Bánki Éva, a nagy tehetségű írónő és irodalomtörténész, az utóbbi években egy különös trilógiával lepte meg az olvasóközönséget. A könyvek egyenként a Fordított idő, Elsodort idő és Összetört idő címet viselik, és visszakalauzolnak minket egy korba, amelyről olyan keveset tudunk, hogy van olyan szenzációhajhász történész, aki azt állította, nem is létezett: a kora középkorba, a Nyugatrómai Birodalom bukása utáni évszázadokba, pontosabban vélhetően a VII-VIII. századba, a Nagy Károly uralkodása előtti (és körüli) kor zűrzavaros évtizedeibe.

Az előző mondatot ugyanakkor vissza is vonhatnám; a regény ideje ugyanis épp annyira fiktív is, mint amennyire valóságos. Az egyik legzavarbaejtőbb vonása az idő-trilógiának éppen az, hogy képzelet és valóság kibogozhatatlan módon összekuszálódik benne. Semmi esetre sem nevezném fantasy-nek a szöveget; a cselekmény helyszínei többnyire mai térképeken is megjelölhetők lennének: Almería, Velence, Normandia, Nagy-Britannia, no és voltaképpen egész Európa (beleértve a mai Magyarország területét is) megjelenik; és olyan valóságos személyek vagy események is tárgyai a regénynek, mint Martell Károly vagy a poitiers-i ütközet. Csak éppen mindez nem a mi történészi (erőszakos, tudományos, racionális, számok között mozgó) tudatunkon átszűrve jelenik meg, hanem — nem csekély írói bravúrral — valahogy azzal a színes-zavaros kaotikussággal, ahogyan egy akkor élt kalandvágyó királynő átélhette.

Hogyan? Hát éltek akkor „kalandvágyó királynők”? Nem birodalmakra kell gondolni. A trilógia főszereplője, a violaszín szemű, fekete hajú, tenyerén pókhálós rajzolatú vonalakat viselő Riolda egy olyan parányi sziget (A Nyugati szél szigetének) uralkodója valahol Nagy-Britannia partjainál, amely összesen legfeljebb 100-150 embert képes eltartani. És egy ilyen parányi szigeten elég sok minden lehetséges. Például az is, hogy az őslakók nem is egészen emberi lények, hanem emberi nyelvet nem beszélő, meztelenül és négy lábon járó, a telet összebújva átvészelő nagyon fura szerzetek, úgynevezett szorgok, akiket a sziget uralkodói hol szabadon hagynak élni, hol állati sorban tartanak, hol pedig fölfalják őket, és ízükről, elkészítésükről részletes leírásokat jegyeznek föl.

Olyan világba lépünk hát, ahol úgy igazán semmin sem lepődünk meg, minden elképzelhető, vagy legalábbis semmi sem egészen elképzelhetetlen. Álom és valóság, képzelet és tények nem válnak olyan világosan külön, mint a későbbi korokban; egyfajta mágikus világkép határozza meg az egyébként sokszor racionálisan cselekvő szereplők tetteit. Nem is csoda, hogy különösen a trilógia első kötetében folyton eszembe jutott olvasóként a mágikus realizmus, és különösen a Száz év magány világa.

A szöveg sodró lendületű, mégis furcsa tapasztalatom volt, hogy különösen az első kötetet kifejezetten lassan voltam csak képes olvasni. Sokat töprengtem rajta, hogy ez miért lehet. Végül arra jutottam, hogy ez a regény sajátos felépítéséből fakadhat. Mindegyik kötet rövid kis fejezetekre van szabdalva. Személyes, merőben szubjektív ítéletem, hogy én szeretem, ha egy szöveg részekre van bontva, és kifejezetten gonosz lépésnek tartom az írók részéről, ha nem tagolják regényüket (természetesen értelmező és értelmes olvasóként tudom, hogy ennek is funkciója van, és például Hrabal vagy Krasznahorkai nem azért használják ritkábban az Entert, mert hiányzik a billentyűzetükről). A tagolás vagy annak elmaradása mindig poétikai jelentőséggel bír; és fent nevezett szerzők aligha tiltakoznának a „gonoszság” (azaz az olvasó terrorizálásának, komfortzónájából való kirángatásának) vádja ellen. Vajon mi lehet a jelentősége Bánki trilógiájában annak, hogy a szöveg sok tucat apró részre bomlik? Talán az, hogy a sok kis történet a szokásosnál lazábban függ össze egymással. Az első kötetben minden fejezetet egy-egy gyönyörű iniciálé vezet be, Csilléry Orsolya grafikái, olyan, mintha külön kódexlapok volnának, külön kis legendákkal. Az idő kezelése nem azt a hagyományos logikát követi, hogy a cselekményekből szükségképpen újabbak következnek; a Fordított idő különösképpen fönntartja azt a lehetőséget, hogy a cselekmények időrendje akár fordított is lehet. Ez volt az, ami olvasóként folyamatos pihenésre késztetett, hiszen újabb és újabb kalandoknak kellett nekirugaszkodnom.

