Amikor — mintegy tizenöt éve — először kezdtek terjedni, majd burjánozni az úgynevezett szmájlik, a magam részéről azt határoztam el, hogy én ugyan sosem fogom használni őket. Úgy véltem, megvannak a nyelvi eszközeim hozzá, hogy képes legyek jóindulatot, iróniát, jókedvet, dühöt és minden egyéb érzelmet ezek nélkül a jelek nélkül is kifejezni. Nos, be kell vallanom, hogy az idők múltával én is korrumpálódtam, és a világháló e tekintetben is magába nyelt: szigorom enyhült, és olykor-olykor magam is elejtek pár emotikont — igaz, csakis olyan szövegtípusokban, amelyek időhorizontja a jelenig ér, egyszóval, csak csetelés, esetleg kommentelés közben, és akkor is némi ódzkodással és kelletlenül.

Hiszen alapvetően ma is úgy gondolom: nyelvi eszközökkel és hagyományos írásjelekkel lényegében minden kifejezhető. Semmi különösebb okunk rá, hogy ezeket a nagyszerű találmányokat mellőzzük; hacsak nem saját tudatlanságunk. Utóbbi ellen azonban könnyű tenni. Elegendő elolvasni az alábbi listát, amelyre tíz, kikopóban lévő, de nagyon is hasznos és értékes írásjelet vagy szövegformázási eszközt vettem föl, amelyekkel mind a mai napig finomítható és igazítható az emotikonok sablonra gyártott kőegyszerűsége.

Pontosvessző:

Kezdjük is mindjárt egyik kedvencemmel, az „európai kultúra” írásjelével. Esterházy Péter ihletett szösszenetben emlékezett meg róla, szerinte biztos jele egy szerző „előkelőségének”, ha él vele. Durva lélek sosem használja, így a logikát továbbvive jelenthetjük ki: finomítunk saját lelkünkön is, ha használni kezdjük. És hogy mikor? Ha hosszú és komplikált gondolatfolyamokat igyekszünk tagolni, ahol alá- és mellérendelések imbolyognak látszólag kibogozhatatlanul; ha rendet akarunk vágni a káoszban, vagy legalábbis jelezni szeretnénk, hogy nem volna egészen ellenünkre a rend; ha egy egészen picit hosszabban meg szeretnénk állni, mint egy szokványos vessző előtt, mintegy partnerünket, olvasónkat is figyelmeztetve: figyelünk, gondolkodunk.

Idézőjel:

Éppen imént említett „szösszenetében” a nagy magyar posztmodern író a posztmodern írásjelének nevezi. Kétségkívül túlzásba is vihető, és érdemes „rácsapnunk” a”kezünkre”, ha éppen „túlzásba” „készülnénk” „vinni”. Korántsem csupán jelölt idézetre utalhat. Az idézőjel mindig azt sejteti, hogy egy szót valaki már használt előttünk (valakik már használtak előttünk), és mi ennek nagyon is tudatában vagyunk, és így szavaink rejtett vitát, tisztelgést vagy dialógusigényt fejeznek ki ezekkel a valakikkel (szemben). Az idézőjel tehát a hagyomány tudatosításának írásjele: azt jelzi, hogy tudjuk, nem egy légüres térben szólalunk meg, ahol a miénk lenne a legeslegelső (és legeslegutolsó) vélemény. Aki idézőjelet használ, mindig egy kicsit ironikus, mindig egy picit visszavesz szavai éléből, mindig egy hangyányit mosolyog magán.

Gondolatjel:

Semmi esetre sem keverendő össze a kötőjellel. A kötőjel rövid, és elválasztásra vagy összetett szavak tagolására szolgál. A gondolatjel legalább kétszer (eredetileg inkább háromszor) olyan hosszú, és tagmondatokat különít el egymástól. A hossz jelentősége szimbolikus is: mintegy fizikai valójában is ránk kényszeríti a megállást — szóval hogy amit írunk, azt érdemes kissé hosszabban emésztgetni. A gondolatjel tehát egyfajta szünetjel, csendjel. A tűnődés írásos megnyilvánulása, bármilyen tűnődő szmájlit pótolna, ha létezne egyáltalán tűnődő szmájli — ha létezne egyáltalán még tűnődés. Versekben a fölbukkanása mindig az úgynevezett (de rossz szó ez, húzd is alá, Word, nyugodtan, kékkel!) gondolati költészet jele. Saját szövegeinkben azé, hogy meg szoktunk állni, mielőtt egy szót kiválasztanánk.

Zárójel:

Ha az idézőjel arra utal, hogy minden véleményt megelőz (és minden vélemény után szükségképpen következik) egy másik vélemény, akkor a zárójel azt jelenti, hogy két állítás egyidejűleg és egyazon szerző elméjében is igaz lehet. Be kell vallanom, hogy világéletemben vonzódtam a zárójelekhez. Ez a „mondom, és mégse mondom”, avagy a „nem mondom, de mégis mondom” játékszere. Talán a jellememből fakad? Bizonyára vannak, akik számára mindez inkább jellemhibának tűnhet, a nem egyenes beszéd tünetének. Ám a világ mégiscsak bonyolult dolog, és vannak témák, amelyekben az embernek nem áll jól az egyszerű (és leegyszerűsítő) beszéd. Ahol inkább azt érdemes hangsúlyozni, hogy nem felejtjük el azt, amit zárójelbe tettünk, ott van a szemünk előtt — ott vagy te is jelen a tudatom retináján, ellenfelem, aki megtámadsz, és tisztellek is érte, hogy van véleményed.

