Mostani vendégposztunk szerzője Dukkon Péter, nyugdíjas. Nem szakmája az irodalom, de javíthatatlan könyvmoly. Vajon mit gondol a nagyszülők nemzedéke a jelenkori irodalomtanításról? 

Szabó Magda: Abigél
Suzanne Collins: Éhezők viadala
Ray Bradbury: Fahrenheit 451
William Golding: Legyek ura

James Dashner: Az útvesztő
Christoper Paolini: Eragon – Az örökség 1.
Rejtő Jenő: A tizennégykarátos autó

Mi a közös a fenti művekben? Elárulom, a barátom 13 éves fiának kötelező olvasmányai nyolcadik osztályban, egy nyolc osztályos gimnáziumban. Az első négy mű elolvasása kötelező, a második háromból pedig egyet kell választani. A három ajánlott könyvből csak Rejtőt ismerem, a kötelezők közül pedig az Éhezők viadalát nem ismerem. (Arató tanár úr elégedett lehet!) Szerintem az Abigélt sem olvastam, csak a televíziós sorozatot láttam, igaz azt többször is. Be kell vallanom, hogy még nyugdíjas fejjel is szívesen belenézek, ha újra műsorra tűzik.

Saját unokámnak kötelező olvasmánya a Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig című regénye. Unokám egyidős – egy napon, sőt talán egy órában születtek 2005-ben – barátom fiával. A különbséget az jelenti, hogy az én unokám az általános iskola 8. osztályába fog lépni. Valóban indokolt ekkora különbséget tenni a két azonos korú gyerek olvasmányai között? Ha ahogy én gondolom, az irodalomtanítás fő célja az olvasás megszerettetése, akkor semmiképpen. Tudom, hogy sokan vitatják az állításomat, nem ez a fő cél, nincs is olyan, hogy fő cél stb. Nem akarok senkit meggyőzni az igazamról. Az viszont biztos, ha valaki nem szeret olvasni, akkor a további magasztos célok megvalósítása nehézségekbe ütközhet. Sok hablatyolás olvasható a személyiségfejlesztésről, helyes erkölcsi – etikai normák kialakításáról, nemzeti identitásról, mostanában a kozmopolitizmus (multikulti) elutasításáról, példaképekről, követendő mintákról. Az biztos, ha valaki nem olvas, akkor ezek a magasztos célok mind nem lesznek elérhetők. És ami ezzel együtt jár, esélytelen lesz a hülyeség és az „okosság” megkülönböztetésére, de valószínűleg egy bonyolultabb használati utasítás elolvasására is. Nem fog tudni érthetően fogalmazni, beszélgetésekben részt venni. Maradnak a 160 karakteres tweetek. Kevéssé gondolom, hogy azon mazochisták száma, akik nem szeretnek olvasni, de mégis olvasnak, túl nagy lenne.

Ahogy korábban már elárultam, én egy másik korban szocializálódtam, ahol az irodalomtanítás céljai részben eltértek a jelen céljaitól. A teljesség igénye nélkül említenék néhányat:

• Tanulóifjúságunkat népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgárává, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje.
• Megadja az általános műveltség alapjait, küzdjön a babonák , a reakciós előítéletek és minden maradiság ellen.
• Az irodalom nevelőerejének felhasználását az ún. szocialista ember alakításában.

A fenti célok pillanatok alatt enyésztek el, ha ugyan bárki is komolyan vette őket. A gondot csak az jelenti, hogy az általános iskolai kötelező olvasmányok nem változtak. Akkor is, most is a Pál utcai fiúk, az Egri Csillagok, a Kőszívű ember fiai és a Légy jó mindhalálig képezték a kötelező tananyagot. Vajon ezek a művek hogyan szolgálhatnak teljesen eltérő célokat?

