A kémfilmek nagy korszaka a hidegháború volt, amikor a csaták a két nagy világrend titkosszolgálatai között zajlottak le. Az ember, aki túl keveset tudott című filmet persze elsősorban térdcsapkodós vígjátéknak szánták, de mivel hibátlan karikatúrát rajzoltak általa a titkosszolgálati machinációkról, egyben tekinthetjük a műfajt megkoronázó befejezésnek is. A Bill Murray-féle vígjátéknál jobb leleplezés nem készülhet a témában. 

Számos olyan műfaj létezik, amely fölött eljárt az idő. A Resistance (nincs még magyar címe, legyen hát Ellenállás!) készítői éppen mintha kerestek volna egy ilyen műfajt. A film egyedüli érdekessége, hogy egy kisebb szerepben Röhrig Géza is látható benne.

A Resistance a fiatal Marcel Marceau (Jesse Eisenberg) életét mutatja be, amikor még kezdő színészként csatlakozik a francia ellenálláshoz a világháború idején. Mozgalmuk több ezer zsidó gyereket menekített át a leigázott Franciaországból a semleges Svájcba, így Marceau neve nem csupán mint a legnagyobb pantomimművészé maradt fönn, hanem az egyik legnagyobb francia nemzeti hőséként is. A film e kettőnek a megszületését próbálja rekonstruálni, de annyira tiszteli ezt a hős-művészt, hogy nem nagyon láttatja valósághűen. Talán csak a film elején, amikor a saját művészete jobban érdekli, mint az Ügy.

Nem derül igazán, miért dönt úgy egy látszólag nem érintett fiatal fiú, hogy az ellenállás tagja lesz, sőt az életét is kockáztatja a gyerekekért. Az Ellenálláshoz hasonló filmeket tévesen leegyszerűsítve úgy komponálják meg, mintha a jó út világos és egyértelmű alternatíva lenne. Persze van romantikus szál is, az ellenállók egyik legkeményebb alakja véletlenül egy jó csaj, aki Marcelnek amúgy is tetszik. Ilyet is láttunk már.

Kicsit persze pedzegetik, hogy Marcelnek a gyerekek reakciója hozza meg a kedvet. A traumatizált gyerekeket ugyanis bohóckodással vidítja föl. (Amiből később nyilván a jellegzetes, világsikerű pantomimjáték is lesz.) De az összefüggés a váratlan előadói siker és a történelmi feladat között nyikorogva jön létre. Érdekes lélektani magyarázat lenne, hogy a kezdőlökést az addig a színészetről főleg álmodozó fiúnak a közönségre gyakorolt hatás adta meg. Nagysága abban rejlett az elején, hogy fölismerte, az előadóművészet erejét és saját helyét.

Innentől kezdve sajnos azonban még Marcel Marceau sem fontos, mert egy tizenkettő-egy-tucat háborús kalandfilmet látunk. A filmet gyönyörűen fényképezték, a látvány impozáns. De a forgatókönyv félkészen hagyja a karaktereket, amelyeket addig fölépített. Hiába igyekeznek a színészek érzékeltetni a fenyegetettséget és a feszültséget, sajnos a sablonos párbeszédek csak előhívják a korábban sokszor látott hasonló jelenetek emlékét, újat nem teremtenek. Pedig lenne ott még potenciál a nácis-üldözős történelmi akciófilmek kelléktára szerint is. De itt mindenki bivalyerős jellem, kitartó, bátor és okos. Mindenki hős.

Ehhez képest naná, hogy a gonosz németek jelentenek valami színt. A főgonosz Klaus Barbie szintén valós személy, ő viszont a lyoni mészárosként lett híres, vagy inkább hírhedt. Marceau és Barbie macska-egér párbeszéde a vonaton (amellyel a deportálástól megmentett gyerekek is utaznak) a fim egyik csúcspontja. 

Röhrig Géza a mozgalom vezetőjét alakítja, mely pozíciót egyre jobban átvesz tőle Marceau és elszánt barátnője (ez sem lenne rossz konfliktuskezdet). A figura érdekessége az az erőltetett asszimiláció, amelyen keresztülmegy, ami a meneküléssel járó, emberhez nem méltó állapotok elegáns allegóriája is lehetne, de sajnos az ő alakját is egyre jobban elveszítjük, ahogy a történet halad előre. Látszik, ez a tematika a rendezőt is foglalkoztatta – hiszen ugyanez a motívum a zsidó gyerekek katolikus kórussá változtatása is. De  Jonathan Jakubowicz átütő erőként nem tudja fölhasználni a történetmesélésben. Ugyanúgy nem aknázza ki, mint a későbbi pantomimművészt formáló erők konzekvens ábrázolását.

A Resistance profi iparosmunka, enciklopédikus alapossággal vonultatja föl a műfaj minden jellemzőjét. Újat azonban sem Marceau-ról nem mond, sem a francia ellenállásról. Akit egyébként utóbbi érdekel igazán, annak szintén egy vígjátékot, sőt, horribile dictu, egy vígjátéksorozatot szeretnék a figyelmébe ajánlani. Az Allo! Allo! frenetikus helyzetkomikummal és olyan emberi alakításokkal beszéli el a francia ellenállók történetét, hogy a főbb szereplők az abszurd humor ellenére sem két dimenziósak. Ráadásul azt a hibát is elkerüli, hogy a náci bűnözőket nem valami érdekes, komplex figuráknak állítja be, akik sajnos a rossz oldalon állnak. Hanem annak, amik. Nevetséges, kisszerű hülyéknek, akik más oldalra nem is kerülhettek volna.