Tavaly ősszel volt 30 éve, hogy leomlott a Berlini Fal. Valami elképesztő népünnepély volt Berlinben, de nemcsak ott, hanem mindenütt a rosszemlékű keleti blokkban, mert kortársként éreztük, hogy vége van egy történelmi korszaknak, tudtuk, hogy itt a szabadság. Nem elhittük, nem gondoltuk, hanem tudtuk. Katartikus élmény volt. Ráadásul nekem személy szerint is fontos volt, mert német szakos egyetemistaként éppen ’90 tavaszi félévében voltam kint részképzésen, így a német újraegyesítés voltaképpen a szemem előtt történt. A Fal leomlását (vagyis a belső német határok megnyitását) szokás egy dátumhoz kötni, ez 1989. november 9-e. Aki szeretné átérezni ezeknek a napoknak a hangulatát, az nézzen bele ezekbe a videókba: híradó (1989. nov. 9.); tömeg a Brandenburgi Kapunál; képek az éjszakáról (hosszabb összeállítás).

                                                         Drezda látképe

Uwe Tellkamp regénye 1982-ben kezdődik, és 1989. november 9-én ér véget, éppen az előbb említett jelenettel a Fal úgymond leomlásával. A befejezés rendkívül szokatlan, ugyanis az utolsó írásjel egy kettőspont. Mintha azt sugallná így a szerző, hogy ez most itt nem egyszerűen valaminek a vége, nem pusztán az NDK (Kelet-Németország) haldoklásának utolsó hét éve, hanem egyúttal valaminek a kezdete is. A rendszer ugyan öröknek látszott, de valahogy mégis azonnal összeomlott. Nagy várakozásokkal tekintettünk a jövőbe, biztosan túlzott reményeket tápláltunk, de nagyon akartuk a változást. Talán ezt az összetett érzést hivatott kifejezni ez a kettőspont. Tellkamp monumentális regénye, ezer oldal!, a rendszerváltás történetét írja meg. Jellemző, hogy a német irodalomtörténet megalkotta már a Wenderoman kifejezést, Tellkamp regénye ennek a rendszerváltást bemutató műfajnak a képviselője. Az is jellemző különben, hogy a magyar irodalom egyelőre nem ilyen slágfertig ebben a témában, pedig mesélnivalónk nekünk is volna éppenséggel.

                                             Uwe Tellkamp portréja                          

A rendszerváltás óta eltelt három évtized sokak szemében mintha megszépítette volna ezeket a kegyetlen és ostoba kelet-európai rezsimeket, lehet hallani hangokat, hogy igen, igen, diktatúra volt, de... Tellkamp regénye precízen tárja fel az állampárti diktatúra működését, mintha egy állatorvosi lovon szemléltetné a bajokat. Az embertelenséget, a hazugságot és képmutatást, ami az egész rendszer létalapja volt. Bemutatja, hogy ez így megy a társadalom egészében, a legapróbb sejtecskétől egészen a legfőbb szervekig. Az egész a velejéig romlott, amit nem szabad relativizálni. Szóval itt nincs semmi de.

Tellkamp elbeszélése egy szüntelen áradó szövegfolyam, végtelenül hosszú mondatokkal, állandó kitérőkkel, téma- és stílusváltásokkal. Nem véletlenül nevezik eposznak is, a rosszindalatúak egyenesen Buddenbrook-komplexust emlegetnek. Jópofa marketingeszköz, hogy a szerző egyik nyilatkozatában megemlítette, hogy álmot látott, amiben Csehov adott neki tanácsokat a húzásokat illetően, hogy mit kell megtartani, mi fölösleges. Az az igazság, hogy az ezer oldal szokatlanul hosszú, és valóban sokáig is tart elolvasni, mert ráadásul nem is könnyű olvasmány, folyamatos koncentrációt igényel. Ugyanakkor olyan sodró lendülete van a szövegnek, olyan áradása, hogy nehéz letenni. És ha megértjük a szöveg logikáját, akkor elfogadjuk a rendkívüli terjedelmet. Én egyfajta körkörös építkezést látok, ahol minden apró részlet magába foglalja egyúttal a nagy egészet is. Nem véletlen, hogy egy végtelenül apró minta került a könyv borítójára is. Itt egy kerítés vagy korlát kovácsoltvas elemének egy egészen apró részlete látható. Valódi kézművesmunka, ami egyébként egyáltalán nem volt jellemző az NDK-ra. Ráadásul ez egy villa dísze a mai napig, de a villák általában szintén nem voltak túlságosan jellemző lakhatási megoldások a szocialista országokra, bár előfordultak. Viszont minden ilyen villához tartozott egy egyedi történet, ami éppen a maga egyediségével példáz egy egész történelmi korszakot. A nagy ívű mondanivalóhoz is illik különben a robusztus felépítés: a mű valódi panorámaképen szeretné bemutatni a rendszerváltás előtti keletnémet társadalmat.