Szögletes zárójel:

Igazándiból ez az eszköz inkább csak írásjel-fetisiszta kéjenceknek való, és használata az ő számukra is csak mértékkel ajánlható. Mégsem hagyhatom ki, mert tovább tagolja és bonyolítja az önreflexió komplex viszonyait. Szögletes zárójelet akkor lehet használni, ha a zárójelen belül is megnyitunk még egy zárójelet. Ha a kerek zárójel azt jelentette, hogy két különböző olvasatot is fenntartok, akkor a szögletes zárójel értelme: az egyes olvasatok is sokrétűek, többfélék. Sok út vezet Rómába vagy a Nirvánába. A zárójelek zárójelbe tétele a legnagylelkűbb pluralizmus jelzése. De éppen mert ennyire nagylelkű, érdemes csak a legkivételesebb esetekben élni vele.

Három pont:

Ez egy annyira édes és sokatmondó írásjel, avagy más megközelítésben: annyira erős fűszer, hogy csak nagyon csínján szabad bánni vele. Mit jelent? Azt, hogy akár akarsz, akár nem, kedves olvasóm, most el fogsz szépen gondolkodni a szavaimon. Világos ennek az írásjelnek a veszélye: ha túl sűrűn alkalmazzuk, olvasónk azt fogja hinni, hogy debilnek nézzük, aki amúgy egy sima pontot látva nem szokott elgondolkodni azon, amit olvasott. Szóval három pontot egymás után tényleg csak akkor tegyünk, ha hitünk szerint valóban valami olyat mondtunk, ami után mindenkinek érdemes pár másodpercig néma csöndben maradnia. De olyankor ne habozzunk élni vele.

Felkiáltójel:

Igen, igen, már megint egy rossz hírbe kevert írásjel! Olyannyira rossz hírbe keverték, hogy ma már szinte-szinte a bunkóság jele, ha valaki kiteszi. Pedig azon túl, hogy bizonyos pragmatikai funkcióknak (felszólítás, óhajtás, felkiáltás) adekvát kifejezése (lehet), azt legalábbis mindig ki tudja fejezni, hogy(ha) ordítani akarunk. A gond az, hogy az olyan ember, aki ordít, az szinte mindig ordít, tehát olyan, mintha sohasem ordítana. A következtetés: felkiáltójelet érdemes csak nagyon indokolt esetben használni, lehetőleg ritkán, lehetőleg nagyon erős nyomaték jelzéseként; ám olyankor okvetlenül. Ha így teszünk, meglepetést kelthetünk olvasónkban, aki ezért — jó esetben — hálás lesz: végre egy ember, aki még képes valamiért őszintén lelkesedni!

Kettőspont:

Annyira kis szürke egérke, hogy szinte észre sem vesszük, mégis pótolhatatlan. Nemcsak idézetet vagy idézett gondolatot vezethetünk be vele, mintegy jelezvén, hogy figyelj csak, ezt most nem én mondom; hanem magyarázatot, kifejtést, egy egész gondolatmenetet is. A célja tehát a bevezetés. Olyan ő, mint valami moderátor. „Most, kérem, átadom a szót XY-nak.” Vagy: „Hallgassák meg kérem XY előadását.” Fölkészít minket valami újnak és/vagy idegennek a befogadására. És hogy miért jó minderre fölkészülni? Hát azért, hogy átkapcsoljuk az agyunkat, hegyezzük jobban a fülünket, mert valami nagyon más és nagyon új jön az eddigiekhez képest. Mindez persze jórészt öntudatlanul folyik le elménkben, de hogy lefolyik, annak biztos jelzése, hogy egy kettőspont nélküli szöveget olvasni sokkal nehezebb és zavaróbb, mint egy szépen fölpontozottat.

Nagybetű:

Ha a szmájlik elburjánoztak, akkor a kisbetűs írás egyenesen rákos sejtként fal föl és emészt meg minden szép ívű mondatot. Erre aztán engem biztosan soha nem fognak rávenni, írjak bár akármilyen rövidke cset-üzenetet. A nagybetű egy kicsit olyan, mint hogy az ember nem meztelenül jelenik meg emberek előtt, hanem fölöltözve. (Ezért lehetséges, hogy versekben valóban nem mindig zavaró, sőt olykor nagyon is helyénvaló, ha mellőzve van.) Komolyan veszem magam, komolyan veszlek, beszélgethetünk. Szükség van erre? A komolyságra? A ruhákra? Bizonyára vitatható, hogy igen-e vagy sem — szerintem szükség van. Az intimitás nyelve a legkomolyabb. Előfordul, hogy az ember levetkőzik, de ritka az olyan, hogy egy beszélgetést eleve meztelenül kezdjünk el. És van még más is. Aki nagybetűkkel él, nemcsak elegánsabb, de segítőkészebb és udvariasabb is: megkönnyíti olvasójának az eligazodást a betűtengerben. Hogy ez régimódi és kiselejtezendő érték-e, azt mindenki döntse el maga.

Dőlt betű:

Igen, ez nem írásjel, csak szövegformázási eszköz, lényegében azonban írásjelként működik: értelmezi a leírtakat. Hogy miként? Érvelő szövegekben hangsúlyozza, esszékben és szépirodalomban inkább megnyitja a szavakat. Arra utal, hogy a leírt szónak van egy másik vagy harmadik vagy negyedik jelentése is, csak vedd egy kissé jobban szemügyre. Aki megdönt egy szót, az egy pillanatra kilép a szövegéből, és megnézi egy másik helyről is. Ha érvel, megnézi az ellenfél oldaláról; ha esszéíróként töpreng, megnézi a nyelv, a megformálás oldaláról. Akármint is van: egyszerre több szempontot működtet. Azt üzeni az olvasónak, hogy rágódjon még egy picit a szavakon, élvezze ki őket. Ne csak a tartalmat vegye el, csodálkozzon el egy pillanatra a formákon is.