Ha tanácstalan vagyok vagy elbizonytalanodom, akkor a versolvasás szokott a menedékem lenni. Mondanom sem kell, hogy ezekben a vészterhes napokban letáboroztam a könyvesszekrény előtt, és próbáltam egy kicsit megszabadulni a mindennapok rémes híreitől. Kerestem magamnak egy olyan teret, ahol felfüggeszthetem ezt a rettenetes szorongást, amit az elmúlt napok, vagy már inkább hetek eseményei okoztak. Rilke került a kezembe, nem teljesen véletlenül. Sokáig úgy gondoltam, hogy az csak valami tévedés, hogy Rilke német költő, olyan népszerű nálunk is, és olyan remek műfordítók írták át a verseit magyarra, többek közt Nemes Nagy, Kosztolányi, Szabó Lőrinc vagy Tandori, hogy talán tekinthetjük tiszteletbeli magyar költőnek.

Ráadásul kezdő németes koromban találtam tőle egy vékony kötetnyi válogatást németül, ez a kötet került különben most is a kezembe, a ceruzával írt régi jegyzeteimmel. Amúgy különben barbárság beleírni a könyvekbe, de most örültem neki, hogy ezt a kötetet mégis jegyzetelve olvastam anno. Szótagokat számoltam, ritmust kerestem.

Érdemes meghallgatni németül.

Igen, azoknak is, akik egyébként nem beszélnek németül. Ugye, ez egy egészen másik német? Kiderült, hogy van egy ismeretlen nyelv, amiről nem beszélt nekem senki az iskolában. Valahogy megvilágosodtam, hogy a némettanulás nem egyenlő a der-die-das biflázásával. Rilkét olvasgatva derült ki, hogy – kicsit félve írom le – ez a német nyelv milyen gyönyörű. Hogy az a kutyaugatásszerű rikácsolás, amit részeg német turisták ordítoznak a siófoki utcákon, az nem azonos a német nyelvvel, bár sokan azonosítják vele. Szóval kiderült, hogy van egy másik német nyelv, ami a maga különleges szépségével és bonyolultságával, sokrétegű és komplex tartalmak kifejezésére képes. És arra gondoltam, hogy jó volna ebből az egészből egyre több mindent megérteni. Már csak azért is, mert akkortájt már írogattam, és egyik irodalmár ismerősöm azt ajánlotta, hogy fordítsak verseket, mert abból lehet jól megtanulni verset írni. És akkor megint leemeltem ezt a bizonyos Rilke-kötetet a polcról, hogy nézzük, hogy megy ez. És akkor kiderült, hogy poétikai értelemben milyen bravúros ez a szöveg. Hogy milyen tökéletesen összecsengő rímeket használ Rilke, de milyen nehéz úgy rímelni, hogy az ember áthajlásokat használ, mert a természetes szöveg megköveteli, hogy a mondattani és ritmikai egység egybeessen; vagyis döccen a ritmus, mesterkélt, valahogy csinált lesz a szöveg, ha a sor vége nem lesz egyúttal a mondat vége is. És külön meg kellett tanulni, hogy éppen ez ennek a tárgyias lírának az egyik eszköze, ezekkel az idézőjeles ritmikai döccenőkkel tud távolságot tartani a szöveg és a műben kifejeződő érzelmek között. Rilke egyébként ennél sokkal merészebbet tett a fenti versben, hiszen kötőszavak (daß, die) kerültek kétszer is rímhívó helyzetbe, illetve személyes névmás (mich); ez egyébként elég formabontónak számított a korabeli költészetben. Azon gondolkoztam, hogy ezt vajon vissza kell adni egy műfordításnak? Látom, ahogy bekarikáztam magamnak az eredetiben. Az is érdekes különben, hogy az eredeti nem használ különösebben választékos kifejezéseket, nincsenek benne hangutánzó szavak, mégis emelkedett az egész hangvétele. Ilyet egyébként Rilkénél olvastam először, hogy az egyes szavak önmagukban teljesen neutrálisak, a szöveg egésze mégis abszolút érzelmes, de persze soha nem érzelgős.

