Nagyot fordult a világ. Az angol világnyelvi változata egészen elképesztő karriert futott be. Mára megkerülhetetlen lett az angol nyelv ismerete, alapvető elvárás mindenkivel szemben, hogy az általános élethelyzetekben boldoguljon angolul. Csodálkozást és értetlenkedést vált ki, ha valaki nem tud angolul kommunikálni, voltaképpen földrésztől, országtól, társadalmi státustól függetlenül. Külön kiemelik külföldön csalinkázó barátaink az utazási sztorikban, hogy képzeljük csak el, az akárki egy eldugott sziget, egy eldugott oázis közepén nem beszélt angolul, de egy szót sem, és mutogatni kellett, kézzel-lábbal magyarázni, ami egyszerre volt szánalmas és nevetséges.

Korábban is voltak világnyelvek, bár talán inkább az értelmiségiekre volt jellemző a használatuk, és talán a világ is kisebb volt politikai értelemben. Már senki nem beszélte anyanyelveként a sumért, amikor az akkád városokban magára valamit is adó értelmiségi sumérül írta a hivatalos leveleket, vagy ott van a középkori latin, amit Európa-szerte használtak az írástudók anyanyelvtől függetlenül. De volt a görögnek is egy hasonló periódusa. És akkor még nem is beszéltünk a mi kultúrterünktől távoleső olyan világnyelvekről, mint a szanszkrit, a mandarin (kínai), az arab, a szuahéli és még lehetne sorolni. Az angol annyiban különbözik ezektől, hogy az internetnek, a fapados repülőjáratoknak köszönhetően sokkal intenzívebb lett a kapcsolat az emberek között, és ennek az intenzívebb kapcsolattartásnak a közlekedőnyelve az angol. Ez a gyakori használat pedig alapvetően változtatta meg a különböző nyelvű népek érintkezését. Ez már nem egyszerűen egy birodalom vagy egy egykor volt birodalom nyelve, hanem egy világnyelv.

Korábban, ha olyan közösségek éltek egymás mellett, akik eltérő nyelveken beszéltek, akkor jellemzően mindenki megtanulta a másik nyelvét. Jó példa erre a Monarchia, és benne Magyarország és a sokféle etnikum. Vajdasági nagyapám például négy nyelven is beszélt anyanyelvi vagy majdnem anyanyelvi szinten (német, magyar, szerb és horvát), pedig nem is volt felsőfokú végzettsége. Kolozsváron is elvárás volt egy értelmiségitől, bármi is volt az anyanyelve, hogy közel anyanyelvi szinten beszéljen magyarul, németül és románul. Régen a gyerekeket sokszor elküldték egy olyan faluba, ahol megtanulhattak egy új nyelvet, például kedves erdélyi magyar ismerősöm nem túl kedves szavakkal emlékszik arra az időre, amikor felküldték a hegyekbe románul tanulni, csak hát azzal nem számolt az atyai előrelátás, hogy a villanyvilágítás és az angol vécé hiánya valamelyest csökkenti az idegen nyelv megtanulásának a vágyát.

Ma mindenki azonnal angolra vált, a németek például, ha egy kicsi akcentust hallanak az ember beszédén (hm, hallanak), rögtön átváltanak angolra. Ha egy francia svájci egy német svájcival dolgozik egy irodában, akkor angolul beszélnek egymással, pedig az iskolában mindketten tanulják a másik nyelvét vagy hat évig. De úgymond nem mernek megszólalni idegen nyelven (a svájci iskola is képes komoly gátlásokat belenevelni a gyerekekbe, honnan is olyan ismerős ez?).

Húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor elkezdték működtetni az Európai Uniót, akkor úgy gondolták, hogy érdemes erőfeszítéseket tenni azért, hogy ne csak az angolt használják munkanyelvként. Az elvi lehetősége megvan különben annak, hogy a képviselők felszólaljanak az anyanyelvükön stb., de azért a hétköznapi gyakorlatban minden más nyelvet kiszorított az angol. Pedig a németek és a franciák kifejezetten sok pénzt öltek bele abba, hogy a két nyelv alternatíva legyen az angollal szemben. De ez a meccs eldőlt az angol javára, még akkor is, ha a brexit után nem lesz olyan tagállama az EU-nak, amely az angolt delegálta volna hivatalos nyelvként az unióba (Írország és Málta választhatta volna az angolt, de ők a gaelt, illetve a máltait preferálták, mondván, hogy az angol már úgyis hivatalos nyelv.) Ezért is van, hogy egyre több szülő beszél a gyerekével otthon angolul, vagy járatja angol nyelvű óvodába, mondván, hogy angolul tudni kell.

Az angolnak ez a világnyelvi változata átok és áldás egyszerre. Jó, hogy mindenki beszéli, mindenki érti, de ez a közérthetőség olykor túlzott egyszerűsítéssel jár, így a szabatosság és az érthetőség rovására megy. Ha egy mondatban mellőzik a névelőket, elhagyják a prepozíciókat, a viszonyszavakat, akkor két-három szót nagyon nehéz értelmezni önmagában.

Ebben a mai angolban nagyon kevés toldalékot használnak. Egyre több szó csak egyszótagos, sokszor lehet ugyanaz a hangalak ige és főnév. Ráadásul az angolban nagyon sokszor használnak új jelentéssel szavakat, általában valamilyen metafora alapján. Az a furcsa, hogy ilyen jelenségek minden nyelvben vannak. Tehát magyarul is vannak olyan szavak, amelyeknél egy hangalakhoz több jelentés kapcsolódik, esetleg egy hangsor értelmezhető több szófajként is önmagában (pl.: ég). De a magyar egy toldalékoló nyelv, abban a pillanatban, ahogy mondatba kerül a szó, világos lesz a szófaja és a jelentése. Angolul pedig nem feltétlenül. Persze ha a beszélők akarnának tudatosan fogalmazni, akkor az angol is tudná érzékeltetni ezeket a különbségeket, de a beszélők sokszor pongyolán használják a nyelvet, vagy mert nem anyanyelvi beszélők, és nem képesek árnyaltabban fogalmazni, vagy azért, mert megelégednek azzal, hogy ők tudják, hogy mire gondoltak. Itt kell megemlíteni azt a jelenséget, hogy nagyon sokan beszélnek egy bizonyos szinten angolul, bizonyos szavakat megértenek, amiket sorozatokból vagy youtuberektől hallani lehet, de nem képesek árnyalt beszédre. Nagyon nagy lett a szakadék az angol különböző változatai között. Lehet, hogy ez már nem is egy nyelv?

És akkor mostanra kénytelenek vagyunk szembesülni azzal a problémával, hogy egy tudományos szöveg vagy egy szakcikk egyre elképzelhetetlenebb angolul, mert a metaforikus szóhasználat helyett jó volna valami pontosabb megnevezés, amit nem ért senki félre. Nem lehet a hajózásban, a gyereknevelésben és még számtalan területen ugyanolyan hangalakú szavakat használni.

Kíváncsian várom, hogy mi lesz erre a világnyelvi válasz.