A karantén lecsengésével lassan megnyílnak a játszóterek, amelyek hiánya az elmúlt hónapokban alaposan megnehezítette a gyerekek és a szülők mindennapjait. De mióta vannak egyáltalán játszóterek, miért jók, és milyen, még kiaknázatlan lehetőség rejlik bennük? Götz Eszter írása

A nyugati kultúrában a gyerekek egészen a 19. század végéig a „kis felnőttek” szerepét töltötték be, az iparban és a mezőgazdaságban egyformán általános volt a gyerekmunka, ami mellett föl sem merült az egészséges felnövekedés vagy a rendszeres mozgás kérdése. Maga az önmagáért való gyermekjáték a társadalmi köztudat perifériáján volt. Az 1880-as, 90-es években, nem kis részben Freud nyomán, a tömegtermeléssel szembeforduló életreform-mozgalmak „fedezték fel” a gyerekkort. Ekkor öltött először formát – Magyarországon például a gödöllői művésztelep alkotóinak jóvoltából — az a színes, derűs világ, ami a gyerekek fejlődését segítő tárgyi kereteket adott.

Múzeumkert, Muzi park

Budapesten már a 19. század végén, a szabad városi telkek, a „grundok” eltűnésével — amit Molnár Ferenc tett halhatatlanná A Pál utcai fiúkban — felmerült, hogy német és amerikai mintára játszótereket létesítsenek, de csak 1912-ben nyílt meg az első, az Állatkert területén. Mint annyi modern nagyvárosi jelenség a fővárosban, ez is Bárczy István főpolgármesternek köszönhető, aki 13 játszótér kiépítését tűzte ki célul, de az első világháború előtt mindössze három ilyen hely született meg. A korábban csak iskolaudvaron, gangos ház porolója körül ugráló városi gyerekek (nem kevesen, hiszen az 1910-es években a magyar lakosság egynegyede 15 év alatti volt) eleinte nem tudták, mit kell kezdeni a hintával vagy a „csúszókával”, de hamar feltalálták magukat, és az utolsó békeévek számukra a bekerített játszótér felhőtlen boldogságában teltek.

A következő játszótér-építési láz a harmincas években tört ki, 1937-ben már 16 budapesti telken volt szabad tér a kicsiknek, és hozzá megfelelő eszközök. (Ugyanebben az időben például csak a New York-i Central Parkban több, mint húsz játszóteret alakítottak ki.) A második világháború után — részint a lebombázott házak helyén, részint Nagy-Budapest létrejöttével a főváros jócskán kiterebélyesedett külső területein, és főként a hatvanas évektől sorra megépülő lakótelepeken — beköszöntött a játszóterek nagy korszaka. Több nemzedék nőtt fel háborítatlanul a ma már életveszélyesnek minősülő mászókák, gyerekfeneket égető fém- vagy öntött műkő csúszdák, agyrázkódással fenyegető libikókák, összeszemetelt homokozók társaságában. De voltak előremutató kísérletek is a műfajban, például a Köztársaság téren, vagy a Városmajorban, zuhanyzóval és öltözővel, ötletes sporteszközökkel kiegészítve.

A Lépték-Terv és az Ilona Malom közös balatonfenyvesi mászóvára

Mindeközben Európában — ahol a legtöbb nagyvárosban ugyanaz az unalmas egyenjátszótér várta a gyerekeket, mint errefelé — több ellenpélda is született. Jean Piaget gyermeklélektani vizsgálatai megihlették a tervezőket. Dán és német tájépítészek az 1920-as évek közepétől foglalkoztak azzal, hogy a gyerekeknek természetes játszóteret hozzanak létre. Carl Theodor Sørensen tájépítész azt hirdette: „a homok a legnagyszerűbb tanítómester”, és Koppenhága sűrűn lakott negyedeiben nagyobb homokozómedencékkel próbálta felszabadítani a gyerekek kreativitását. Több tengerparti játszóteret csinált, ezekben a deszkákkal elkerített homokmedence volt a fő elem, de olyan mászókákat is tervezett, amelyeket a fára mászás élményét adták.

