Új sorozatunkban egy-egy olyan ember munkáját mutatjuk be, aki ugyan a nagy nyilvánosságtól távol él, mégis nagyban hozzájárul ahhoz, hogy életünk bizonyos hétköznapi tevékenységei, mint például az olvasás, lehetővé váljanak. Az első részben egy könyvszerkesztő titkos életébe nyerünk bepillantást. Megtudjuk, hogyan válogatják ki a kiadók a megjelenésre érdemesített könyveket, hogy mi történik a kiadás előtt, hogy vannak-e konfliktusok szerzők és szerkesztők között, és hogy egyáltalán olvas-e egy szerkesztő olyan munkákat is, amelyeket éppen nem ő szerkeszt. Kalandozásunkban Mészáros Sándor, az ország egyik legfontosabb kiadójának igazgatója vezet minket.

Mit jelent a könyvszerkesztés? Mit csinál az ember, amikor könyvet szerkeszt?

Van ennek egy nagyon egyszerű jelentése, ha egy könyv kerül a kezedbe, azt igyekszel szakmailag a lehető legjobban megszerkeszteni. Ennek a munkafolyamatnak a részletes leírása talán kevésbé érdekes. Van viszont a munkának egy másik vetülete, amivel először kevésbé, aztán egyre tudatosabban foglalkoztam, hogy szerzőkben gondolkodom. Kik azok a szerzők, akik újdonságot hoznak létre. Azoknak a szerzőknek a fölfedezése, akik látszólag a periférián mozognak, akiket én tehetségesnek tartok. Ez a fontosabbik része a könyvszerkesztésnek.

Harminc éve vagyok szerkesztő, folyóirat-szerkesztő is, ismerem a szerzőket, tudom, kik vannak jelen az irodalomban, de még így is nehéz megmondani, hogy kik azok, akik valami új színt hoznak.

Nem feltétlenül radikális újításra gondolok, az újítás mindig csak kontextuális, valamilyen időállapotban Kukorelly írásmódja, a visszavétel, a redukció, az irodalmiság lehántása ilyen például. Vagy Németh Gábor felülvizsgáló szemlélete. Vagy Borbély Szilárdnak a könyvei, amelyeket a megjelenésükkor kevéssé vettek észre, de 10-15 év múlva sokkal elfogadottabbá váltak. Most ezen belül a szerkesztés nagyjából azt jelenti, hogy az ember nem is a szerző, hanem a szöveg szándékát nézi. Az nem jó szerkesztési stratégia, hogy a könyv ellenében hozzunk változtatásokat. Nyilván akkor vagyok elégedett, ha a szerző is elégedett. Egy szerzőtől általában nem egy könyvet adunk ki, hosszabb távon dolgozunk. Szeretnénk felépíteni egy szerzőt, most nem elsősorban a marketingre gondolok, ahogy ezt érteni szokták. Ehhez olyan szerzőket keresek, akik képesek kihasználni a saját lehetőségeiket, adják a mesterségbeli tudást, újdonságot hoznak, és van megfelelő munkabírásuk. És ha megjelenik a könyv, akkor a fogadtatástól függetlenül, az író képes fejlődni, és a következő könyve jobb lesz.

Mi az, amit a legjobban szeret a könyvszerkesztésben?

Van egy önző szempont: én általában nagyon sokat tanulok, ebből áll az életem. Tanulok a szerzőktől, a velük folytatott beszélgetésekből és a könyvekből is. Ez már diákkorom óta így van. Nemcsak a szépirodalom érdekel, a Kalligram sem csak szépirodalommal foglalkozik, kiad nem szépirodalmi műveket is, amelyekhez — még ha nem is mindenhez, gondolok itt például a szakácskönyvekre — van kompetenciám. Ha nem volnék szerkesztő, talán el sem olvasnék ennyifélét. Így a munkának ez a része sosem teher, bár van amikor szitkozódom, hogy kéziratot kell olvasnom. Főleg, ha valami jellegtelen. Nem is akkor, ha rossz, mert azt hamar felismerni, hanem ha nincs benne kakaó. Ez elég sok energiát visz el, és az ember azt azért unni is tudja.

Hogy telik egy napja, amikor dolgozik?

Hajnalban kelek, igyekszem magam rávenni, hogy újraolvassak dolgokat, most ez a mániám, hogy ne csak azt a kását olvassam, ami a feladatom, hanem olyan szövegeket is, amelyeket már régen olvastam. Ilyenkor válaszolok a szerzőknek emailben, Facebookon. Mire beérek az irodába, addig elolvasok 40-50 oldalt, ami a penzumom. Ha bejöttem az irodába, attól fogva gyakorlati ügyeket kell intézni, elárasztanak a kiadói tennivalók, nyomdai ügyek, pályázatok, aztán folyóiratot is szerkesztek, az külön sok munkával jár. Amúgy rengeteg emberrel találkozom, egy héten legalább három szerzővel beszélek. A beszélgetés mindig egy kicsit kitágul. Általában hétvégére is beszervezek magamnak valamit. Kampányidőszakban határidőre kell állandóan könyveket csinálni. Nekem az utóbbi években nem voltak lazább periódusaim, ezt mindig inkább csak terveztem.

Egy kézirat megítélését befolyásolja a szerző irodalmi életben betöltött státusa vagy a személyes kapcsolat?

Gadamer óta tudjuk, hogy az előítéleteink befolyásolják a műről kialakítandó véleményünket. Ismert szerzőnél nagyjából be lehet lőni a szintet, amit várhat az ember. 40-50 könyvet adunk ki évente, háromszor ennyi kézirat érkezik, muszáj szelektálni. Az olvasást most már meg tudjuk osztani a kiadóban, nem egyedül rám hárul ez a teher, de az embernek meg kell őriznie a kíváncsiságot, mert anélkül teljesen el lehet fásulni. Ugyanakkor azt is érzem, hogy két-három nemzedékkel fiatalabbaknál már nem feltétlenül lehet követni az irodalomba belépőket, bizonyos dolgokat egyszerűen nem vesz már észre az ember. Másfelől a szerzőknek van recepciója, lehet beszélni a kritikusokkal, nem kell egyedül dönteni. Mások ízlését, értékítéletét megpróbálom beépíteni. A recepció nem ellenség. Rengeteg kiadó van, az ember nem élet-halál ura. Tudomásul kell venni, hogy a saját véleményünk is csak egy a sok közül, ráadásul bizonyos értelemben körülhatárolt.

Az újdonság felfedezését is úgy kell érteni, hogy azért az már több szűrőn átment, legfeljebb nagyon kevesen hisznek benne.

Szerkesztőként el kell mondani, ha talál az ember valamilyen kisebb vagy nagyobb hibát, mindegy ki a szerző? Kell vállalni a konfrontációt?

Azt hiszem, igen. Nyilván könnyebb lett volna az életem, ha simulékonyabb vagyok. Törekszem arra, hogy olyan viszonyt alakítsak ki a szerzőkkel, amelyben el tudom mondani, hogy mit gondolok. Németh Gábor mondta egyszer, hogy úgysem tudsz olyan rosszat mondani, amit én már ne gondoltam volna. A szerzők maguk is szükségét érzik, hogy valaki reagáljon a problémákra olyan művek esetében, amelyeket még csak a legközelebbi hozzátartozók, barátok olvastak. De mindig elmondom ilyenkor a könyv erényeit is, akkor is, ha nem adom ki. Egy könyv kiadását nagyon sok minden befolyásolja. Vannak minőségi szempontok, de lehet, hogy nincs rá pénz, vagy kérdés, hogy meg tudjuk-e valósítani. A piac nagyon szűk, egyetlen kiadó sem képes mindig csak az értékelvűséget követni. Sokféle szerkesztői erény van. Van, aki jobban látja a struktúrákat, más a szöveggondozásban alaposabb. De az is fontos, hogy milyen irodalmi sávokat lát. A bevett, meglévő kereteken belül gondolkozik, vagy van szeme a készülő, még csak devianciaként létező újításokhoz. Nagyon fontos, hogy legyen az emberben kurázsi. Fontos beismerni az esetleges tévedést.

Az esetleges kudarcokat megbeszéli a szerzővel?

