Most, amikor egy világjárvány szinte valamennyiünket az otthonunkba kényszerít, és hajlamossá válunk megváltozott életünk változékony nehézségeire panaszkodni, saját szorongásainktól sújtva könnyen elfelejthetjük, hogy vannak, akik már annak is örülnének, ha lenne egyáltalán otthonuk. Pedig mint minden nagy gazdasági válság, a mostani is emberek tömegeit fogja sújtani munkanélküliséggel, szorongató anyagi gondokkal és reménytelenséggel. Hogyan viszonyulunk majd hozzájuk, ha mi éppen a szerencsésebb oldalra kerülünk a világ legújabb nagy felfordulásában?

Az otthonlét — mint tudjuk jól — az újrarendezések, újraolvasások, újragondolások ideje. Elővesszük régi kedvenceinket, és biztatást igyekszünk nyerni belőlük. Vannak azonban kollektív újraolvasások is. Szerzők, akiket egyszer már elfelejtettek, vagy akiket igazán sohasem fedeztek föl, és már életükben elástak, jelentéktelennek bélyegezve, vagy akik előtt a történelem zűrzavara zárta be az érvényesülés kapuit, egy teljesen másik korban egyszer csak aktuálisnak tűnnek, és az olvasók nem is értik, hogyhogy elhanyagolta őket saját koruk, hogyhogy nem volt érzékeny az üzeneteikre.

Az utóbbi években Németország egy ilyen váratlan újrafelfedezést élt meg. Peter Graf, az elfeledett szövegek megismertetésére szakosodott publicista megtalálta egy két világháború között élt, nagyon fiatalon elhunyt német író, bizonyos Ulrich Alexander Boschwitz szövegeit. Ki is adta a Der Reisende (Az utazó) című regényt, amelynek kritikai és olvasói visszhangja talán még a fölfedező reményeit is felülmúlta. A mű 1938-ban játszódik, és testközelből mutatja meg egy zsidó polgár náci diktatúra alatti üldöztetését. Érthető, hogy az 1939-ben megírt regény németül nem jelenhetett meg, és azon sem csodálkozhatunk, hogy szerzője ekkor már nem is a Harmadik Birodalom alattvalója volt: a könyvet először Londonban, majd az Egyesült Államokban adták ki John Grane álnéven. Hogy a könyv akkoriban miért nem tudott „robbanni”, az kevéssé meglepő. Különös módon alighanem éppen azért, mert túlságosan is aktuális volt; ahogyan a regény német kiadója fogalmazott: valószínűleg az egész világirodalomban ez a mű volt a nácik rémtetteinek legelső irodalmi értékű feldolgozása. Az utazó, Blaschtik Éva műfordítói munkájának és a Jelenkor Kiadónak hála, immár magyar nyelven is olvasható, és kritikai visszhangja hazánkban is messzemenőkig pozitív.

Természetesnek látszott, hogy ezek után kiadják Boschwitz másik fennmaradt, időrendben azonban legelső regényét is, amely a Menschen neben dem Leben (Emberek az élet mellett) címet kapta, és először svédül jelent meg,1937-ben. Magyar nyelven ez a mű még nem olvasható, de a még itt hangsúlyos; a német kiadás elolvasása bárkit meggyőzhet róla, hogy ez a könyv is maradandó értéket képvisel, és vadonatúj színnel gazdagítja azt a képet, amelyet a két világháború közötti német (vagy akár világ-)irodalomról megalkottunk

A Menschen neben dem Leben egyetlen berlini nap történéseit dolgozza föl. Hogy pontosan melyik évben játszódik a történet, azt nehéz megmondani; egy bizonyos: valamikor a gazdasági világválság kirobbanása és Hitler hatalomra jutása között. A regény alakjai hajléktalanok, koldusok, munkanélküliek, csavargók, rokkantak, prostituáltak és selyemfiúk; a világháború és a különféle válságok hatására összeomló német társadalom legnagyobb vesztesei. Olyan emberek, akik napról napra tengődnek, semmiféle biztos egzisztenciájuk nincs, és egyetlen vigaszuk az alkohol, amelyet, ha jó napjuk van, a „Fröhlicher Waidmann” (’Boldog Vadász’) nevű kocsmában olcsó zene és tánc mellett költhetnek el.

