Életemben először huszonegy éves koromban éreztem magam öregnek. Akkor vetíttetük le a Sörgyári capricciót az iskolai filmklubban, és a csupán pár évvel fiatalabb közönség udvariasan unatkozott. Kicsit lassú volt — fogalmazott egy másodikos tapintatosan. Szíven ütött. Szabó István új filmje erről a szíven ütésről szól. 

A Zárójelentést döbbenetesen kevesen értik, és valóban lehet amiatt bírálni, hogy túl szövevényes a szimbólumrendszere. De azért az mindenképp figyelemreméltó, hogy a magát kritikusnak képzelő emberek dokumentarista valósághűséget kérnek számon ezen a kicsiben előadott finálén. Mert kevésbé értékelném ezt a filmet, ha nem Szabó több évtizedes rendezői karrierjének záróakkordja lenne; összegzés az életmű végén. Sőt, nemcsak a rendezőé, hanem az emberé. 

A főhőst fiatalkori gyanús ügye miatt meghurcolják, és emiatt barátjának dohog. Sokak szerint ez az önmosdatás rendkívül kínos jelenete a filmnek. Valóban lehetett volna elegánsabban reflektálni arra a sötét foltra, amely első Oscar-díjas rendezőnk reputációját örökre beszennyezte. De vajon számonkérhető ezen a nagyon is személyes filmen az objektivitás? Miért kellene tökéletesnek lennie a főhősnek? És a filmének? Nem gondolhatja magát áldozatnak függetlenül attól, hogy az volt-e? 

A filmbéli főszereplő kardiológus, akit racionalizálás (kórházbezárás) okán nyugdíjaznak, amivel nem tud mit kezdeni, ezért visszaköltözik szülőfalujába, és betölti az évek óta üres házi orvosi pozíciót mindenki nagy örömére. Nagy a bizalom, hiszen az apja csaknem hét évtizeden át látta el a feladatot. A polgármester is örül, hogy ezt is sikerült elintézni, hiszen az álmos falu felvirágoztatására nagyszabású terve van: gyógyfürdőt akar nyitni a sima kis forrás fölé. Az öreg orvosnak mindaddig nincs ez ellen kivetnivalója, amíg nem kapja meg a rendelőjébe a több milliós fejlesztéseket. Ezután a csendes és láthatatlan ellenzék arca lesz. Pláne, amikor romantikázni kezd a hervatag énektanárnővel, aki régebben a polgármester szeretője volt. 

Az a bugyuta gonoszság, amellyel a polgármester portréját a film megrajzolja, szintén arra a szubjektivitásra utal, mint amit a múlt csúnyaságainál láthattunk. A régimódi, öregecskedő doktor nem akarja árnyaltan látni a polgármestert, még a neve sem derül ki. A wellnesközpontból nyilván neki is esik le némi ebül szerzett pénz, de egy ilyen álmatag, elöregedő településnek nem nagyon van más esélye, mint egy nagyberuházás. A polgármester a ma embere: tudja mit akar, és nem fél elvenni. Hát, persze, hogy egy félreállított öregember utálja! Sok lúzer borogatja azzal a sebzett egóját, hogy erkölcsileg viszont ő a győztes. Ha van a filmnek igazán szégyellnivaló jelenete, akkor az az, amikor egy majdnem végzetes éjszakán orvosként mégis segít a főgonoszon. Ha valaki pedig nem értette volna elég tisztán, a nyugalmazott kardiológus még be is szól neki. 

Ha egyáltalán megtörténik ez a jelenet, amelynek szívbemarkoló voltát talán még szegény Robin Williams is megirigyelte volna. (Aki önpátoszának zenitjét szintén orvosként érte a Patch Adams című kedves, de negédes film főszereplőjeként.) Valahogy elterjedt az a fals nézet, hogy Szabó István most aztán jól megkritizálja a mai közállapotokat ebben a keserédes komédiában. (Talán ezért csalódtak, akik kis magyar On the spotot vártak a tényvalósáról.) Elképzelhető ugyanis, hogy egy idősödő ember képzelődéseit látjuk időnként a valósággal vegyülve. A film fergeteges nyitó- és zárójelenete mindenképp erre utal. Vagy a hetven éves doktor anyja, aki látszólag egyidős vele, de körülbelül száz évesnek kellene lennie. Visszatérő jelenet, hogy az egykori gyerekszobájában aludni készülő orvos az anyjával veszekszik. A falon keresztül. A (nem túl) kedves mama a saját ágyából pöröl fiával. Vagyis nincs ott. Szülői elvárások terhe még mindig elviselhetetlen: az apjáról utcát neveztek el a faluban. (Tán nem is az a baj, hogy kirúgták, hanem hogy ezt hogy mondja el a mamának.) 

Ahogy az ideggyenge énektanárnővel folyó kapcsolat is sántít. Az iskolai énekkarok nem szólnak úgy, mint egy profi kórus. De ha valaki szeretné annak hallani, az hallani is fogja. (Főleg, hogy általános iskolában a sima énekkar nem több szólamú Bach szerzeményeket énekel hibátlanul, hanem többnyire népdalokat meg játékos kánonokat.) 

A szereposztásról okvetlenül szót kell ejteni. Egyértelműen Eperjes Károly viszi a prímet. Pedig mennyire giccses is lehetne! De nem az, hanem ő az erős untermann, a valóság. Amiatt is nagy izgatottság előzte meg a filmet, mert a főszerepet Klaus Maria Brandauer játszotta, aki Szabó Oscar-díjas Mephistójának címszereplője is volt. Amennyire tenyérbemászó Hendrik Höfgen volt majd’ negyven éve, olyan kedves, bolondos most. Magyar karaktert játszik, de idegennek hat. Kívülálló. (Meg is kapja ezért a magáét.) Pedig még ki is mondja a film talán legjobb mondatában: “Úgy szeretnék hazamenni! Csak tudnám, hová!” Stephanus doktor idegen, és ezt ezzel az ismeretlen ismerőssel lehet a legjobban ábrázolni. Az ő ellenpontját, a polgármestert, Stohl András alakítja azzal a visszataszító attitűddel, amellyel Brandauer annak idején életre keltette a hatalmat készségesen kiszolgáló színészt. Nem is csoda: Stohl az Alföldi-féle Nemzeti színpadán volt Mephisto/ Hendrik. (Mellesleg (?) nem megfizethetetlen összegért az ő lelke is megvásárolható kereskedelmi csatornák által. Pedig neki sem lenne rá szüksége, mert egészen döbbenetesen jó színész.) Szabó István szembeállítja a múlt és a jelen Mephistóját, akik fölismerik a másikban az ördögit. 

A film végére lepereg előttünk Szabó István életének filmje. Megannyi utalás hangzik el korábbi művekből. Elvont összefüggésektől, apró mozzanatokon át konkrét mondatokig, amelyek már elhangzottak más filmekben. A Művész moziban láttam a filmet a testvérem és néhány idősebb néző társaságában. Stephanus doktor is abban a teremben nézi meg a Sörgyári capricciót, miután kirúgják a kórházból. Nincsenek véletlenek.