A másik két kötet másképpen viszonyul az időhöz. Az Elsodort idő az, amelyik leginkább nevezhető „kalandregénynek”; szerkezete lineáris, cselekménye viszonylag világosan leírható, még ha nem kevésbé dús és fordulatos is, mint az első köteté. Itt már lendületesen tudtam olvasni a szöveget. Az Összetört idő pedig egy harmadik játékot működtet: az örök ismétlődés nietzsche-i gondolatát kelti életre; kiderül, hogy a történések ciklikusak, körbe érnek, a kis sziget lakói újra és újra elkövetik ugyanazokat a tragikus hibákat, és nincs fejlődés, csak felejtés.

De vajon miféle „hibákról” van szó? A főszereplő, Riolda, aki maga is szorg származású, körbeutazza a világot (azaz Európát), és a legkülönfélébb hagyományokkal, eszmékkel, vallásokkal, nyelvekkel, gondolatokkal és szokásokkal ismerkedik meg. A sok kis királyságot, fejedelemséget semmi sem tartja igazán össze; a kereszténység még messze nem olyan erős, hogy erre képes legyen (a keresztények többnyire apró közösségekben élő zarándokok, akik erdőkben rejtőzködve élik a maguk zárt életét); a másik nagy eszmei áramlat, az iszlám pedig, bár igyekszik kiterjeszteni hatalmát az északabbi területekre is, messze van, és nem igazán érdeklődik az ismeretlen, vad észak iránt. Ebben a kaotikus világrendben elkerülhetetlenek a háborúskodások, korai halálok, törvénytelenségek, az emberélet pedig olyan olcsó, hogy az embert már nem is érinti olyan megrázóan egy-egy szaftosabb tömeggyilkosság. Mindössze két „tökéletes város” van a Riolda által megismerhető világban. Az egyik Almería, amelyet egy őrült tudós, ezermester, bizonyos Hákim tervei szerint alakítottak ki: az emberek itt rabszolgasorban vannak tartva, a nőket (gyöngyvirágkivonat, azaz egy sajátos drog segítségével) húsz éves korukig tartják életben, és mindent az iparszerű termelésnek rendelnek alá. (Mindebben már blogunk tizenéves olvasói is okkal fedezték fel a leendő kapitalista tömegtermelés kritikáját.) A lakók a drog miatt alapjában remekül érzik magukat, de Riolda elborzad a látványtól, és megszökik a Tökéletes Városból egy másképpen tökéletes városba, Velencébe, amely egészen hihetetlen módon már ebben a „senki földje” korban is virágzó, varázslatos metropolisz. Főhősnőnk azonban mégiscsak jobban érezte magát az északibb területek kaotikus viszonyai között, és saját szigetére, saját családjához is visszavágyik, így Velencét is elhagyja. A boldogságot vagy az emberhez méltó életet a tökéletes városok sem kínálják föl, így csak a remény marad, hogy Riolda talán otthon, a saját kis szigetén kialakíthat egy kis földi paradicsomot.

Vajon mennyire „nőies” vágyak ezek? Magam nem tudtam kivonni magam azon benyomás hatása alól, hogy ez a „női lovagregény” tipikusan női szempontból mutatja be a világot. Riolda egyfajta nőies bölcsességgel lát át a különböző uralkodók és kalandorok férfias hiúságán, gyermeteg vágyain, és mély szkepszissel tekint világmegváltó törekvéseikre. Nincs vele egyedül. Hildi, Normandia uralkodónője, ugyanennek a nőies józanságnak a negatív oldalát viszi színre: miután kilenc férjet „fogyasztott el”, maga lesz a nyugati világ legfontosabb uralkodója — de megfizeti ennek árát, elveszti az egyetlent, amit szeretni tud: a gyerekeit.

