Götz Eszter, állandó vendégszerzőnk írása a folytonos otthonülés miatt már-már elvonási tüneteket produkáló otthon bujdosók lehetséges túlélési praktikáiról.

Két hónap karantén után az ember már bármire kíváncsi, ami nem a négy fal között van. Az élmény utáni éhség egyes fázisai tökéletesen követhetők a közösségi oldalakon. Az első hetekben felröppentek a buzdítások: maradj otthon, csökkentsd a kockázatot, légy önkéntes karanténlakó, mondj le a szabadságodról a közjó érdekében; és persze vigyázz az egészségedre. Rendben. Némi fészekrakosgató izgalom után jött a következő korszak: jó, legyünk bezárva, de mivel üssük el az időt, amit nem home office-szal, a velünk együtt ugyanúgy beszorult családtagokkal, vagy pánikolással töltünk? A Facebook-on megindult a gyerekkori fotók rohama, mintha hirtelen egy letűnt világ relikviáiból szemelgetve mindenki mély nyomot szeretne hagyni az ismerőseiben: nézzétek, ez voltam én. Mire lecsengett, megjelent Facebook-csoport magyar változata is, ahol a Havanna lakótelep fölött úszó felhőkben ugyanúgy lehet gyönyörködni, mint az ausztrál tengerparti villa kertjét megszálló zebrapintyrajban.

Csupán egy hét szobafogság kellett ahhoz, hogy összeálljon az első karanténszínház. Nem véletlen, hogy éppen ez a művészeti ág reagált a leggyorsabban az új helyzetre: a középkori vásári színjáték óta őrzi elevenségét, ha ez a kőszínházi gyakorlatban nem is mindig tűnik ki. Mindenesetre elborította az internetet az az elszánt és bájos humorú világ, amiben a színészek otthonról próbálnak, játszanak, memorizálják a szöveget (van, aki fűnyírás közben, mások gyerek mellett, vagy konyhában tüsténtkedve), egyszóval a színjáték nem hagyta magát, besurrant az agyonfertőtlenített kilincsek alatt, és internetes produkciókra ragadtatta magát.

Majd megnyíltak az archívumok. Tegnapi és tegnapelőtti nagy sikerek a Katona József Színháztól a Royal Shakespeare Company-ig vonultak fel a világhálóra, néhány napig vagy egy-egy hétig ingyenesen lehet elérni az előadásokat. Sok hazai színész bekapcsolódott a pesthidegkúti Waldorf-iskola tanára, Forró Péter által indított kezdeményezésbe: népmeséket olvasnak föl a netre. Hozzáférhető lett sok remek régi film — olyan nézőket is meghódítva, akikben eddig sem filmtörténeti, sem egyéb nosztalgia nem élt —, a nagy európai operaházak egy-egy legendás előadása is fölkerült az ingyenesen nézhető oldalakra, sokan itt először találkoztak kortárs operarendezéssel, és kénytelenek voltak újragondolni a műfajhoz fűződő viszonyukat.

A kiállítótermeket sem kell teljesen nélkülözni, noha egyelőre minden zárva tart, szépen gyarapodnak a virtuális tárlatvezetések. A Műcsarnokban éppen a karantén bevezetése utáni héten nyílt volna meg az év attrakciója, a Szabadjáték című II. Képzőművészeti Szalon, de egy panorámavideó segítségével bejárhatjuk a termeket. A Ludwig Múzeum tökéletesen eltalálva a világ aktuális állapotát, éppen a lassú életet dolgozza fel a Slow Life virtuális tárlatával, a Nemzeti Múzeum az online tanulásra kényszerült diákoknak és a tanároknak oktatási segédletet, az iskola buktatóin túljutottaknak pedig afféle múzeumi házimozit kínál, és akik ezt a kanyart sikerrel vették, a szerdai és szombati estéken lazíthatnak a Laposa borászat online borkóstolójával, sőt péntekenként a „kanapéborászat” vidám pillanataiba is becsatlakozhatnak.

Kuncz Aladár a Fekete kolostor című regényében csodálatos egyszerűséggel ír arról, hogy az első világháború idején Franciaországban rekedt „ellenséges polgárok”, akik között öt évet töltött fogságban egy katonai erőd kazamatáiban, hogyan őrizték meg józanságukat, az élethez való ragaszkodásukat az otthonról küldött könyvek és a foglyok által rendezett színielőadásoknak köszönhetően. „Lassanként — írja — már nem is rendes élet, nem is egyszerű olvasás volt ez. Oly mélyen merültünk el az olvasott regényekben, költeményekben és színdarabokban, hogy a tőlük hozott világ sokkal élesebb és elevenebb volt, mint a mienk, annyira, hogy fogolytársainkat is és egész környezetünket lassanként besoroztuk képzeleti világunkba, különböző regényalakok maszkjába öltöztetve őket.”

Akinek támogathatnékja van, az itt tud segíteni.

Akárhogyan is folyik erről a hivatalos kommunikáció világszerte, a járványhelyzet nem azonos a háborús körülményekkel. Csak maradjunk otthon, és fogadjuk hálával mindazt, amit a kultúra szereplői — akiknek nem csupán a mozgásszabadsága, de mindennapi lételeme, a közönséggel való találkozás került veszélybe — ilyen körülmények között is nap mint nap nyújtanak.