Az internet népe által legjobbnak kikiáltott filmnek, A remény rabjainak legszebb jelenetében a főszerepet a Figaro házasságának híres duettje, a Sull'aria játssza. A film börtönben játszódik; az igazságtalanul elítélt főszereplő egyedül marad az irodában. Fölteszi hát a lemezjátszóra a Sull'airát. A hangszórókán át minden rab hallja, megállnak egy pillanatra. A narrátor — maga is rab — pedig elmondja, fogalma sincs, miről énekel a két olasz hölgy, de ez a zene olyan szépséges, hogy egy pillanatra a börtön minden lakója szabadnak érezhette magát.

Ahhoz a szerencsés generációhoz tartozunk, akik átélhetik az operajátszás forradalmát. Ahogy már itt is sokszor leírtuk, az átkozott statikus előadásmód kihalófélben van, helyette teljes színházi élményre törekszenek. Már-már filmes hatásra. Ez különösen azért figyelemreméltó, mert a filmművészet előképe kevésbé a prózai színház, sokkal inkább a hatásos, túlzó, nagyszabású opera. Miközben az operafilm műfajában ritkán született maradandó alkotás, a "film-operák" a kortárs színpadi művek egyik legizgalmasabb irányát jelentik.

Azon gondolkodtam, vajon a zeneszerző mennyire segít az énekesnek a szerep megformálásában. Egyértelműen látható, hogy az idő előrehaladtával egyre tudatosabban illesztik a karakter személyiségéhez és lelkiállapotához az éneklendőt.

Händel a Julius Caesaránál még a hallgatóság lenyűgözésére nagyobb hangsúlyt fektetett, így ebben a lépre csalós jelenetben a címszereplőnek közel nyolc percig arról az allegóriáról kell énekelnie, hogy a ravasz vadász rezzenéstelenül figyeli a zsákmányt. Vagyis, hogy az ármánykodó Ptolemaiosz szitáján Caesar már az első percben átlát. A zene rendkívül grandiózus, pompás kürttel is megtámogatja Caesar mondandóját. Bármennyire jó is hallgatni ezt a zenét, dramaturgiailag nem passzol a helyzethez igazán.

A mai rendezőknek ez azonban mindenekelőtt szabad kezet ad. Ezt a dráma szempontjából fontos jelenetet - ahol az ellenfelek közvetlenül nézhetnek egymás szemébe — többnyire beékelt videóklipként használják, mellyel definiálják az előadás jellegét.

A Glyndenbourni Fesztiválon például mókás kis koreográfiával oldják föl ennek a méltóságteljes, rezes hömpölygésnek a roppant súlyát. A mozdulatok kimértsége és kiméretlensége (hirtelen elfogy a hely, vissza kell fordulni); az egyszerű lépdelés és a szolgák egyensúlyozásának nehézsége; a két ember szemtől szembeni harca és a bonyolultan sok izgő-mozgó statiszta — mintha azt üzenné, annyira nem illenek össze a dolgok, hogy inkább elbohóckodjuk az egészet. Ez bizony remek koncepció, a legtöbb barokk operának kifejezetten jól is áll a bohókásság, játékosság.

A Hoffmann meséi berlini jelenetéért a mai steampunk rajongók megnyalnák mind a tíz ujjukat. Hoffmann aktuális beteljesületlen szerelme ugyanis egy android, vagyis egy emberszerű gép. A turpisságot azonban nem veszi észre, mert a kis énekes robot alkotója rózsaszín szemüveget is szerkesztett hozzá, mely embernek láttatja Olympiát. A robot a cirkusz legfőbb attrakciója: butácska dala a remegő szívű madarak románcáról viszont olyan pontosságot igényel az énekestől — aki csodálatos módon ember —, amilyenre csak egy gép képes. Óriási poén, hogy az életnagyságú zenedoboz óraműve néha lejár, és az őrült professzor segédjének föl kell időnként húznia. De az elbájolt Hoffmannt még ez sem tántorítja el.

A belcanto opera nagymestere, Rossini sosem fukarkodott, hogy főhőseit az éneklésen át juttassa abba az extázisba, amelyet szerepük szerint is át kell élniük.

A Cenerentola címszereplője például alaposan megünnepelheti, hogy legyőzte az egész világot. A Hamupipőke sötét humorú változatában a történet szerint az éppenhogycsak megtűrt árvalányból hercegné lesz, akinek szépsége és jósága legendás. Sőt, nagyravágyó apjával és idétlen nővéreivel is megbékélnek. Ha ezt a tömény heppiendet nehéz volna átélni önmagában, Rossini olyan hangakrobatikával ajándékozza meg címszereplőjét, amelyben mezzoszopránok ritkán lubickolhatnak. 

A bevezetőben idézett Figaro-duett sem éppen arról a földöntúli boldogságról szól, amely beszökik az elítéltek szívébe egy pillanatra. Fennköltsége, reménytelisége, amelyet a rabok is érzékelnek, abból fakad, hogy Mozart ekkor tesz igazságot. A Figaro házassága kedélyes, pikáns kis bohózat lehetne (ennek nevezi II. József és köre is az Amadeusban), ha a grófnénak nem okozna férje hűtlenségi kísérlete mély gyötrelmet. A Sull'aria szabadságérzése abból ered, hogy a grófné rájön, csak akkor nem lesz szomorú áldozat, ha ráébreszti férjét viselkedése helytelenségére. Ebben a légies párbeszédben levelet diktál a szobalányának, mellyel a szobalány nevében titkos légyottra csalja a grófot. Megjelenni már a grófné fog a szobalány menyasszonyi fátylában. Ez az egyetlen remény a férfi jó útra térítésére. Ezért tökéletes választás a Remény rabjai bűnöseinek a pillanatnyi szabadságra.