A modern művészet is bevonult a kicsik világába, Svédországban például 1949-ben jelent meg játszótéren egy absztrakt szobor, ami nem emlékmű volt, nem is egy ideológiát fejezett ki, egyszerűen csak a gyerekek közelébe vitte az absztrakt művészetet. New Yorkban még a harmincas években kezdett foglalkozni a témával Isamu Noguchi szobrász, aki elvetette a szabadtéri játékszereket, és homokkal, vízzel és magával a táj látványával formálta a gyerekeknek készített parkjait — sajnos csak papíron és maketteken, mert zseniális terveiből egy sem valósult meg. Követői viszont a hatvanas években igazi játszótér-forradalmat indítottak az Egyesült Államokban. A műfaj egyszerre kreatív laboratóriummá vált, majd az 1968-as mozgalmak társadalomkritikája is beköltözött a terepre, erősödött a közterületek szabad szellemiségű, állami és önkormányzati szabályzóktól független használatának igénye. A játszótér — ahogyan a századelőn — ismét egy nagyszabású társadalmi kísérlet terepe lett. Niki de Sain-Phalle munkáival a pop-art is bevonult a hinták mellé, Franciaországban pedig egy friss szellemű tervezőcsapat az ipari gyártásból visszamaradt mellékanyagokból készített homokba süllyesztett „tengeralattjárókat”, színes futurisztikus műanyag szerkezeteket, hulladékokból komponált játékokat.

A nyolcvanas évektől egyre több és szigorúbb biztonsági szabályzat született, a szabad játék helyett a mozgás biztonsága vált fő tényezővé. Ráadásul beköszöntött a kábeltévé és a videó korszaka, majd az interneté, és a kicsit nagyobbak már nem odakint, hanem a monitor előtt gubbasztottak. Csak a legutóbbi években, 2005 után indult újra az a kísérletező mozgalom, amelyik a térhasználat, az alternatív anyagok és az intézményen kívüliség értékeit a játszóterek közegében próbálgatja.

Itthon is indult hasonló, sőt némelyik komoly szociális hozadékkal járt. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 1998-ban indított programot a játék és a közösségteremtés összekapcsolására, és néhány év alatt 14 játszóteret hozott létre, ahol a betérőket — akár gyerek, akár felnőtt — fedett, akár télen is használható játszóház, kölcsönözhető játékok, pingpongasztal, sőt játszótérgazda várja. Művészi ötletekben sincs hiány. Igazi hungarikumok a népmesékből építkező gyerekparkok, mint  a budai Millenáris Parkban a Zöld Péter mesepark, Kő Boldizsár és Balla Gábor szobrászművészek munkája (néhány éve áttették a park egy kisebb részére), vagy a visegrádi történelmi játszópark. Tavaly a Városligetben 13 ezer négyzetméteren nyitották meg az ország legnagyobb játszóterét léghajóval, mászódombbal és ugrálásra alkalmas lombkoronasétánnyal. Budán Dargay Attila rajzfilmalakjaira több tematikus játszóteret is komponáltak, Józsefvárosban egy üres iskolaudvaron Cifrapalota néven népmeseparkot nyitottak, Csepelen egy kétszintes, fából épült Rákóczi-várat lehet bebarangolni, a Múzeumkertben múlt ősszel ,megnyitott „Muzi” a századforduló játékait, sőt egyenesen a Pál utcai fiúk grundját idézi, van verkli, faragott lóvasút, gojzipálya és „gőzfűrészüzem”. Kortárs tájépítészeti műhelyek is beszálltak az ötletelésbe. Az Ilona Malom vagy a Lépték-Terv munkái (például a legújabb Balatonfenyvesen, aminek mászóvára felnagyított tobozokból áll) nagyon nem hasonlítanak a hagyományos hinta-csúszda-mászóka világra, inkább futurisztikus vagy organikus víziók, természetes anyagok és sosem látott formák felszabadító egyvelegei, testet és lelket megmozgató örömtanyák.

Niki de Saint Phalle: a jeruzsálemi Rabinovich Park Gólem-figurája, 1972

Kicsi az esély arra, hogy Budapesten megvalósulhat egy olyan projekt, ami 2010-ben Madridban, amikor is egy építészcsoport 2010-ben, a gazdasági válság kellős közepén, hulladékból készült játékszerek felállításával egy egész napos fesztivál keretében a várost egyetlen hatalmas játszótérré változtatta. De 2016 nyarán, a Szabadság híd lezárásakor a város lakóin úrrá lett a gyerekkor, birtokba vették a hidat rajzolással, jógaórával, koncerttel, függőágyban lazulással — kiderült, hogy a Duna fölött is lehet játszani. Még felnőtteknek is. Azóta minden nyáron négy hétvégére lezárják a hidat, hogy újra a város közös játszótere lehessen.