Vendégszerzőnk, Götz Eszter ajánl elgondolkodtató olvasnivalót a vírusokban gazdag időkben potenciális vírusgazdáknak. Kik azok a magyarok?

Kilenc éve jelent meg Csaplár Vilmos esszékötete, a Magyarok, aminek alcíme így szól: „Az államalapítástól a 2010-es választásokig”. Ily módon már a borító is tudatja az olvasóval, hogy a főcímből sejthető nagy ívű történeti összegzés a jelen felől nézve és vállaltan szubjektív nézőpontból értendő, ráadásul nem kevés iróniával lesz tálalva.

Akkor, első olvasásra reveláció volt számomra ez az alig több mint 200 oldalnyi, zsebben kényelmesen elférő könyvecske. Talán azért, mert a kényelmi szempontok a méretében ugyan jól érvényesülnek, de a tartalmában már nem igazán; Csaplár ugyanis kíméletlenül szembesít olyan gondolkodásbeli sémákkal, amelyek folyamatosan formálják a mindennapjainkat, miközben azt hisszük róluk, hogy hiteles és objektív szempontok. Most, kilenc év után – amely kilenc év nem kifejezetten nyugalmi időszak a magyar társadalom történetében – újraolvasva úgy jártam vele, mint legkedvesebb regényemmel, az Utas és holdvilággal már sokadszorra: mintha egészen másról szólna, mint amit annak idején megértettem belőle.

De kezdjük az elején: miről szól ez a könyv? Kik a magyarok, milyen volt a történelmük, és abból milyen következtetések vonatkoznak a jelenre? Előszavában az író a tudatát negyven évig formáló „létező szocializmus” államilag szabványosított illúziókészletétől indul, ami a végkövetkeztetését tekintve történetesen egybeesik a kapitalizmuséval is: „te vagy az egyetlen, a te boldogságod a világ célja, és egyszer majd a földön jólét köszönt be”. Majd hirtelen kitágítja a kiindulópontot, és leszögezi, hogy a történelem nem lineáris folyamat, hanem egy evolúciós termék, amelybe a múltbeli tapasztalatok hol beépülnek, hol eltűnnek, majd újra felbukkannak, de mémként mindig ott élnek a lehetséges eszköztárban. (Azt hiszem, mindannyian jobban jártunk volna, ha az iskolai történelemkönyvek ugyaninnen indulnának, de erre még jó ideig várhatunk.) Rögtön ezután 1956 októberének sűrűjébe csöppenünk. Csaplár virtuóz módon kelti a feszültséget az esszé klasszikus eszközeivel, időben csapong, ám a gondolatmenete rendkívül következetes. Ellenszegülésről és túlélésről, választási lehetőségekről beszél. Persze hogy nem 56 kapcsán, de ez a kitüntetett pillanat – amikor a töpörtyűs zacskóból is fegyver lett – utólag nézve is rendkívül tiszta formáját kínálja a választás szabadságának. Mert van választás, hangsúlyozza az író, lehet megalkudni és ellenszegülni, lehet nem vállalni a vállalhatatlant. A kényszerhelyzet, amire gyakran hivatkozunk a magyar történelemmel kapcsolatban, nem mindenki számára kötelező.

Innen az államalapítással és a kereszténység felvételével, a törökök kiűzésével, majd az 1848-as forradalom leverésével folytatódik a példák sora, hogy eljussunk a voltaképpeni lényeghez: a magyar történelem emelkedői és bukkanói mögött egy olyan kollektív tudatállapot húzódott végig, ami morális értelemben csak bizonyos kitüntetett pillanatokban volt előremutató. Csaplár csak a reformkort és 1956 forradalmát látja ilyennek, és ezzel kivezeti az olvasót az önáltatásból, a történelemmagyarázatnak hitt múlthamisításból. Bravúros epizódokban veti össze a „történelemformáló” személyiségek valódi arcát, Kun Béla vagy Károlyi Mihály hatalomra kerülését. Szembeállítja Horthy Miklóst, aki a fürdőszobában írta alá Szálasi kinevezését, majd emigrációba vonulva az emlékiratain dolgozott, Nagy Imrét, aki reformkommunistából rövid időszak alatt hiteles vezetővé tudott válni, és Kádár Jánost, aki hivatalosan – követve a szovjet mintát – mindig „elsőtitkár” maradt, az egyetlen lehetséges kimenetel felé mutató országgyűlési választások plakátjain pedig mint „munkás” szerepelt.

Szó sincs összevissza tényhalmozásról. Csaplár olyan világosan vezeti le a könyvben a magyar társadalom kettéosztottságát az államalapítástól máig, sőt a belátható holnaputánig, hogy attól a 2010 után kialakult közállapotok, ha tetszést nem is, de legalább értelmet nyernek: egy racionális folyamat következő állomásaként ráismerünk az évszázadokon át hurcolt problémahalmaz újabb és újabb köntösben való kivirulására. Olyan világosan, hogy a kötet megjelenésekor a recenziók egy része bizony kikérte magának a masszív borúlátást, az árokásási technológiák ilyen tárgyilagos elemzését, elhárítva azt az ősi tapasztalatot, hogy a múltból örökölt toposzok nem válnak köddé csak úgy maguktól.

Az első olvasás ennek a témának mint fő vonulatnak az élményét hozta számomra. Most azonban, a közben elmúlt majdnem egy évtized után, újabb fontos tanulságokat kaptam a könyvtől. Az akkori jelen eseményei – noha a felidézésük racionális, ma is érvényes rendszerezéssel jár – mára már újabb morális botrányokkal folytatódtak, amelyek akkor még nehezen voltak elképzelhetők, de nem is ez a lényeg. Inkább az, hogy harminc évvel a rendszerváltozás után fölerősödni látszanak Csaplárnak azok a következtetései, amelyeket az 1990-es évek elejének privatizációs folyamatairól, vagy az első szabad választásokon indult pártok későbbi színeváltozásairól megállapít. Úgy tűnik, hogy míg a közgondolkodásban a Kádár-kor sokkal mélyebb nyomokat hagyott, mint akár 9-10 éve gondolhattuk, az évszázados árkok is masszívabbak. Évről évre kiderül, politikai oldalaktól függetlenül, hogy nem vagyunk tisztában a saját múltunkkal, kerüljük a morális tanulságok feldolgozását, hagyjuk tovább működni a hibák és bűnök sokaságát. Ebben a közegben pedig hiteltelen fogalmakkal operálni a legegyszerűbb politikai fogás. Csaplár nem mond mást, mint hogy nézzük újra a saját történelmünket, nyitott elmével, és lássuk meg a jelenben az évszázadok óta magunkkal hozott sémát. Másként sosem szabadulunk meg tőle.