Élj meg érdekes időket! — hangzik a nem túl jóindulatú kínai kívánság. Ennek beteljesülését éreztem a múlt héten, amikor láttam az Átrium közleményét, amely egyrészt az új bemutató (Kasszasiker) elmaradásáról tájékoztatott, másrészt a tavaly július óta a repertoárban szereplő Chicago előadásainak levételéről szól. Én a Chicagót tavaly ősszel láttam, és nem az a klasszikus musical, amelyre csak úgy beül a kiscsalád, és megtapsolja, milyen jól kiszolgálták megint az ízlését.

Az Átrium előadásai sosem habkönnyűek. És sosem üresek. Általában nehezebb rájuk jegyet kapni, bár nem lehetetlen. A TAO korábbi rendszere éppen ezért nekik igencsak kedvezett, hiszen előadásaik nem csupán a művészeti szempontok tekintetében sikeresek, de a színházi közönség előtt is. Az Átrium valódi, XXI. századi színházi vállalkozás, amely professzionálisan működik. Vezetői tisztában vannak azzal, hogy a színház mint üzleti vállalkozás nem összevethető egy szupermarkettel vagy egy vasöntödével. Szükség van az állam támogatására is az optimális működéshez. A korábbi TAO szabályozással olyan konstrukciót építettek föl, amely az olyan fanyalgókat is elhallgattatta, akik folyton az pénzügyi önállóságot kérik számon a színházakon vagy az operán.

Idén május végén ötvenmillió forintot ítélt meg a kulturális államtitkárság az Átriumnak, ez a korábbi szabályok szerinti számítással mindössze 23%-a annak a támogatásnak, amely a jegyeladások fényében járt volna. Ráadásul ennek az összegnek a kifizetését is feltételekhez kötötték.

Az Átriumnál azonban nemcsak beszéltek arról, mennyire hátrányosan érinti őket a döntés, melynek háttere továbbra is ismeretlen. A hiányzó 168 millió előteremtéséhez támogatókat keresnek: elindították az Átrium Mecénás Programot, de a vasárnap délutánokra meghirdetett kaparós sorsjegy-akció is nagyon jó ötlet. Az érdeklődők kaparós sorsjegyeket vesznek, azokat az Átrium előterében lekaparják, és gyűjtőedényekbe dobják, ezzel az esetleges nyereményt fölajánlják a színháznak. Első alkalommal hetvennégyezer forint jött össze az akcióból, ami azt mutatja, hogy ennek az ötletnek nem a jövedelmezősége az ereje, hanem a közösségépítés. Másrészt performansznak sem utolsó: közönség és művészek sorsjegyekből kaparják össze a túléléshez szükséges pénzt az ország egyik legmenőbb színházában. Egy ilyen akcióról írnak a lapok.

Az elmúlt év végén megkérdeztük az olvasóinkat, mennyi lenne az a maximális ár, amennyit még kiadnának egy színházjegyért a mai Budapesten. Ez lett az eredmény.

Az eredmény természetesen nem reprezentatív, de az mindenképpen látszik belőle, hogy a jegyárak emelése, és így a nézők támogatásának kérése sem oldja meg ezt a nehézséget. (Miközben igaz az is, hogy  az Átrium már a nyarat sem tudná végigcsinálni a felajánlások nélkül. Egy újabb jele annak, milyen kiváló munkát végez a menedzsment, hiszen mozgósítani tudta a látogatóit.) Az új szezon indulása még igen kérdéses.

Amikor az ember azzal szembesül, hogy egy a kritikusok és a közönség által ünnepelt, érdekes, friss musical mindössze egy évet, ötven előadást tölthet a színpadon, azt bizony érdekes időkként éli meg. Nem gondoltam volna ugyanis, hogy a mai Magyarországon azzal lehet majd dicsekedni, hogy én bizony még láttam az Alföldi-féle antimusicalt. Én bizony jártam még az Átriumban.

Amikor túl fiatalként sajnálkoztam, hogy lemaradtam például arról a bizonyos kaposvári társulatról, bánkódtam azon is, hogy ma már nincsenek legendák. Viszont a legendává válást egész másképp képzeltem el, mint ahogy most történik. Az Átrium a TAO átalakításáról szóló törvény elfogadása óta minden kommunikációjában szerepelteti a vészjósló "Amíg lehet." szlogent. Nem csupán közönségük tagjaként kívánom, hogy ez maradjon meg hatásos kiszólásnak.