Manapság örvendetes módon egyre több nő vállalkozik szépírásra, és egyre több férfi és nő ír meg olyan témákat, amiket jellemzően női témáknak szokás gondolni. De őszintén szólva pusztán a női szerző vagy a női téma nem kelti fel az érdeklődésemet. Aztán meghallottam a szerzőt felolvasni az egyik novellát a kötetből, és annyira hatott rám, amit hallottam, hogy úgy gondoltam, ha ez a könyv ilyen, mint ez, akkor mégiscsak szeretnék többet megtudni a nőkről. Hátha lappang itt valami titok, amit mégis jobb volna tudni.

Babarczy 22 novellát sorakoztat fel egymás után, de a sorrend talán nem egészen önkényes. Az elbeszélő voltaképpen egy önismereti kurzust tart az olvasónak, a gyerekkorától kezdve napjainkig, tehát úgy ötvenéves koráig kísér minket a saját belső utazásán. Látszólag minden novella másról szól, de valójában minden történet az önmagunk megismerésének egy mozaikdarabja. A történet a pontosan meg nem jelölt kisgyerekkortól egészen a felnőttkorig tart. Az egyes életszakaszok portréi összeilleszthetők, és végül egy egységes, bár nyilvánvalóan fiktív életutat rajzolnak ki. Illetve ez az énkép kiterjed a nagymamára és az édesanyára, őket is szinte belső nézőpontból látjuk. Az elbeszélő bizonyos tekintetben azonosítható a szerzővel, de a lényeg a belső folyamatokon van, egy ember próbálja magát a világban meghatározni. És ez a helykeresés, ez az önmagam keresése lebilincselően érdekes az olvasó nemétől függetlenül.

Hogy ne a levegőbe beszéljek, elárulom, hogy van szó itt nagymama-élményről, gyerekkori szerelemről, testképzavarról, kamaszkori szökésről, taxis által elkövetett erőszakról, szülésről, anyaságról, melltartóról, fontos ember betegségéről és haláláról, megelevenedő családi fotókról.

Ezeknek a témáknak a felsorolása ugyanakkor zavarba is hoz, mert olyan mintha valami közhelykatalógus volna; ha elkezdenék könyvet írni egy nő életútjáról, akkor hasonló témákat írnék fel magamnak a cetlikre. Ráadásul a történetek elbeszélési módja is meglehetősen egyszerű: kevés szóval, általában mindenféle humor vagy érzelem nélkül a lehető legegyszerűebben elmondja a történetet. Helyenként egy kis késleltetés vagy egy-egy kevéssé kiszámítható fordulat teszi a történetet olvasmányosabbá.

Bizony jó sokáig eltartott, míg rájöttem, hogy ez az egész közhelykatalógust azért kell végigszenvednem, mert a nők többsége éppen ezekkel a közhelyekkel szembesül egész életében. És most, ha akarom, ha nem, nekem is elmondják mindezt. (Be kell vallanom, hogy nem magamtól voltam ilyen okos, a feleségem mondta el, mitől döglik a légy. Köszönöm.) Hogy például annyian, de annyian beszélnek a szülésről ("Fáj, de elfelejted") közhelyeket, hogy mire odáig jut az ember lánya, hogy szül, nem tudja, nem érti, hogy mi játszódik le a testével és a testében, hogy kik és miért sürgölődnek körülötte. Mondjuk a halál is ilyen téma, csak az a férfiaknak is ki szokott járni. Érdekes ez a szép halál, vagy meghalni méltósággal. Na, az például mi lehet?  Éppen a legalapvetőbb dolgokról nem tudunk szokás szerint semmit. 

Szóval valami olyasmiről van szó, hogy egész életünkben különböző elvárásokat fogalmaznak meg velünk szemben. Tudvalévő, hogy milyen a jó anya. Hogy a szép lány onnan ismerszik meg, hogy vékony. Hogy milyen viszonyban kell lennem az anyámmal. Hogy a pasimnak egy tárolóedény vagyok, jobb esetben egy üres tárolóedény, mert más kölykét mégse szívesen neveli az ember. És  a többi. Elvárások, elvárások, elvárások — és amilyen hülye az ember, eleinte mindennek meg akar felelni. Az önismeret ebben az összefüggésben valami olyasmit jelent, hogy képes vagyok nemet mondani. Megtanulom, hogy mi az, ami én vagyok, és mi az, ami nem.

Férfiként valamelyest zavarba ejtő ezt olvasni. Egyrészt nekem hiányoznak a férfiak nyűgjei, amik nyilván nem kisebbek vagy elhanyagolhatóbbak a nők nyűgjeinél, de elismerem, hogy adott pillanatban lehetnek a női gondok egyesek számára fontosabbak. Másrészt talán nemcsak ebből áll az élet.

A felvetett ügyek társadalmi szempontból fontosak, de nem tűnik minden a novellákban elősorolt téma egyforma súlyúnak. Van olyan probléma, ami kifejezetten elcsépeltnek tűnik, ezeket a pogácsás-nem evős-hányós vagy soppingolós történeteket nem szerettem; és van olyan, ami kifejezetten megrendítő, ilyen például az édesanya haldoklása, vagy a tanárnő elmenekülése a pályáról. Ez utóbbi történet (Sennyei Ilma eltűnt) több szempontból is kilóg a kötetből. Először is a témája talán nem illik közvetlenül ebbe a női tematikába, legfeljebb annyiban, hogy egy pályát elhagyó tanárnő sorsát mutatja be. A pályaelhagyás oka egyébként már nemsemleges. Csak néhány novellában lesznek fontosak a mellékszereplők, általában nincs is más szereplő, csak az elbeszélő, vagy az elbeszélő meghosszabbított énje, illetve olyan kevéssé kidolgozott figurák fordulnak elő, akik egy bizonyos mozzanat ábrázolásához szükségesek, de nagyon keveset tudunk meg róluk, voltaképpen csak árnyékok. Sennyei történetében előkerül egy kisváros, egy iskola, kollegák, diákok. És szinte mindenkinek jut valódi szerep.

Az elbeszélő egyébként sajnálatosan kevés dolgot bíz az olvasóra. Általában valamiféle tézismondatot állít a középpontba. A novella e köré a szentencia köré épül, vagy tanulságként ezzel záródik. („Szülő nő nem beszél vissza.”, „A gyerekek már iskolásként holtvágányra kerülnek”, „Megtöri a lelket a szégyen.”) Az egyes novellák színvonala ingadozik, az egyfókuszú előadásmód, a kizárólag a saját önkép megértésére való koncentrálás monotonná teszi a könyvet. A történetek hirtelen élessé válása, olykor kegyetlensége vagy brutalitása viszont képes berobbanni ebbe a világba, és mélyen megérinti az olvasót.