A regény annyira aprólékos és valósághű, hogy sokak tényirodalomként olvassák. Tellkamp használ szimbólumokat, példabeszédeket, ugyanakkor a szöveg mégis valóságosnak hat, az olvasó joggal gondolhatja úgy, hogy a leírtak megtörténtek vagy éppenséggel megtörténhettek volna. Ez fontos a szöveg társadalomkritikai éle miatt. A regény némiképpen leegyszerűsítve arról szól, hogy a kultúrember (német terminológiával a Bildungsbürger), a legszűkebben vett értelmiségi elit (sebészek, könyvkiadói szerkesztők, gazdasági vezetők, ügyvédek) és az éppen felnőtté váló gyermekeik hogyan élik meg a mindennapokat a „létező szocializmusban”. Hogy szükségképpen belegabalyodik mindenki valamilyen hazugságba, így aztán kiépül a hazugságok már teljesen vállalhatatlan láncolata, ami megkérdőjelezi a mitikus elefántcsonttoronynak a létjogosultságát, amelyben különben élnek. Van egyfajta hit saját maguk kiválóságában és kívülállásában. Van egy saját maguk által kialakított mítosz, amely azt sugallja, hogy őket a műveltségük, az emberi kvalitásuk, a művészetimádatuk képes megmenteni a mindennapok züllöttségétől, rosszindulatától, illetve általában véve attól, hogy lesüllyedjenek.

A regény érdekes módon így nemcsak Kelet-Németország eltűnéséről szól, hanem ennek a kissé bizarr és talaját veszített, folyamatosan elbizonytalanodó értelmiségi elitnek az eltűnéséről is. A rendszerhez ugyanis hozzá tartoztak a kiváltságosak. De rendszer által biztosított kiváltságok nélkül a későbbiekben már ők sem tekinthetők kiváltságosnak.

Az NDK mindennapjairól árnyalt, sokoldalú képet kapunk. Mert bár szerepelnek az NDK-val kapcsolatos hívószavak: megfigyelés, a finomságok hajszolása, gonosz nevelő, hiányzó déligyümölcs, mégis az egyes történetek és epizódok olyan részletezettséggel, finom iróniával és rezignáltsággal vannak tálalva, hogy nem lesznek soha sablonosak. A szerző pontosan és minden részletre kiterjedően ismeri a helyszíneket, a történeteket és a szereplőket. Nemcsak azt tudja, hogy a dolgok valójában Kelet-Rómában dőlnek el, de azt is tudja, hogy mit mond az őr, amikor az ember belép a kormányzati negyedbe, és azt is hogy hogy hívják a mozdonyt, amelyik vontatja az éppen befutó vonatot (Fekete Matild), ismeri a hivatal útvesztőit, a teret, hogy milyen problémával hol kell sorba állni, hogy ki rendez jelenetet, hogy ki miért nem rendez jelenetet. És így tovább. Minden epizód további ágakra bomlik. Minden elágazás után van még egy másik történet. Az a legjobb egyébként a regényben, hogy hiába a sokféle elbeszélői eszköz, a sokféle emberi sors, hiába lehetetlenül szerteágazó a történet, mégis van egyfajta egység, valahogy koherens marad az egész. Talán azért, mert mindig kiderül, hogy ez a világ, a szocializmus minden ízében hamis. Mintha minden apró részlet, minden kitérő egy-egy kisebb vagy nagyobb hazugságról, képmutatásról rántaná le a leplet.

A könyv szereplői egyfajta időtlenségben éltek. A szocialista rendszer szerette volna öröknek hinni önmagát, ezt sugallta a propaganda, és nemigen volt egyszerű alattvaló, aki ezt ne hitte volna el. A regény történeteiből így időtlenség árad. A szűkebben vett történet, a regény jelene, két szimbolikus esemény közé van beillesztve, ez Brezsnyev halála (1982) és a Berlini Fal (1989) megnyitása közötti hét év. A történelmi mítoszok összefonódnak a magánmítoszokkal, a regény története – egy hosszúra nyúlt bevezető után – az egyik főszereplő 50 éves születésnapi partijával kezdődik. A mesebeli időszerkezethez meseföldrajz társul. Elvileg ugyan valós helyszíneken járunk, de a szöveg szimbolikus kontextusba helyezi a nyolcvanas években ténylegesen meglévő városnegyedeket és helyszíneket. Drezda ugyanis maga is szimbólum lesz, az egész NDK-t szimbolizálja, összesűríti magában az egész kelet-európai szocializmust. A főszereplők, akikről még lesz szó, Drezda Weißer Hirschnek nevezett villanegyedében laknak. Minden háznak külön legendája van, különös tornyokkal, verandákkal és egyéb zegzugokkal, ahol különösen gyakran fordulnak elő titkok... A negyed, a házak valóságosak, mégis szimbolikus szerepet kapnak, mert a lakók ilyen kulisszák mögé zárkóznak, ez az ő elefántcsonttornyuk, amely nem nyújt kellő védelmet a rideg valóság elől. A helyszínek közül még talán érdemes külön megemlíteni az erdőket, kirándulóhelyeket. Ezek szintén lehetőséget nyújtottak a maguk meseszerű békéjével és pompájával a világtól való elvonulásra.