Mi Boschwitz regényében a különleges? Mindenekelőtt, azt hiszem, az, hogy a német irodalomban ekkoriban előtérbe kerülő úgynevezett „új tárgyiasság” (Neue Sachlichkeit) tematikai és elbeszélés-technikai újdonságait meghökkentően emberi, részvétteljes humorral ötvözi. Az új tárgyiasság a valóság mindenféle szépítgetés nélküli leírását tűzte ki céljául, amely természetesen a nyelvhasználatot is érintette. A tanulatlan emberek szókincse és nyelvhasználati szokásai képezik az ekkor írt regények alapanyagát. A korszak legemblematikusabb műve Alfred Döblin monumentális nagyváros-regénye, az 1929-ben megjelent Berlin Alexanderplatz, amely egy börtönből épp kiszabadult ember hétköznapjain keresztül mutatja be a hektikus világváros nyomasztó elmagányosodását, zűrzavarát. Több hasonló, bár kisebb igényű regény jelent meg a weimari Németországban, de a Neue Sachlichkeit a lírában is éreztette hatását, például Bertolt Brecht, Kurt Tucholsky vagy Erich Kästner verseiben. Ezek a szövegek könnyen érthetők, gyorsan hatók, egyszerűek, hétköznapi élethelyzeteket jelenítenek meg metafizikai magyarázkodás nélkül.

Boschwitz műve látszólag hézagmentesen illeszthető e sorba. A szereplők, akiknek gondolatait és érzéseit többnyire szabadfüggő elbeszélésmód közvetíti, végtelenül egyszerű, minden pátoszt nélkülöző, hétköznapi emberek, akikkel a sors nagyon elbánt. A regény alaphangja azonban sem nem didaktikus, sem nem tragikus, hanem ironikus. A figurák jellemvonásai finom túlzásokkal vannak groteszkké torzítva, de úgy, hogy az olvasó nem kinevetni akarja őket, inkább önmaga gyengeségeire ismer rá, és részvétet érez. Tönnchen (’tonnácska’) egy valószínűtlenül túlsúlyos értelmi fogyatékos, akit kizárólag az evés érdekel. Őt karolja föl (vagyis inkább őt táplálja) az öreg és csak nyugalomra vágyó, rendkívül egyszerű hajléktalan, Fundholz. Hozzájuk csapódik a kisebbségi komplexusos, gyáva, állását vesztett Grissmann, akit már gyerekkorában mindenki csak vegzált, és akit ez gyanakvóvá, egyszersmind bosszúállóvá tett. Ismerősük a háborúban látását vesztett, és így koldussá vált Sonnenberg, aki dühöngve őrjöng, és veri a feleségét, aki mégis ragaszkodik hozzá, mert így legalább nem kell az utcán strichelnie. Fölbukkan aztán egy idősödő asszony, Frau Fliebusch, akinek a férje odaveszett a világháborúban, ám ő ezt nem hajlandó elhinni, sokkal inkább képzeli, hogy mindenki hazudik neki, és egészen odavan, hová lett ez a világ, ahol mindenki hazudozik. És így tovább. Ez a sok-sok ember mind egyfelé igyekszik, a Boldog Vadászba, hogy ha megoldani nem is tudja, legalább pár órára elfelejtse élete kilátástalanságát.

A klasszikus vígjátéki összezsúfolódás persze tragikus színekkel vegyül, a kétféle elem összeillesztése pedig végig fönntartja a feszültséget; a könyv lebilincselő. Egyszersmind meghökkentő. Boschwitz 22 évesen írta a regényt, az olvasó pedig alig hiszi el ezt. Ennyi emberismeret, részvét és egyensúlyérzék egy gimnazista korból épphogycsak kinőtt fiúban? Mindez valahogy valószínűtlen, csodaszerű. Mint ahogyan csodaszerű az is, ahogyan a könyv ezt a súlyos témát úgy képes mégis humorosan földolgozni, hogy egy pillanatra sem válik ízléstelenné. Nem, a Menschen neben dem Leben bizonyára nem felülmúlhatatlan remekmű, de egy olyan különös színe az irodalomnak, amilyenből nagyon kevés van, és különösen kevés van a magát sokszor túl komolyan vevő, két világháború közti német epikában.

Boschwitz regénye a járvány miatti válság idején, amikor ismét nagyon sok ember veszítheti el a munkáját, és kerülhet egyik napról a másikra utcára, váratlanul új aktualitást kapott. Csak remélni lehet, hogy mihamarabb piacra kerül a magyar fordítás, mert a szöveg talán könnyebbé teheti a gazdasági sokkok által sújtott emberekhez és olykor érthetetlennek tűnő tetteikhez való humánusabb, megértőbb viszonyulást. De amíg ez nem történik meg, érdemes a könyvbe annak is belevágnia, aki a némettudását akarja csiszolni; az egyszerű emberek egyszerű mondatai és gondolatai könnyen követhetők, finom elrajzolásaikból mégis igényes irodalom bontakozik ki.