verssor elképzelésem szerint így tagolódik három-három ütemre: „Csak néha küld | egy-két kis | aranyat / Vékony örömre, | borra, | nőre.” Nem tudom, ezt a technikát Adytól tanultam-e el, vagy máshogyan került hozzám, mindenesetre én is szoktam vele élni. Időmérték tekintetében talán nem olyan tiszta képlet, mint az előbb idézett sorpár, Isa című versem első versszaka, amelyet most így ütemezek: „előttem | állasz | Porszívó | isten / fölismertelek | hej de nagy | isten / zöld és | fekete | kegyetlen | isten / halálszagodat | érzem | isten”.

Nagy szeretettel beszélsz Adyról. Elmondható, hogy a költők közül ő volt rád a legnagyobb hatással?

Nem tudnám megmondani, ki volt rám a legnagyobb hatással. A mesteremnek tartott Parcz Ferenc, vagy a már elhunyt apa–fiú páros, Birtalan Ferenc és Birtalan Balázs? Legközelebbi alkotótársaim közül Béki István, Zemlényi Attila, kabai lóránt, Mándoki György, Turányi Tamás, Málik Roland vagy Horváth Benji? Kemény Istvántól biztosan tanultam. Hatást gyakorolt rám Oravecz Imre, talán Térey János és Dukay Nagy Ádám is. De hogy messzebbre nézzek: Weöres Sándor vagy Pilinszky János? Vannak Weöres Sándor-os verseim, és úgy vélem, pilinszkys is van. Átfordíthatom-e a kérdésed úgy, hogy egy adott szövegre ki lehetett a legnagyobb hatással? Vannak olyan verseim, amelyeken én magam is fölismerem az Ady-inspirációt. Biztos, hogy Ady hatással volt rám, de hogy ő volt-e rám a legnagyobb hatással, azt nem tudom.

Isa

előttem állasz Porszívó isten
fölismertelek hej de nagy isten
zöld és fekete kegyetlen isten
halálszagodat érzem isten

gyermektestemmel bújtam előled
ágy bárkájára menekültem
szemmel tartottalak takaró-fedezékből
egymást őriztük műanyag katonákkal

berregtél ormányos motoristen
villanybegyed fölszívta játékaimat
szántottad a tajtékzó padlót
megvadult cetisten elnyelted a házat

elnyelted kedves nagyapámat
elnyelted szerelmes nagymamámat
áramköröd hogy szakadt volna meg
hajszál a gégéden akadt volna meg

elnyelted a játszóteret a várost
tomboló isten fölzabáltad a földet
nap hold csillagok ég
fölitta mind a porsötét

két színed előtt lebegek isten
áramló erőddel szívj magadba
szikrázó aranyporszavammal
Porszívó átdöföm szíved

A kortárs költők munkáit egy szakmabeli bizonyára megismeri a folyóiratokból, az új kötetekből, de honnan támadt föl benned érdeklődés a középkori ráolvasások iránt? Hogyan találtál rájuk, illetve miért éreztél ezekben a szövegekben „potenciált”?

A ráolvasások mint népi szövegek hatását, kössük időben bárhová is őket, központi jelentőségűnek tartom saját versvilágom tekintetében, de hogy hogyan találtam rájuk, azt sajnos nem tudom már szétszálazni. Lehet, hogy a mesterem, Parcz Ferenc emlegette őket nekem először a költészettel összefüggésben. Megvolt azután Pócs Éva Szem meglátott, szív megvert című antológiája, amely a Helikon Kiadó Prométheusz Könyvek sorozatában jelent meg, de fogalmam sincs, hogy került a könyvespolcomra (most is ott van). (Később Pócs Éva, akit személyesen nem ismerek, vállalta, hogy borítószöveget ír 2005-ös Ráolvasások könyve című kötetemhez, amiért azóta is hálás vagyok neki.) Harmadikként a Kalevalát említem, amelyben történetekbe ágyazva találhatóak a varázsszövegek, miközben maguk a történetek is mintha varázsnyelven „íródtak” volna.

Egyszer csak rádöbbentem valamire, amit valahogy úgy fogalmaztam meg, hogy a jó vers az mindig ráolvasás, egyszersmind átlátni véltem, hogy én tulajdonképpen mindig is ráolvasásokat írtam, az összes általam számontartott versem tekinthető annak (más kérdés, volt-e köztük jó vers).

Az érdeklődésemben valamennyi szerepet biztosan játszott a mágiához való vonzalom, megragadott a ráolvasások szemlélete, nagy világba (és azon belül a nyelvbe) vetett bizalom árad belőlük, ugyanakkor amennyire emlékszem, már kezdetben poétikájuk miatt is lelkesítettek. A feléjük való fordulással gondoltam a bartóki „tiszta forrás”-programot — a magam minimalista módján — megvalósíthatni, „gyökeret csapoltam, gyökeret”, ahogy ezt magamnak megfogalmaztam.

Mennyiben változott meg szerinted a költő szerepe a modern korban? Egyáltalán: szerinted mi a költő szerepe a társadalomban, miért vannak költők?