                                             Drezdai villák

A szereplők, mind a három főszereplő és az epizodisták is, érdekes egyéniségek, akik különben nem feltétlenül rokonszenves vagy éppen szerethető figurák, ami kifejezetten jót tesz a regénynek, mert könnyebben elkerülhető a múltba tekintésből különben adódó érzelgősség. Az egyik főhős, Christian, aki a történet kezdetén egy pattanásos kamaszfiú, aki a maga 17 évével kényszerül a családjától elkerülve megállni a helyét. Ő egyébként feltűnően sok olyan vonást hordoz, amely magára a szerzőre hasonlít, de értelemszerűen nem szabad azonosítanunk vele. Szülői kapcsolatok segítségével elérik, hogy ő vidéken (értsd ne Drezdában) készüljön az érettségire, ami rossz, mert elkerül otthonról, de előnyt jelent a továbbtanulásnál. Az egyetemi továbbtanulás nagyon kevesek számára volt elérhető, és nagyon felkészültnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki bejusson az orvosira. Christian azonban rendkívül céltudatos figura, akit orvos édesapja, a regény másik főszereplője, munkára, tanulásra, művészetek iránti tiszteletre (csellózik), egyenességre nevel. Ezek a régi polgári értékek nagyon jól illettek a villalakókhoz. Christian azonban fokról fokra kiszakadva otthonról egyre jobban kezdi kapiskálni, hogy a külvilágban sokkal inkább aljas képmutatás uralkodik. A regény ilyen tekintetben egyfajta fejlődésregény, Christian megismeri a világot, és mi olvasóként tanúi leszünk ennek a folyamatnak. Richard, Christian édesapja, már sokkal statikusabb figura. Látszatra remek élete van, felívelő orvosi karrierje, példás családja, mindenki irigyli. Míg ki nem derül, hogy a tökéletesség mögött sötét titok rejtőzik, amit a rettegett állambiztonság, a Stasi könyörtelenül ki is fog használni. Hát hiába, az ember nem mutathat gyengeséget egy totális diktatúrában. A harmadik főszereplő Meno, aki Christian (anyai) nagybátyja, szintén ellentmondásos figura, aki valósággal beletemetkezik a könyvekbe. Egyrészt azért, hogy szabaduljon a múltjától, ugyanis korábban Moszkvában volt emigrációban, és talán jobb is, ha nem tudjuk pontosan, hogy ott minek volt a részese; másrészt azért, mert kiadói lektor, és ez a munkája. De nemcsak olvassa a könyveket, hanem bele kell folynia a cenzorkodásba is, vagyis nem ő döntötte el személyesen, hogy mi jelenhet meg, de részt kellett vennie a döntési folyamatban, ami miatt sokszor került erkölcsi szempontból tarthatatlan helyzetekbe. Az egyik különösen feltűnő epizódszereplő Manfred von Ardenne, aki nem a saját nevén szerepel a regényben. Ő különben egy főnemesi származású kommunista kutató volt, atomfizikus, aki Sztálin-díjat is kapott. Az egyik cenzor alakjában felismerhető az ellentmondásos, kommunista drámaíró Peter Hack, vagy Alfred Döblin, az örökös kívülálló író. És sorolhatnánk a többi figurákat, a házmestert, az osztálytársakat, tanárokat, mindenkit. Különösen sok közöttük a csodabogár.

 Rakotzbrücke, népszerű kirándulóhely Drezda közelében

Tellkamp írói leleménye és nyelvi kapacitása lehetővé teszi, hogy az egyes figurákat külön jellemezze a beszédmódjuk. Az élő, beszélt nyelv visszaadása Tellkamp legfontosabb írói erényei közé tartozik. Ez a nyelvezet is valóságosságot kölcsönöz a regénynek, mintegy hitelesíti a szereplőket. A német kritikusok felemlegetik a nyelvi sokféleséget, a dialektusoktól az irodalmi német nyelvig terjedő spektrumot hallatlan gazdagnak mondják. Egy ilyen parttalanul áradó, rendkívül sokféle, ugyanakkor a jelentését tekintve sűrű szöveg különös próbatételt jelent a fordítónak. Kurdi Imre munkája igazán megérdemli, hogy megemlítsük a fordító nevét.

Jó régen történt, hogy leomlott a Berlini Fal, jó régóta nincs NDK. Tellkamp regénye nem elsősorban a múltunk szempontjából fontos. Ha így volna, akkor csak egy történelmi regény lenne a hétköznapok hőseivel. A könyv inkább a jelen értelmezéséhez fontos. Hogy egy kicsit jobban megértsük önmagunkat. Nota bene, kíváncsi lennék a folytatásra. Hogy mi jön a kettőspont után: