Foglalkoztunk már vele itt a Karakteren nagy általánosságban, hogy mit jelent helyes és helytelen; hogyan ítéljük meg a téves (vagy annak vélt) alakokat. Ideje azonban a konkrétumok vizeire evezni, és kiemelni néhány példát. Mi az, ami engem a legjobban fölbosszant, ha szövegeket hallok és olvasok? Összeállítottam hát egy tízes listát, mely az én szubjektív ítéletemet tükrözi. Örömmel várom azonban kommentek között olvasóink saját listáit, esetleg észrevételeit is. Azzal a jelszóval, hogy persze nem vagyunk tökéletesek, de ezeket az alábbi szörnyűségeket kerüljük már el, hacsak lehetséges.

1. A –ban/-ben rag használata hová kérdésre felelő mondatokban. (Például: *„Sokat invesztáltunk ebben a projektben.”)

Az már régóta vita tárgya nyelvészek és nyelvművelők között, hogy hogyan viszonyuljunk a –ba/-be rag élőszóbeli elburjánzásához. Mivel a téma külön bejegyzést érdemelne, ebben itt most nem foglalunk állást. A vitázó felek egyetérthetnek ugyanakkor abban, hogy „Hová? Mibe?” kérdésre válaszolva csakis az –n nélküli alak lehet helyes. Ha valaki az –n-t is odabiggyeszti, a hiperkorrekció vétségébe esik: ott is a normát akarja követni, ahol maga a norma is a –ba/-be végződést írja elő. Abba ne menjünk bele, miféle zűrzavart (és mennyi képzavart) okoz, ha folyton beleesünk ebbe a hibába.

2. A határozói igenév tiltásának tabuja. (Például: *„A számla már befizetett.” Helyesen: „A számla már be van fizetve.”)

Talán a legbosszantóbb tévesztés, melynek alapja az a tény, hogy A macska fel van mászva a fára. mondat kétségtelenül helytelen. Ebből kiindulva a tabugyártó óvó- és tanítónénik elterjesztették azt a tévhitet, hogy a –va/-ve végű határozói igenév használata magyartalanság. Holott csupán arról van szó, hogy mint más nyelvekben, úgy a magyarban is léteznek „nem passzívképes” (vagyis intranzitív) igék, melyekből nem képezhető igeneves szerkezet. Ha azonban rendes tárgyas igékkel van dolgunk, és valamely cselekvés végeredményéről beszélünk, akkor teljesen helyénvaló ezt egy szép kis határozói igeneves szerkezettel kifejeznünk. Nagyon is jól ki van ez találva.

3. Az „ami” és „amely” körüli zűrzavar. (Például: *„El kell kezdenünk németül tanulni, amely nem lesz könnyű feladat.”)

Ha szépen (azaz a köznyelvi normának megfelelően) igyekszünk beszélni (és pláne írni), akkor finom különbséget teszünk ami és amely vonatkozó névmások között. Névszói alapú visszautalásokban az amely mellett döntünk, még akkor is, ha hétköznapi társalgásokban olykor az ami csúszik is ki a szánkon. Igen ám, de van olyan amely, amely e szép beszédben sem létezik: ha nem névszói alaptagra utalunk vissza, hanem például egy egész tagmondatra (vagy mondatra), akkor csakis az ami használható. Amit nem is olyan nehéz megjegyezni.

4. Mondat eleji kötőszó tiltásának mítosza.

Szerencsére nekem igazán jó tanáraim voltak, és sohasem hallhattam tőlük olyasmit, hogy „és”-sel nem kezdünk mondatot. (Olyat igen, hogy „hát”-tal nem, de abban volt némi igazságuk.) Magam tehát csak néhány osztálytársamtól hallottam vissza ilyeneket, és elhűlve hallgattam őket. A legnagyobb magyar írók szövegeiben hemzsegnek az „és”, „de”, „mert”, „hiszen” és hasonló kötőszókkal kezdődő mondatok. Sose akadtam volna fönn rajtuk. Hiszen ez is csak egy stíluseszköz. És ha már okvetlenül normatívak akarunk lenni (hogy akarunk-e, az most nem ide tartozik), akkor talán érdemes a magyar nyelv legkiválóbb művelőit normává tennünk, nem?

5. Terjengős kifejezések. (Például: *„A díj jövő hónapban kerül átadásra.”)

Nagyon-nagyon hivatalosan akarunk beszélni, nagyon szép hosszú mondatokban, hadd kígyózzanak csak, hadd értsék minél kevesebben. Pedig a megállapításra kerül és társai, melyek a jogi nyelvből kerültek át oda, ahová biztosan nem valók: a hétköznapi és publicisztikai nyelvhasználatba, nem szebbé teszik a beszédet, csupán zavarosabbá és csikorgóbbá. A díjat átadják, a bírságot megállapítják (vagy kivetik), a sporteseményeket pedig megrendezik. (Talán onnan jön a zavar, hogy azt hiszik egyesek, a többes harmadik személynek nincsen ilyen személytelenítő funkciója a magyarban? Mekkorát tévednek!)