A következő részletben arról olvashatunk, hogyan reagál Hildi arra az összeesküvésre, amelyet Ethelred, Northumbria (azaz Britannia) uralkodója igyekszik szervezni a mórok kiűzésére. Ehhez tudni kell, hogy a király a következő csodafegyvereket próbálja majd bevetni a világ akkori egyik legnagyobb katonai hatalma ellen:

— Szent Galvinus Asztúriában talált járomcsontjának darabkája

— kódexlap a poklokat is megjárt Vergilius kézírásával

— a Szűzanya szőke hajfürtje egy törött normann kard markolatában

— a világverő Attila párrímekbe szedett intelmei fiának

— egy viharos éjszakán Essexben talált római faltörő kos darabkája

— egy bizonyos, Poitouban elhunyt nagy hadvezér, N. herceg költeményei

Ethelred természetesen biztos ezen csodafegyverek hatékonyságában, és szeretné, ha a nagy háborúhoz Hildi országa is csatlakozna.

A nőket általában elnyomják; de az se jobb, ha nem, ha tehát egy nő hatalomhoz jut — a rémes Jette, aki tizenkét évesen megöli az őt megerőszakolni akaró nevelőapját, embertelen gyilkológéppé válik. Riolda persze kivétel: ő bölcsen igyekszik szigetén a békét fenntartani; mindez azonban csak ideig-óráig sikerülhet, mert az éhség és az öregedés hatalmasabb törvényei a Nyugati szél szigetén is megmutatják pusztító erejüket. A női szempontot nemcsak a hatalomhoz való eltérő viszonyulás jelzi, hanem a szülések, születések, anya-gyermek viszonyok megszokottnál jóval kitüntetettebb szerepe. Mindezek egyfajta külön kódot adnak a történetek értelmezéséhez (Király László a gondolatgazdag kritikájában sajátos "női emlékezetről" beszél), ezzel is részévé válván annak a zavarba ejtő különbségnek, ahogyan az adott kort a történelemkönyvek és a regények dolgozzák föl.

Hogy Bánki Éva trilógiája a magyar nyelvű "női irodalomnak" egyik alapműve lesz, abban aligha kételkedhet bárki is; az a vadonatúj nézőpont, amelyet nemcsak a történetek leírásában működtet, de az egyes (férfi és női) szereplők bemutatásakor is nyilvánvalóvá tesz (megint csak Király kritikájára utalhatunk vissza, aki helyesen állapítja meg, hogy Bánkinál a férfiak jelennek meg irracionális titokként, ahogyan a férfiirodalomban többnyire a nők), bizonyosan maradandó, vitatható, vitatandó, újraírandó értéke marad irodalmunknak. Hogy a könyv az ifjúságot, vagy a felnőtt olvasókat tudja-e jobban megszólítani, az azonban korántsem egyértelmű. A regény műfaja kevert, sok különböző hagyományt épít magába, és bár ezek között ott van a kalandregényé is, a szöveget (részben szürreális zsúfoltsága, részben sokrétű szimbolikus utalásai miatt) nem minden pontján könnyű olvasni. Számomra ez nyitott kérdés, tényleg nem tudom a választ rá. Egy bizonyos: ha valaki, akár gyerek, föltenné nekem a kérdést, hogy "te, és milyen volt Európában a kereszténység előtti középkor?", ezt a könyvet megemlíteném neki: olvassa el, valami ilyesmi lehetett.

Az „idő-trilógia” roppant gazdag ismeretanyag alapján megírt, rendkívül problémagazdag szöveg, amelyet mélyen átjár valami sajátos humor. Megmerít minket a szöveg egy korban, amely talán sohasem létezett, ugyanakkor mégis mindig létezik. Hiszen ma ugyanúgy nem tudjuk a választ a Riolda által föltett kérdésekre: remélhetünk-e valami jobbat a jövőnktől; érdemes-e innunk az örök fiatalság italából; jobb lesz-e élni a kibontakozó birodalomban, mint az ezer kis apró fejedelemségben volt; és megérthetjük-e valaha is a szorgokat, ezeket az értelmetlen, nem is emberi nyelven gagyogó, öntörvényű lényeket, akik mégiscsak a mi őseink?