Irodalommal és nyelvvel foglalkozó szakmákat bemutató sorozatunkban ezúttal arra keressük a választ, hogy mit csinál (és mit művel) egy nyelvész. Megtudjuk, hogy kell-e egyáltalán ilyen szakma, ha "mindenki tud magyarul", és hogy miként lehetnének érdekesebbek a gimis nyelvtanórák. Beszélgetőtársunk Dr. Veszelszki Ágnes, aki sok egyéb korábbi jutalma és díja mellett idén megkapta a Budapesti Corvinus Egyetem legjobb oktatójának járó elismerést is. És noha ő a protokollkommunikáció szakértője, írásos interjúnkat a protokolltól eltérően (húsz éves ismeretségünknél fogva) tegező formában folytattuk.

Mivel foglalkozol nyelvészként?

A nyelv — bár fontosnak tartom a grammatikai alapok ismeretét — kevésbé elvont struktúraként foglalkoztat: sokkal inkább a különböző közegekben, helyzetekben történő használata érdekel.

2000-től foglalkozom a legrégibb kutatási témámmal: a digitális kommunikáció vizsgálatával; erről írtam az egyik szakdolgozatomat (az sms nyelvi vonatkozásairól), majd a doktori disszertációmat (az infokommunikációs technológia nyelvre tett hatásáról). Két, szinte egyidőben megjelent könyvem ezeket a vizsgálataimat foglalja össze: a magyar nyelvű Netnyelvészet. Bevezetés az internet nyelvhasználatába, illetve angol nyelven, a hasonló témában, de teljesen más, nemzetközi célközönségre szabva, a neves DeGruyter kiadó által megjelentetett Digilect. The Impact of Infocommunication Technology on Language című kötet a digitális kommunikációról szól. 

Az IKT és nyelv viszonyán kívül vizsgáltam többek között a marketing és a nyelvészet kapcsolódási lehetőségeit, az online agressziót (trollokat és a sértéseket), továbbá az internetes (mémes) és a munkahelyi humort. Legújabban a tudománykommunikáció érdekel: az áltudományok és az összeesküvés-elméletek nyelvi vonatkozásait elemzem.

És ha két, a nyelvhez kötődő hobbit kell mindezeken túl megneveznem, akkor a bor-, illetve a protokollkommunikáció témáját tudom megemlíteni. Az előbbi témakörből Borkommunikáció címmel szerkesztett könyvem is megjelent (most dolgozunk az angol nyelvű kiadásán). Ehhez és a (nyelvi) viselkedési tanácsokat összegző protokollkommunikációhoz is viszonylag intenzív közösségimédia-jelenlétet társítottam.

A legtöbb bölcsész az irodalom miatt választja a magyar szakot. Téged mi fogott meg a nyelvészetben?

Környezetvédelmi, tűzoltó-, fizika-, matematika-logikai, német-, helyesírási, szépkiejtési, nyelvi kreativitási verseny. Kiváló tanáraim ösztönzésére mindezekben kipróbáltam magam általános és középiskolásként — mind sok tapasztalatot, sikereket, eredményeket is hozott, de a legtöbb különlegesen jó élményem a nyelvi kihívásokhoz kötődött. OKTV-t nyertem magyar nyelvből. Könyvfaló gyerekkoromtól kezdve (az óriási otthoni könyvtárunk sem volt elég, az iskolai, később a városi könyvtár rendszeres látogatójaként) a szépirodalom mindig is az életem része volt: a könyvekben a szórakoztató jellegük mellett a nyelvi alapanyagot is láttam.

Ma már ezt nem tudnám megtenni, de a szóhasználata miatt sokat kárhoztatott Jókai-regényeket is kiszótároztam: minél több új, akár idegen szót szerettem volna megtanulni.

Az egyetemi szakválasztásom (az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytattam a felsőfokú tanulmányaimat, magyar és német szakon) nem tűnhet meglepőnek a családi hátterem ismeretében: édesanyám magyar–orosz, édesapám német–orosz szakos középiskolai tanárként dolgozott. A magyar szakon — a nagy többségtől eltérően, akik az irodalom miatt jönnek a szakra, és csak később szeretik meg a nyelvészetet — már eleve a nyelvészeti kurzusokat preferáltam, nagy kedvencem volt a szociolingvisztika és a grammatika. Az első OTDK-versenymunkámat nyelvtörténetből írtam (a szóelvonás szóalkotási módról), majd a modern magyar nyelv irányába fordult az érdeklődésem, ebből született a helyezést is elért második OTDK-dolgozatom (a nyelvi humor egy fajtájáról). Ezzel párhuzamosan egyre több szakmai konferenciára kezdtem járni, aztán tanulmányok is készültek, illetve még egyetemista koromban jelent meg a Bódi Zoltánnal közösen írt Emotikonok című könyvünk. Az ELTE-n doktoráltam, illetve ott is kezdtem tanítani; 2016-ban váltottam a Corvinusra, jelenleg az Aczél Petra vezette kommunikációs intézetben dolgozom tanszékvezető egyetemi docensként.