A kérdés nem ilyen fekete-fehér. Nehéz megmondani, hogy kinek mi a kudarc. Az egyik legfájdalmasabb az ignorálás, amikor nem veszik észre a könyvet. De nagyon leszűkült a nyilvánosság tere a 90-es évekhez képest, folyóiratok, lapok, tévé, rádió. Másfelől nem nagyon éri meg anyagi értelemben kritikát, recenziót írni. És ott van a közönségsiker, az eladott példányszámok, az sem feltétlenül garancia a minőségre. A kettő között kell utat találni. Másfelől kell tudni kitartani, van úgy, hogy az idő elteltével korábban sikertelen műveket sikerként könyvelnek el. Én nem vagyok az az ember, aki meg akarja úszni az állásfoglalást. A bírálatoknak mindig szeretek kicsit utánagondolni. Még akkor is megpróbálom megérteni, ha szerintem nincs igaza. Ha igaztalan, túlzó vagy nagyon lehúzó kritika érkezik, akkor igyekszem a szerzőket abba az irányba terelni, hogy ne sértődjenek meg, hanem építsék be a következő könyvükbe, amit lehet. Írjanak jobbat.

Honnan lehet tudni, hogy egy szöveg érdekes? Miben lát fantáziát?

Ezt műfajta válogatja. Egy tanulmánykötetnél ritkán lehet azt mondani, hogy kiugrasz a bőrödből. Ott egy gondolat kifejtését, elegáns írásmódját tudom értékelni.

A regénynél mindenkiben működik, amit Cioran mondott, hogy úgy szeretnék olvasni, mint a cselédlányok.

Egyszerre működik a profi és a naiv olvasó. Ezt a beleélős, kíváncsiságon alapuló olvasást nem szabad elfelejteni. És van úgy, hogy eltalál valakit egy szöveg. Én nagyon tudatosan olvastam  fiatalon is egymást kizáró világokat. Nem kerestem Tandoriban Juhász Ferencet, Juhász Ferencben József Attilát. Önálló univerzumként kezeltem őket. A profi megközelítés abban áll, hogy az ember különböző írói világokat a saját belső értékükön tud megszeretni. Jó műveket keresek, aztán majd az idő, az olvasó eldönti, hogy lesz-e közülük valamelyikből remekmű. Egy kultúrában nincs harminc Goethe. Lehetőséget kell adni a szerzőknek, akik így nagyobb teljesítményre lehetnek képesek. Jelentős szerzők maradnak sokszor takarásban. Berzsenyi, Füst Milán, Jékely pályája is úgy alakult, hogy egy időre elfelejtették őket, vagy eleve parkolópályára kerültek. Vagy Kertész Imre Sorstalansága is visszhangtalan volt, mert nem a hősies narratívát használta a holokauszt kapcsán. 1983-ban Spiró esszéje hívta fel a figyelmet a Sorstalanság fontosságára. Ez öt évvel később volt. De akkor is, meg kellett jelennie ahhoz, hogy észrevegyék.

Mindent sajnos nem lehet elolvasni, van valamilyen vezérfonal, amely szerint válogat, ha a saját kedvére olvas?

Többféle olvasás van. Nekem fontos az újraolvasás. A magyar költészet állandó újraolvasása magától értetődik. Céline-től az Utazás az éjszaka mélyére című könyvet állandóan újraolvasom. Van, amikor csak pár mondatot olvasok belőle. Ezért jó, ha valakinek van könyvtára, sosem unatkozom. Végtelenül ostoba lennék, ha csak a saját könyveinket olvasnám. Vannak könyvek, amikről egyszerűen tudni kell. Az ember olvas barátok ajánlására, vagy mert valaki felkelti az érdeklődését.

Vannak könyvek, amiket muszáj újraolvasni akár többször is. Van, hogy az ember teljesen máshogy értékeli ilyenkor az egyes műveket. Ami korábban unalmas volt, vagy érthetetlen, az évekkel később lenyűgöző.

Az élet ismerete nekem könyvek ismerete. Nagy fájdalmam, hogy társművészetekre nem jut elég figyelem, nem tudom a technikát, amivel megközelíthetem őket.

Össze lehet egyeztetni a mindennapokban a kiadóvezetés óhatatlanul pragmatikus szemléletét a művészlélek érzékenységével?

Szerencsés vagyok, mert ha kell, tudok józanul, racionálisan dönteni. Ha nagyon nem veszik a kiadó könyveit, akkor valamit rosszul csinálsz. Olykor be kell vállalni nullás könyveket is, olyasmiket, amiket nem fognak túl sokan megvenni, ám a kiadó értékrendszere miatt mégis kiadjuk. Nem szabad elfelejteni ugyanakkor, hogy a nagy példányszám nem feltétlenül jelent másodrangúságot.