6. Zavarok a névelők körül, 1. A határozott névelő elhagyása

Szép a magyar nyelv, és egyebek között a névelői miatt is szép. Ám talán épp ezért semmit sem leng be annyi homályos előítélet, mint a névelők használatát. Hol kell és hol szabad használni határozott névelőt? Tulajdonnevek előtt inkább hagyjuk el (hiszen épp azért tulajdonnév valami, mert nem kell külön meghatározni még névelővel is). És birtokos személyneves szerkezetekben? Talán ott is inkább. Nem a hajában, hanem hajában. Ám ha nagyon ragaszkodunk az ilyen normatívákhoz, igencsak félreérthetőkké válhatunk. Hogy lássuk, mi sem vagyunk tökéletesek, saját írásunkból idézzünk: „Magyarország kategóriájában Oscar-díjra jelölte”. Csakugyan? Az Oscar-díjátadón már van Magyarország-kategória is? Ha a birtokos személyneves szerkezetet tulajdonnév előzi meg, akkor a határozott névelőnek hasznos értelemtagoló szerepe lehet. Nem mindegy ugyanis, hogy Árpád új motorjával jött (kicsoda?), vagy Árpád az új motorjával jött.

7. Zavarok a névelők körül, 2. A határozatlan névelő elhagyása

Sajnos ezt a témát közel száz éve már tökéletesen kivesézte Kosztolányi Dezső, így sok újdonságot nem mondhatunk. A kitűnő magyar írónak (és nyelvművelőnek) egy vitában fölrótták (ahogy ő írta volt: szemére lobbantották), hogy „Mi szebb: egy töltőtoll vagy egy jaguár?” mondata magyartalan. Kétségtelen, bizonyos nyelvekben (így a németben) olyankor is kitesszük a határozatlan névelőt, amikor azt magyarul nem tennénk. A németnek nem lakása van, hanem egy lakása van; és nem vajas kenyeret eszik reggelire, hanem egy vajas kenyeret. Az ilyesmi magyarul tényleg fülsértően hangoznék. Ám ha én tényleg nem általában ettem azt a vajas kenyeret, hanem azt az egy konkrét vajas kenyeret ettem meg, akkor a határozatlan névelő nagyon is a helyén van. Vagy ha egy konkrét töltőtollat hasonlítok egy konkrét jaguárhoz.

8. Zavaros névutó. (Például: „Elmentünk Pesterzsébetre, hogy megtudjuk, hogyan halmozhat fel 1,7 milliárd (!) forintnyi adósságot a NAV felé egy magánszemély.”)

Aki idegen nyelvet tanul (vagy tanít…), az pontosan tudja, milyen nehéz sokszor megtalálni a helyes igevonzatokat. Olykor nem is a jó és a hibás, hanem a gyakori és a ritka közül kell választanunk (és persze a jelentésárnyalatok is színezgetik a problémát). Talán ez is oka lehet, hogy érzékünk már anyanyelvünk névutói iránt is eltompul. Adósságunk például a NAV-val szemben lehet (vagy adósai lehetünk a NAV-nak), de fölhalmozni valaki felé adósságot csak az tud, aki nem igazán gondolt még bele, hogy ez a kifejezés (és ez a gyönyörű, ősi névutó) mit is jelent.

9. A szóismétlés tiltásának mítosza.

Az persze igaz, hogy ugyanazoknak a szavaknak a folyamatos ismételgetése a stílust aligha teszi gördülékennyé. Az is igaz, hogy az ennek elkerülésébe fektetett energia olykor igen látványosan tud megtérülni. Törvénybe iktatni azonban, hogy okvetlenül mindenre keressünk (és találjunk!) szinonimát, nem színes-szagos stílust hoz létre, hanem kibírhatatlan modorosságot. Ennek legtökéletesebb példáit sportközvetítésekben hallhatjuk, ahol a portugálok ezért változtak át „luzitánokká”, a bíróból így lett „sípmester”, a kapusból „hálóőr”, a meccsből pedig „találkozó”. A szavak ismétlését nem kell mesterségesen elkerülni, vagyis nem így kell elkerülni. A legjobb kommentátorokról érdemes példát venni. Egyikőjük egy hentelős, durva, töredezett angol bajnoki focimeccsen egyetlen mondattal rávilágított, hogy a szokványos kifejezéseket is lehet nem-modorosan használni, és visszaadni az értelmüket: „Azt nem mondom, hogy megy tovább a játék, mindenesetre folytatódik a mérkőzés.” A szóismétlést csak akkor érdemes elkerülni, ha van értelme elkerülni.

10. Idegen szavak fellengzés céljával. (Például: „A coaching után megmonitoroztuk a processzust.")

Végezetül egy olyan téma következzék, amely bizonyosan bővebb kitárgyalást is megérdemelne. Az idegen szavakkal ugyanis alapjában természetesen semmi gond nincsen. Természetes folyamat, hogy a nyelvek hatnak egymásra. A mai magyar nyelv szavainak túlnyomó többsége valamikor még „idegen szó” volt. A gond és bosszúság akkor jön el, amikor valaki csak azért használ a tökéletesen odaillő magyar hangzású megfelelő helyett idegen hangzású szót, hogy ezzel magát többnek mutassa. Vajon hogyhogy nem számol az illető a gyors lelepleződéssel, azzal, hogy valójában mennyivel kevesebbnek tűnik így? Hiszen aki fölöslegesen halmozza a nehezen érthető szavakat, az még arra sem veszi a fáradságot, hogy szövegét a lehető legtöbbek számára világossá tegye. Létezik-e ennél nagyobb lustaság és ignorancia?