Szerinted miért gondolják sokan unalmasnak a nyelvtan tantárgyat? Mit lehetne tenni ez ellen? Minek egyáltalán ilyen tárgy, ha mindenki tud magyarul?

„Ne púposkodjál, bástya, te is felvetted a sertésjelmezt. Rajoskodhatsz, a csajod is kikerázhatja magát, akkor se leszel már patent.” vagy „Ne vágj fel, barátom, hiszen eléggé meghíztál. Akármennyire is mutatod, hogy fontos vagy, a barátnőd is kicsípheti magát, te már nem leszel menő.” vagy „Kérem, ne tegyen úgy, mintha Ön csodálnivaló lenne. Gyarapodott a súlya, már az alakja sem a régi. Rávilágíthat ugyan a régmúlt dicsőségére, és az Ön élete párja is a legszebb formáját mutathatja, de az Ön legjobb formája már a múlté.”

A nyelvet, annak sokszínűségét, változatosságát nem absztrakt szabályokkal, definíciók megtanításával érdemes bemutatni, hanem használatában.

Megsértődik-e az üzenet címzettje, ha az első megszólalást mondjuk neki egy szórakozóhelyen? Mondhatja-e ugyanezt egy nyugdíjas nő a piacon az eladónak? Hogyan hangzik a második példa egy tizenéves vagy egy negyvenes szájából? És mi történne, ha a harmadik változat hangozna el két fiatal között a diszkóban? Ugyanazt jelentik ezek a megnyilvánulások? Nyilvánvalóan nem pontos a nyelvváltozatról nyelvváltozatra történt fordítás, de egyes nyelvi használati szabályokra rámutathat e példasorozat.

A hallgatóimtól mindig tanulok: az első példa egyes szavait is nekik köszönöm. Ugyancsak tőlük származik ez a nyelvi játékos mondat: „Átszálltam a Blahamákon, aztán irány a Csepel-szigetek, hétvégén meg Csopakabana.” Ha nem ismerjük a hozzá szükséges eszközöket, nem tudjuk értelmezni az ebben rejlő nyelvi humort.

Valós helyzetek szimulálásával, a tanulandó ismeretek kontextusba helyezésével, a nyelv különböző funkciókban történő használatának következményeivel élettelivé tehető az oktatás. A jó magyar nyelvi óra egy olyan szerszámkészletet ad a diákok kezébe, amellyel képessé válnak a nyelvet a saját érdekükben, a szándékaiknak, a szituációnak, a kommunikációs partnereiknek megfelelően használni.

Miért van ekkora szakadék a gimnáziumi nyelvtan és az egyetemi nyelvészet között?

Ha egy biológust, matematikust vagy informatikust megkérdezünk erről a témáról, akkor ők is hasonlóképpen válaszolnának: mert az eltérő szintű oktatásnak más a célja, más a szándéka, más a jellege.

A középiskolai magyar nyelvi órák valódi célja a nyelvi tudatosság növelése, az egyes közegekhez, színterekhez illeszkedő, adekvát írott és szóbeli megnyilatkozási formák elsajátíttatása, az ehhez szükséges alapvető nyelvi eszköztár megismertetése. A felsőoktatási nyelvészeti kurzusok ezzel szemben a nyelvet különböző aspektusokból tanulmányozzák — nagyon leegyszerűsítve, csak néhány példát kiragadva: az általános nyelvészet a különböző nyelvek hasonló (univerzális) vagy éppen rendszerszerűen eltérő vonásait kutatja, a grammatika a nyelvtani viszonyokat tárja föl, a pragmatika a nyelv és nyelvhasználó viszonyrendszerével foglalkozik, a szociolingvisztika és a dialektológia a nyelv különböző változatait elemzi, a nyelvtörténet a diakrón, azaz történeti szempontot érvényesíti — és a sor még hosszan folytatható lenne.

Ha a biológiai hasonlathoz visszatérünk, ez olyasmi, mintha a béka természetes élőhelyén történő megfigyeléséről átváltanánk arra, hogy különböző közegekbe helyezzük az állatot, vagy éppen csak a látószervét vagy a hámsejtjeit figyeljük meg, sőt adott esetben felboncoljuk. A nyelvet is részegységeire bontjuk, más-más színtéren vagy különböző szempontokból figyeljük meg, így tanulmányozzuk — csak ez a folyamat nem olyan látványos, mint egy biológiai kísérlet.

Balázs Gézával és Aczél Petrával

Szükség van-e szerinted nyelvművelésre, vagy a nyelv természetes fejlődése elé nem szabad akadályokat gördíteni?

Nem gondolom azt, hogy a nem tiltó, nem stigmatizáló, hanem tanácsadó szellemiségű nyelvművelés akadályozná bármiben is „a nyelv természetes fejlődését” (már ha a valóban természetes nyelvi változást fejlődésnek tekintjük).