Túl nagy nekem a kérdésed, nem érzem magam történelmileg, szociológiailag elég fölkészültnek hozzá, hogy érdemben megválaszoljam. Nem is egészen értem, hogy mire gondolsz. Mindenesetre a költők szerepe minden korban az, hogy költeményeket szerezzenek, és ez ma sincsen másképp. Azért vannak költők, mert van versekre igény, társadalmi is, és — főképpen — belső igény szerzőik részéről… Ezt inkább nem ragozom tovább.

Hogyan készül a vers nálad? Hirtelen rád tör az ihlet, és tíz perc alatt el is készül a költemény, vagy hetekig, hónapokig, netán évekig alakítgatod a szöveget?

Pontosan így van, ahogy mondod. Van, hogy egy vers hirtelen születik, pédául a Heisenberg-féle reláció című versemet, úgy emlékszem, azalatt találtam ki, amíg a budapesti Merlin Színházból átsétáltam a Grinzingi borozóba. Ez persze nagyon rövid vers. Amikor jól megy a munka, reális, hogy a versötlettől a szöveg végső formájának kialakulásáig néhány hét teljen el. Ez néhány hónapra, sőt évekre is nyúlhat, több évet ölel fel például az Isa, Hideglelés, Lázbeszéd, Háromság vagy az Inkvizítor című versem keletkezéstörténete.

Aki figyeli a verseidet, tudhatja, milyen fontosak számodra az álmok, van olyan köteted (Az Egynek álmai című), amelyik kizárólag álomverseket tartalmaz. Honnan jön ez az érdeklődés, és mit gondolsz, mit üzennek az álmok nekünk?

Aktív lelki életet élő, magával foglalkozó ember részéről természetesnek tekinthető az álmok iránti érdeklődés. Aki emellett ráadásul költő vagy író, annak számára az álmok gyakran nyersanyagot, földolgozható témát is jelentenek. Jánosy István költő példája (akire annak idején egyetemi tanárom, Kabdebó Lóránt hívta föl a figyelmemet) megerősített abban, hogy alkotóként is érdemes az álmokkal foglalkozni. Szeretek álmodni, de nem jellemző, hogy álomfejtéssel kísérleteznék. Szeretem az erős, szomorúságos hangulatokat, és a zene s az olvasás mellett leginkább talán az álmok nyújtanak ilyet nekem. Jó álomban olyan helyen járni, ahol boldog voltam, ami fontos volt, az álomban másképp néz ki, mint az éber emlékezetben, de az ember tudja, hogy az az a hely. S most, hogy életem delén — ki tudja, mennyivel — túl járok, s „halottjaim is itt-ott, egyre többen”, jó egyiküket-másikukat, miközben szándékoltan talán föl se tudnám idézni tisztán az arcukat, álomban viszontlátni. Lehet abban valami igazság, hogy az álom halogatott, elintézetlen, földolgozatlan ügyünkre emlékeztet, s ha ismerősömmel álmodom, akit régen nem láttam, jó alkalom lehet ez arra, hogy találkozóra hívjam.

Az Egynek álmai című kötet borítója

Mennyire tartod fontosnak a költőtársakkal folytatott párbeszédet, az alkotói köröket?

Nagyon. Érdekes az is, ahogy a versek kelnek párbeszédre egymással, de ha jól értem, a kérdésed nem erre vonatkozott, hanem a személyes eszmecserére.

Életemben több olyan időszak is adatott számomra, amikor volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, ha az ember nem magányos harcosként küzd, hanem egy csoport tagjaként szinte napi kapcsolatban áll más alkotókkal, és intenzív műhelymunkát folytatnak.

Ilyenkor van, aki többet ad, többet tud segíteni másoknak, van, aki kevesebbet, de az összes résztvevőre inspirálóan hat a közeg, az alkotói kör minden tagjának megdobja a teljesítményét.

Hadd tegyek föl egy fiktív kérdést: milyen mesterséget választottál volna, ha nem költő leszel?

Sok minden lennék szívesen. A zene iránti szenvedély arra késztetne, hogy zenével foglalkozó ember, például zeneszerző legyek. A veszélyhez és a tűzhöz való vonzódásom miatt, ami pszichológiai adottság lehet nálam, talán jól tettem volna, ha tűzoltónak állok. Rövid ideig bányában dolgoztam, ott is jól éreztem magam. Egyetemi tanulmányaimat matematika-fizika szakon kezdtem, él bennem egy elvetélt matektanár. Magyar szakosként éreztem a vonzást, hogy pályát módosítsak, és klasszika-filológiát tanuljak. A filozófia szirénhangját is hallottam. De végül is jól alakultak a dolgok, és költő lettem.

Mit üzennél azoknak a tizenéveseknek, akik szeretnek verseket írni, és fontolgatják, hogy maguk is költők legyenek?

A legfontosabb, amit bennem egykori egyetemi tanárom, utóbb atyai barátom, Szili József tudatosított életre szólóan, hogy bárki bármit mond, ha valaki tényleg költő akar lenni, annak ki kell tartania az írás mellett, tűzön-vízen át. Tehetsége sok embernek van hozzá, de nem lesz mindből költő. A kulcs az akarat.

Nyilas Atilla verseiből hétfőn közlünk majd egy kisebb válogatást.

Szólj hozzá

interjú költészet kortárs magyar irodalom Nyilas Atilla