Mivel az én gyermekkorom főleg focizásból – lámpagyújtásig – és olvasásból állt, megspékelve minimális tanulással, így ezeket a könyveket már azelőtt elolvastam, akár többször is, mielőtt kötelezővé váltak. Bevallom a Légy jó mindhaláligot nem szeretem, és úgy gondolom, hogy lehetne jobbat is találni, de kifogásolni valót ebben sem találok. A másik válogatás viszont határozottan jobban tetszik. Alkalmasabb arra, hogy a gyerekek megszeressék az olvasást. Remélem, hogy az olvasmány naplón kívül a könyveket közösen feldolgozzák, megbeszélik, akár kicsit elemzik is. Nekem mindig nagy szívfájdalmam volt, hogy a Pál utcai fiúk dekadens szerzőjéről, egyéb műveiről az iskolai tananyag említést sem tett. Aztán elhagytuk az általános iskolát, és megváltozott az attitűd a kötelezőkkel szemben. Kétségbe esetten próbáltam megtalálni, hogy középiskolás éveim alatt milyen kötelezők voltak. Elsőben az Antigoné, a Julius Caesar és a Fösvény. Később volt még Bánk bán, Apostol, Tragédia, Rokonok, Kiskunhalom, Puszták népe, stb. Tizennégy – tizenöt éves gyerekek számára a dráma olvasása nem igazán vonzó. Talán helyesebb lenne ezeket színházban megnézni. (Gimnazista koromban az ún. diákelőadások színvonala mérhetetlenül alacsony volt. Inkább taszított, mint vonzott.) Itt már nem mondhatom, hogy a kötelező olvasmányokat mind olvastam volna, kivéve a Tragédiát. Azt is csak azért, mert megbetegedtem nyaralás közben, és rémesen unatkoztam. Szerencsére félévig kiváló magyar tanárunk volt, aki a matematika – fizika tagozatos osztály nebulóit kivétel nélkül olvasó emberré tette. Megérdemli, hogy névvel emlékezzek meg róla: Láng Júliának hívják. Így aztán a klasszikus görög irodalom feldolgozása remekül sikerült, kiegészítve versekkel, a nagy eposszal, mesékkel és a teljes görög mitológiával. Nem volt fanyalgás. Azt hogy kötelező, nem is hallottuk. Olvastunk végkimerülésig. Aztán eltelt a félév, új tanárok jöttek, és elkezdődött a fanyalgás. Miért kell, nem is jó, unalmas, nem idevaló, Jókait gyermekkorban kell olvasni. Miért nincs választás. Persze megcsalt az emlékezetem, 3. és 4. gimnáziumban bizony ilyenek is voltak: két kisregény vagy egy regény a mai magyar illetve világirodalomból, Tömörkény, Gárdonyi, Krúdy, Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre elbeszélései. Nem tudom milyen neveléselméleti, nevelés-lélektani megfontolásból nem kerültek be olyan szerzők, mint Bulgakov, Ottlik, Márquez, stb. Sok ismerőssel, baráttal beszélgettem erről. Ma azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy csak azok a művek kerülhettek be az ajánlott irodalom körébe, aminek a feldolgozása az irodalomtanárok részére már megtörtént. Azaz, amíg a hivatalos álláspont nem ismert, addig a tanításuk nem indokolt. Szintén problémának tartottuk a műfaji korlátozásokat, hogy sci-fi, krimi sem volt az ajánlásban. Az ilyen műfaji korlátozásnak nincs értelme. Örömmel látom, hogy mára túlléptünk ezen.

Ahogy próbáltam vizsgálódni, hogyan változott a kötelező irodalom, el kell ismernem, hogy 1978-ban jelentős változás történt, bekerült Csehov, Ibsen, Thomas Mann, Kafka, Brecht, Gorkij, a tanár választása alapján.

Világos és elfogadható, hogy az irodalomnak csak egy szűk metszete kerülhet be a kötelező olvasmányok közé. Ahogy a barátom gyermekének kötelező irodalom jegyzékét vizsgálom, az az érzésem, hogy a válogatásnál sok szempontra figyeltek. Ezek a könyvek alkalmasak az elsődleges cél – az olvasás megszerettetése – megvalósítására. Abban egészen biztos vagyok, hogy ehhez még egy jó pedagógus is kell. És a helyzet még így is többé – kevésbé reménytelen. A két gyerek szabadidejének legalább ¾ részében számítógépes játékokkal játszik a tabletjén vagy a telefonján. A fennmaradó 25 százalékot kell megosztani az olvasás, tanulás és mozgás (sport) között. Hogyan férnek be ide a kötelezők? Már mi is nagyon utáltuk a kötelező olvasmányokat, és hogy ez nem csak az én generációmra vonatkozik, álljon itt egy a NET-ről leszedett idézet: „Mihail Afanaszjevics Bulgakov mesterművét, a Mester és Margaritát nem nagyon tanítják a középiskolában. Ez egyrészről szégyenletes kár, másrészről viszont hálát adok a Jóistennek, hogy nem csináltak legalább ebből a remekműből gyűlöletes kötelezőt.” (2016.06.04. Széplaki Berta) Szerintem gyermekeink gyermekei, ha lehet nálunk is jobban fogják utálni a kötelezőket, bármilyen igényes válogatás alapján készülnek is. Lehet, hogy léteznek hatékonyabb módszerek az olvasás megszerettetésére?