Szóval kiderült, hogy lehet tárgyiasítva beszélni a szerelemről, még ha ez a magyar költészetben majdhogynem ismertlen is. Évekkel később jöttem csak rá különben, hogy ebben a versben egyébként nem is az a nagy szám, hogy milyen truvájosan van megírva, hanem az, hogy az ez a bizonyos költői én, amelyik Rilke korában is, napjainkban is mindig olyan erőszakosan tolja magát az előtérbe még a szerelmes versekben is, most egyszer csak azt kérdezi, hogy volna-e mód úgy szeretni a másikat, hogy az ne járjon a másik részéről önfeladással. Először gondoltam így arra, hogy te jó jó ég, az rendben van, hogy így meg úgy érzek én, de mi lesz a másikkal? Ő hogy fogja ezt ép bőrrel megúszni? Egészen addig míg ezt meg nem értettem, csak a Szabó Lőrinc-féle Semmiért egészent ismételgettem imamalomként. És akkor kiderült, hogy a szerelemben mindig van egy másik fél, aki érez, lélegzik, él. Szép. A mellékelt képen látható különben Rilke legnagyobb szerelme, Lou Andreas Salome.

Igen, ez a kornétás: Die Weise von Liebe und Tod des Cornets Christoph Rilke. Ez volt az első hosszabb szöveg, amit megpróbáltam lefordítani. Elbeszélésnek szokás tekinteni, de nagyon költői szöveg, helyenként verses formában. De ezt először nem is vettem észre, mert a tördelése szerint próza. És arra gondoltam, hogy ezt majd biztos könnyebb lesz lefordítani, mint egy verset, mert nincsenek rímek, nem kell figyelni a szótagszámra. És akkor elkezdtem próbálgatni a szöveget magyarul, és persze kiderült, hogy egy ilyen szövegnél annyira pontos az eredeti kifejezés, annyira találó, hogy ezt éppen azért nehéz lefordítani, mert nem nagyon lehet pontosan ugyanazt és ugyanúgy mondani a magyar és a német eltérő adottságai miatt. A kornétás (ez tkp. kürtöst jelent, ami katonai rangként zászlósnak felel meg) története Rilkééknél családi hagyomány volt, állítólag egy fiatal katona a Magyarországra utazott, hogy harcoljon a törökök ellen, és itt meghalt. A szöveg egy csapásra híressé tette Rilkét, aztán a két világháború idején hazafias, harcra buzdító műnek tekintették (ezt meg hogy gondolták?), és nagyon népszerű volt, aminek következtében a háború után az egész írást ad acta tették. Persze én erről akkortájt nem tudtam semmit, furcsa is volt aztán később kiokosodva így olvasni. Az érzelmek hihetetlen skálája fogott meg, a félelmek és vágyak ismétlődése; és a nyelv, ami ezt képes kifejezni. Egyszerűen a hatása alá kerültem. És nem tudtam tőle szabadulni azóta sem. Íme németül egy részlet (kerestem magyarul is, de nem találom a neten, szóval marad a német):

„Reiten, reiten, reiten, durch den Tag, durch die Nacht, durch den Tag. Reiten, reiten, reiten. Und der Mut ist so müde geworden und die Sehnsucht so groß. Es gibt keine Berge mehr, kaum einen Baum. Nichts wagt aufzustehen. Fremde Hütten hocken durstig an versumpften Brunnen. Nirgends ein Turm. Und immer das gleiche Bild. Man hat zwei Augen zuviel. Nur in der Nacht manchmal glaubt man den Weg zu kennen. Vielleicht kehren wir nächtens immer wieder das Stück zurück, das wir in der fremden Sonne mühsam gewonnen haben? Es kann sein. Die Sonne ist schwer, wie bei uns tief im Sommer. Aber wir haben im Sommer Abschied genommen. Die Kleider der Frauen leuchteten lang aus dem Grün. Und nun reiten wir lang. Es muß also Herbst sein. Wenigstens dort, wo traurige Frauen von uns wissen.”