Nem voltam csodagyerek, nem tudtam iskolás korom előtt olvasni. Sőt, elsős koromban még valami szakemberhez is elküldtek, mert nem tudtam némán olvasni, csak suttogva. (És az írás se ment. Vagy legalábbis hatodikig kegyelemketteseket kaptam a külalakra.)  

De amikor aztán elsajátítottam végre az olvasás tudományát, nem is bírtam abbahagyni. Ahogy a busz elhaladt mindenféle feliratok mellett az utcán, mindet elolvastam. Ez kisiskolásként óriási élvezet volt. Arról már a mémek világából értesültem, hogy az okostelefon előtti időkben nemcsak mi anyukámmal olvastunk el minden címkét a kezünk ügyébe kerülő holmin.  

Érdekes kérdés, mi számít az első könyvnek. Én történetesen emlékszem, hogy Mark Twain Koldus és királyfija volt ténylegesen az első, amit saját szemüleg olvastam. A nem sokkal korábban elhunyt nagymamám szobájában ültem az öreg macskájával, aki velünk barátságtalan volt, de egy méterről a szoba melegéért cserébe engem mégis elviselt. Nagy dolog volt! Hosszú bizalmatlanság után esténként a nagymama szobájába hajlandó volt befutni. Igazából azért kezdtem a könyvet olvasni, hogy a macskával lehessek valami ürüggyel, és titokban figyelhessem őt. A könyv jó fedősztorinak bizonyult, a célszemély nem sejtett semmit. Szépen üldögéltünk esténként, Ördög bóbiskolt, én pedig észrevétlenül haladtam a Koldussal és a Királyfival. A regényből rám a legerősebben az hatott, van egy kisfiú az udvarban, akinek az a szerepe, hogy ő kapja a királyfinak kijáró pofonokat. A leendő királyt mégsem lehet megütni, hiszen az minimum felségárulás lenne! De meg kell büntetni, ha rossz, hiszen gyerek is, akinek meg kell tanulnia a helyes viselkedést. Végtelenül együttéreztem mindkét gyerekkel. A kis bűnbakkal nyilván, de a királyfival is, akinek ezek az ártatatlanul, sőt miatta elszenvedett pofonok sokkal jobban fájtak, mint az ő trónörökösi orcáján fájtak volna. 

De sok más könyvre emlékszem korábbról. Ezeket persze legfeljebb nézegettem csak.

A leges-legelső kedvencem A Cranach festőcsalád volt. Ekkor még óvodába sem jártam, és technikai okokból választottam: ez a művészeti album ugyanis hatalmas. Nem volt akkora könyvespolcunk, amelyen elfért volna. Ezért az otthonos rendetlenségben mindig valahol máshol volt. Így kisgyerekként ezt értem el. Egész napokat töltöttem a németalföldi reneszánsz mestereivel a képekben gyönyörködve. Anélkül, hogy bármi foglalmam is lett volna arról, mi az a reneszánsz vagy Németalföld. Vegytiszta műélvezet!

Sok mesét is olvastak nekem. A népmesék közül legtöbbször a Szegfűhajú Jánost kértük. Nem csupán azért, mert kéjesen borzongató volt a vissza-visszatérő epizód, melyben Jánost a tündér (?) keresztanyja földarabolja. Hanem azért is, mert ez a leghosszabb mese a könyvben. Így kellemetlen alkudozás nélkül ki lehetett tolni az elalvás idejét. 

Ebből a korból a legdöbbenetes olvasmányélmény a Négyszögletű kerek erdő. Amikor harminc évesen rátaláltam a neten, jöttem rá, hogy bár ezt a könyvet kívülről tudom, tulajdonképpen még sosem olvastam. Rögtön nekiestem, és egy szuszra meg is volt. Gyerekként nem volt ezeknél a történeteknél viccesebb a földön! Felnőttként értettem meg azt a szívszorító pimaszságot, amellyel Lázár Ervin egy-egy pillanatképet ábrázolt a világból. Mennyit számít az interpretáció! 

A kis történeteim is bizonyítják, mi is a baj az olvasással: idő kell hozzá. Méghozzá sok. Na, nem ahhoz, hogy az ember szeme végigfut a betűkön, a sorokon, az oldalakon. Ez technikai kérdés csupán. De a megértéshez, az átéléshez, vagy, ahogy én hívom, a beszippantódáshoz kell az idő. Ma az ilyesmire pedig nincs idő. Nem csoda, ha sok fiatalabb embertársunk csak szenved a kötelezők fölött. Persze, hogy nem értik, amit olvasnak, ha a könyv minden egyes lapján kívülállók. Ha az ő arcukon nem csattant a komisz királyfinak szánt pofon. Ha sosem csípte őket a ropogósan friss levegő valamelyik Cranach-fiú pompázatosan részletgazdag vadászjelenetében. Ha sosem ereszkedtek Küküllőre Szegfűhajú Jánossal (amiről foglalmam sem volt, hogy egy erdélyi folyó, és nem a szőlőinda, amelynek a hangalak alapján képzeltem). Ha nem követelték ordítva a plagizátor Bruckner Szigfrid szétfűrészelését az erdő lakóival együtt, amikor az Apám tyúkja című költeményével ("Hej, tyúkapó kend...") állt ki a versíró verseny ítészei elé.

John Lennon szerint az az időpocsékolás, amely örömet okoz, nem is időpocsékolás. Na, arra kellene rájönni, erre hogy lehet rávezetni az embereket.