Nyelvművelésnek nem azt tartom, hogy különböző nyelvi babonákat sulykolunk az embereknek (hát-tal és és-sel nem kezdünk mondatot, az -andó, -endő a magyar nyelvben nem használandó), és megtiltjuk nekik egyes nyelvi formák használatát, hanem azt, hogy a laikus, tehát nyelvészettel nem tudományos szinten foglalkozó nyelvhasználóknak — ha ezt igénylik és kérik — tanácsot adunk nyelvi kérdésekben.

Például abban, hogyan (milyen hangnemben, szóhasználattal, stílusban, szerkezetben) írjanak meg egy álláspályázatra ismeretlen címzettnek egy motivációs levelet; hogyan tartsanak meg egy prezentációt egy fontos tenderen vagy éppen milyen nyelvi eszköztárral szólítsák meg a célközönségüket egy Facebook-posztban, hogy ténylegesen a megfelelő és szándékolt üzenetet tudják átadni.

Megváltoztatják-e az új médiumok, eszközök, közösségi oldalak a nyelvet, vagy csupán arról van szó, hogy a szóbeliségnek létrejött egy leírt változata is? 50 év múlva mindenki szmájlikkal fog írni, vagy senki nem is fog emlékezni a szmájlikra?

Az internet módosított az információszerzés jellegén, idején, gyorsaságán és hatókörén. Megváltoztak a szakcikk- és hírolvasási szokások. A digitális információs közeg kialakított egyfajta új, kritikus hozzáállást, a kapott adatok megbízhatóságának szükséges (állandó és visszatérő) ellenőrzését (gondoljunk csak az álhírek olyannyira aktuális témakörére). Változik a szövegbefogadás mikéntje is: máshogyan olvasunk egy nyomtatott könyvet és máshogyan az ún. „világító pergamenről”, a képernyőről vagy kijelzőről. Az elektronikus szöveg olvasásában több az ugrás, az információszemezgetés, és a szöveges mellett a (mozgó)képi tartalmakat keresi a netező. Az emlékezés is módosul: úgy tűnik, a tényszerű tudás helyét és kiemelt szerepét a hálózatban gondolkodás, a töredékek-részek összekapcsolásának képessége veszi át.

Egyesek féltik az írott szöveget, miközben az a látáshoz, a képbefogadáshoz képest sokkal későbbi fejlemény.

A vizualitás, a képszerűség az ember alapvető kommunikációs közegét jelenti.

Egyes esetekben a képek hosszabb szövegeket is helyettesíthetnek. Így van ez az emotikonokkal kapcsolatban is: egy mosolygó jelet a szövegünk után írva jóindulatunkról, esetleg jókedvünkről tudjuk biztosítani partnerünket. Újabb vizsgálatok szerint a sokat csetelő fiatalok rosszkedvűnek vagy gorombának gondolták az egyébként pozitív érzelmekről beszámoló szöveget küldő, de emotikonokat nem használó csetpartnerüket.

Azért izgalmas ez a kérdés egyébként, mert a 2000-es évek elején, amikor az sms volt az egyik legnépszerűbb kommunikációs forma, sokan úgy gondoltuk, ez és a vele járó rövidítések meg fogják változtatni a kommunikációs szokásainkat (túlzó módon: „a nyelvet”). Aztán megjelentek a különböző messengerszolgáltatások, az okostelefonok és a mindenütt elérhető és jelenvaló internet, az sms háttérbe szorult, és vele együtt a kreatívnak tartott rövidítések nagy többsége is. Mindez öt-hat év alatt lezajlott. Ez az egyetlen kiemelt, technológiafüggő változás is megmutatja, mennyire nehéz a digitális kommunikációval kapcsolatban hosszabb távú jóslatokat tenni.

Ami azonban a jelen perspektívájából is látszik: az a mobil és természetesen a közösségi média, azon belül is a Facebook uralma. Gondoljunk csak bele, a Facebook és az ugyancsak a tulajdonában lévő Instagram felhasználószáma még mindig növekedő tendenciát mutat: jelenleg több mint kétmilliárdan jelentkeznek be rendszeresen ezekre az oldalakra. Ez óriási, soha korábban egy platformon nem látott tömeget (és persze hatalmat) jelent — aminek óhatatlanul, kikerülhetetlenül is vannak nyelvi hatásai (is).

Mennyire hasznos tudomány szerinted a nyelvészet?

Mihez képest? Ha azt mondjuk, hogy az orvostudomány hasznos, mert emberek életét tudjuk általa megmenteni, akkor a nyelvészet nem hasznos. Ha viszont azt mondjuk, hogy a nyelvészet az egyik legalapvetőbb kommunikációs eszközünket, az ember-lét egyik legfontosabb megkülönböztető jegyét, a társadalmi együttműködésünk és együttélésünk alapját, a nyelvet tanulmányozza, akkor a társas életünk szempontjából nincs nála hasznosabb tudományterület.