Már aki utálja. Én például határozottan nem utálom, sőt! De tisztában vagyok azokkal az előítéletekkel, amelyek sokakat távol tartanak. Az opera imidzsét szélesebb körökben tönkretette, hogy túl lassan értették meg az idők szavát az alkotók, és közben ez a különleges műfaj egyre inkább dohos szagú panoptikumnak tűnt, nem pedig a zenés színház csúcsának. Az opera közönsége elöregedett, mert elapadt az új rajongók utánpótlása. Ennek az ördögi körnek az epicentruma Magyarországon a nyolcvanas - kilencvenes évek rossz értelemben legendás Erkel Színház volt, ahol kiskamaszként én is több borzasztó előadásnak voltam tanúja. Volt olyan, amelyiket szünetben ott is hagytunk...

Víz alatti életkép a Metropolitan szemet és fület gyönyörködtető barokk előadásából, az Elvarázsolt szigetből

Az utóbbi évek, évtizedek megfeszített munkájával sikerült a műfajt megújítani, a generációváltás pedig elhozta az operában is azt a változást, amelyre a műfaj ötszáz éves történetében csak párszor lehetett példa. Ám míg korábban maguk a művek fejlődtek, most már nagyon sok figyelmet szentelnek az előadásokra is. A gyerekkoromban csak néha fordult elő, hogy nem statikusan álldogáló, jelmezes emberek énekeltek félig egymás, félig a közönség felé fordulva. Ma ez már csak elvétve fordul elő, a színész játék hitelessége, életszerűsége ugyanolyan fontos, mint a zeneiség. Manapság az sem ritka, hogy az opera világán kívülről hívnak rendezőket, aminek persze megvan a rizikója, hiszen nemcsak a zenét kell értenie, hanem az opera énektechnikájának sajátosságait is.

A nyitás azonban mindenképp megérte a mai előadásokat elnézve. Akár egyetlen feszes ritmusú, jól adagolt humorú, kifejező előadás le tud rombolni számos rossz ízű prekoncepciót. Egy élvezetes előadásra nehéz ráfogni, hogy ósdi és unalmas. Ez a érv az operával szemben főleg azért hangzik el, mert a cselekmény nem mindig érthető, nem beszélve arról a hagyományról, hogy az operákat többnyire eredeti nyelven játsszák. Ez pedig ritkán magyar, legtöbbször olasz, német vagy francia.

Az Erkel Színház a reformáció 500. évfordulójának alkalmából mutatta be a Hugenottákat.
Ez már nagyon nem az a nem túl szép emlékű Erkel, nagyon nem!

Ez nem új keletű probléma, és ezért számos leírás állt már régebben is a közönség rendelkezésére, amely segítségével meg lehetett tudni, mi is történik majd a színpadon. Ez persze spoilerezésnek is minősülhetne, ha nem értenénk, hogy az operát nem feltétlenül a történet meglepő fordulatai miatt nézünk. Az opera sokkal inkább szól a helyzetek és az érzések ábrázolásáról, mint egyszerű történetmesélésről. Az opera már a színpadon pszichologizál a hosszú monológjaival, az áriákkal; mintha csak megállítanák a valós időt, hogy belelássunk a szereplők gondolataiba. Ami a mai élet tempójához képest lelassultnak és természetellenesnek hathat, valójában olyan lélektani kitérő, amely a zenével, és főleg az énekkel megtámogatva olyan betekintést nyújt a szereplő pszichéjébe, mint talán semelyik másik műfaj.

Mielőtt tehát bármelyik opera cselekményének utánajárunk, először azt kell megértenünk, a sztori tényleg csak ürügy. Ez legkésőbb akkor derül ki, amikor figyelmesen végigolvastuk a történetet, aztán ugyanilyen figyelmesen végignézzük az előadást. Sosem azt kapjuk, amit várunk a szöveg alapján, hanem olyan többlettartalmakat, amelyeket nem nagyon lehet megfogalmazni szavakkal.

Éppen ezért lehet az idegen nyelvű játékon is könnyedén túllendülni. Én sokszor az ismeretlen nyelv hangzását, zeneiségét is élvezem ilyenkor. Éppen az operák szintén rettegett hossza miatt van lehetőség ráhangolódni egy másik nyelvre. Akit a nyelvek nem nyűgőznek le ennyire, azoknak a technika segít: a legtöbb operaház fölkészült már a szöveg magyar (angol) nyelvű feliratozására.

Ma, amikor csillogó szemmel csodáljuk az élsportolók emberfeletti teljesítményét; az újabb és újabb csúcsok meghódításába fektetett munkát és a test fölötti uralmat, ezt a tiszteletet az operaénekesek is megérdemelnék. Egy előadást végigénekelni ugyanis fölér a legnagyobb atléták teljesítményével. Összpontosításban mindenképp, de legtöbbször testileg is. Harminc éve nem tudom fölfogni, hogyan jöhetnek ilyen hangok emberi torokból.

Ráadásul az aktív énekesgeneráció már színésznek sem utolsó! Ez mos már alapelvárás az énekesekkel szemben. A mai értő kritika részletesen elemzi az alakításokat is. A laikus közönség pedig ma már többet beszél az előadásról, mint az éneklésről. Ez nem feltétlenül igazságos az énekművészekkel szemben, de annak jó indikátora, hogy az opera kimozdult a megkövült állapotából, és összművészetnek számít ismét.

A mantovai herceg Frank Sinatra bőrében mint revüsztár, egy nem a konzervatív ízlésnek való Rigoletto előadás nyitójelenete

Persze dicséretként is fölfogható, ha a kifogástalan éneket alapvetőnek gondolja a néző (hallgató). De pláne megfeledkezik arról, hogy az opera nem a capella műfaj. A grandiózusságot nem csak fejedelmi áriák és a látványos díszletek biztosítják, hanem a nagyzenekari kíséret is. A klasszikus zene elleni fanyalgást, miszerint unalmas, az operával lehet orvosolni. Hiszen a nagyszerű hangszeres zene a csomag része.

Jópár év nekem is kimaradt az operakedvelésből, már harmincon túl fedeztem föl újra a zenés drámákat. Azóta rendszeres látogatója vagyok az előadásoknak. Nem csupán törekvés ma már a rossz, a nagyközönség számára taszító vagy éppen kiürült klisék elvetése, hanem magától értetődő, általános gyakorlat. Éppen ezért mindenkit arra biztatok, adjon esélyt az operának. Szerencsére a műfaj virágzik, igen széles kínálatból választhat az ember magának kedvére való előadást a hagyományosabb felfogásúaktól az egészen modern víziókig, több száz éves művektől az egészen friss kortársakig. Tagadhatatlanul rá kell érezni az ízére, mert nem a mai életünk sebességével és felszínességével szemben szokatlan élmény lehet. De ha már semmi másért nem, a szokványosból és az átlagosból kiszakadásért megéri.