A valaha volt legjobb reklámszöveg így szólt: Tanulja meg szeretni a tonikot! Mert, ugye, az üdítők nagy része nem túl bonyolult ízvilágú. Édes, vagyis inkább gejl. Aztán egyszercsak megjelent a Bambi országában ez a kesernyés, szódavíz külsejű ital. Aki jaffaszörpön nőtt föl, annak a kinin tartalmú itóka felér a kultúrsokkal. Élvezete nem magától értetődő, szoktatni kell hozzá magunkat, mint József Attilának a szívét a csendhez. Meg kell tanulni, meg kell érte dolgozni, ki kell érdemelni.

Az opera iránti őszinte szeretetet sem mindig adják olcsón. Éppen egy évvel ezelőtt értekeztünk az operát övező negatív előítéletekről; milyen nehéz is a mai tempóval összeegyeztetni azt a finomkodó totojázást, ami a klasszikus operák jellemzője. Nehéz feladat is a mai gyerekek bevezetése a műfajba.

Az biztos, hogy a tegnap gyerekei, vagyis mi, nem sok jót kaptunk az operától. Többségünk már nem volt olyan szófogadó, mint a szüleink generációja, akiknél a jó neveltetés része volt az operabérlet, és szent kötelesség e bérlet kihasználása. Kötelesség. Ami ritkán élvezetes. Ismerek pár javakorában lévő hölgyet, aki évtizedek óta jár operába, de úgy igazán nem érzett még semmit. Na, ők hurcolták el a kortársaimat megszokásból és kötelességtudatból az operába, hogy aztán végleg immunizálják szegénykéket ez ellen a fölfuvalkodott műfaj ellen.

Nyilvánvaló, hogy csak a másik út járható: az operát kell közelebb hozni a gyerekekhez. De mennyire közel? A Metropolitan Opera mozis közvetítései sok fiatal követőt szereztek az ósdinak tartott műfaj számára. A filmként is élvezhető operaelőadások pedig kihatnak mások munkáira is. Az opera fonák módon éppen a tömegkultúrához közelítve nyeri vissza régi grandiózusságát. Ez az operamozi most már bő másfél évtizedes múltra tekint vissza, jól menő, sőt menő biznisz.

Kezdetben persze itt sem maradtak el a szárnypróbálgatások. Ilyen korai előadás volt Mozart Varázsfuvolája — minden operarajongó kapudrogja, szinte már közhelyszerűen a legelső opera, amelyre elvisznek egy gyereket. Pedig eredetileg nem mesének írták, hanem afféle propaganda volt a szabadkőművesség mellett. Számos olyan utalással, amely ma már nem is érthető, és a korabeli Bécsben is csak a legbeavatottabbaknak jelentett valamit. Az már Mozart zsenialitását dicséri, hogy ez a kissé zavaros történet máig az egyik legkedveltebb, legtöbbet játszott darab az operaszínpadokon. És itt álljunk is meg egy szóra! Nem kis teljesítmény ez ugyanis egy nem-operától. A Varázsfuvola műfaja daljáték, mert valódi beszéd is van benne, viszont semmi recitativo. Ez nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy a málnaszörp-közönség is örömét lelheti benne. A hosszú énekbeszédeket unja a közönség, ellenben Mozart játékos, fülbemászó muzsikája csak a legkérgesebb lelkű sznoboknak nem tetszik.

A Metben viszont nem volt mindez elég, még adagoltak egy kis ízfokozót a keverékbe. Olyasmit követtek el, ami belőlem is csillogó szemű rajongóból kiégett, károgó sznobot csinál: lerövidítették az áriákat (jellemzően egy harmaddal), illetve kinyirbálták a fölöslegesnek vélt részeket. Így az előadás alig hosszabb, mint egy mozifilm.

Még mélyebbre zuhantam a sznobság szakadékában, amikor megtudtam, nem németül, hanem angolul adják elő a darabot. Az operák "dalszövegei" általában nem képviselnek olyan irodalmi értéket, hogy minden egyes szót érteni kellene. A hangzásnak viszont összehasonlíthatatlanul nagyobb a szerepe bármilyen más színpadi műfajhoz hasonlítva. Nem önmagáért hiányolom hát az eredeti nyelvet, hanem azért, mert ezeket a hol méltóságteljes, hol bohókás, hol romantikus futamokat németül képzelték el a szerzők. Annyira nem jó mese ez, hogy minden szavát ki kellene emelni. Mozart három nagy operája olaszul szólal meg, és persze éltek olaszok Bécsben abban az időben is, azért az úri közönség nagyobbik része nem értette az összes elénekelt szót. (Bár az is igaz, maga Mozart írta az első német nyelvű operát, a Szöktetés a szerájból-t. Sőt, a Varázsfuvola propaganda-volta is közrejátszhatott a libretto nyelvének kiválasztásában.)

Ugyanaz a rendezés - németül. Működik.

Ennyi morgás után eljött a dicséret ideje: a díszlet és a jelmezek pazar kiállításúak. A Varázsfuvola Egyiptomban játszódik, a Met kreatívjai viszont a Távol-Keletre helyezik át megidézve a japán színjátszás hagyományait. A főbb szerepekben világsztárokat láthatunk: Taminót Matthew Polenzani játssza, aki nélkül nem nagyon telik el Met évad. Papageno Nathan Gunn, akinek lábai előtt hever az amerikai operaházak közönsége. Sarastro pedig az első rangú német basszus, René Pape, aki Kenneth Branagh filmfeldolgozásában is elénekelhette a főpap szerepét. Nekünk, magyaroknak is jut a dicsőségből: Miklósa Erika Éj királynője osztatlan sikert aratott; ma is őt tartják e szerep egyik legjobb megformálójának.

Bár a bölcsek kövével ezen írás végére sem rendelkezem, de az biztos, a mű megcsonkítása még akkor sem elfogadható kompromisszum, ha közismerten sok hódolója van a fiatal közönségben is ennek az előadásnak. Az opera iránti rajongás ugyanis hamis, ha olyan eszközökkel váltják ki, amelyek nem jellemzőek a műfajra. Egy operaelőadás hosszú. Idegen nyelven énekelnek — nem mindig csak pánsípos feldolgozásra alkalmas édeskés dallamokat. A fogyaszthatóvá szerkesztgetés éppen azzal a ma nem divatos elitizmussal ellentétes, amely elvárja a nézőtől a nagykép (kompozíció) megértését, a türelmet és a befogadást. Ezek megtanítása, hovatovább gyakorlása ma is érvényes kompetencia. Vagyis nem elavult, ósdi és unalmas. Legalábbis nem kellene, hogy az legyen.