Helyesről és helytelenről
Vajon mit jelent az: helyesen beszélni?
A „beszélni” szót értjük. De mit jelent az, hogy „helyesen”?
A téma azóta gerjeszt ilyen-olyan vitákat, amióta létezik működő nyilvánosság. Az ugyanis, hogy mások nyelvhasználata fölött jogunk van-e ítélkezni, korántsem magától értetődő.
Egyetemi tanulmányaim során a szociolingvisztika kurzusokon én is megtanultam a meghökkentő igazságot, mely szerint nem egyetlen magyar nyelv létezik, hanem pontosan annyi, ahányan e nyelvet beszélik. Megtanultam a „nyelvi változó” fogalmát. Ez azt jelenti, hogy minden egyes nyelvi egység különféle változatokban él az adott nyelvet beszélők között. Egyik sem „helyes” vagy „helytelen” — legalábbis tudományos szempontból. Tudományos szempontból a problémát úgy lehet megfogalmazni: megfelel-e az adott nyelvi változó a köznyelvi normának?
A szociolingvisztika a társadalom és a nyelv egymásra hatását vizsgáló tudományág. Vizsgálja egyrészt azt, hogy hogyan hat a társadalom a nyelvre (vagyis hogyan változik a nyelvhasználat attól függően, hogy milyen társadalmi rétegbe tartozik a beszélő), másrészt azt, hogy a nyelvhasználat hogyan hat vissza a társadalomra. Igen fiatal diszciplínáról van szó, melynek úttörőjeként William Labov amerikai nyelvészt szokás tisztelni, aki az 1960-as években jelentette meg első nagy hatású tanulmányait addig nem vagy alig vizsgált problémákról. Vizsgálta például a Harlemben élő afroamerikaiak nyelvezetét, arra próbálva rájönni, hogy miért nem ugyanúgy beszélnek a harlemi feketék, mint az ott élő fehérek. Kutatásai megdöbbentő felismerésekre vezettek, melyeket aztán a szociolingvisztika későbbi művelői a legkülönbözőbb területeken igyekeztek kamatoztatni, olyan kérdéseket föltéve például, mit kell elsajátítanunk ahhoz, hogy egy adott közösség nyelvét használni tudjuk; hogyan alakul ki a nyelvi sztenderd (azaz norma); miért beszél másképpen egy felső-, középosztálybeli ember, mint egy alsó rétegekhez tartozó; miért nemkívánatos az alsóbb rétegek számára, ha valaki túlzottan "kidolgozottan beszél"; és hasonlókat. A szociolingvisztika amellett, hogy jobban megérteti a nyelvi jelenségeket, valószínűleg ahhoz is hozzá tud járulni, hogy a hátrányos társadalmi helyzetben lévők előrejutási lehetőségeit javítsa.
Mert létezik egy úgynevezett „köznyelvi norma” is. Ez az, amit általában használni igyekszünk, ha nagyobb nyilvánosság elé lépünk. Ezt ildomos beszélni a tévében és rádióban. Ezt tanítjuk meg a külföldieknek. Ezt használjuk mi is a blogunkon. Ez az, amitől eltérni: normasértés.
Ez az oka, hogy bár tudományos szövegkörnyezetben a „helytelen” szó helytelen, a közhasználatú beszédünkben nagyon is helyén van. Helytelenül az beszél, aki megsérti az adott beszélőközösség nyelvi normáit. A normasértés lehet szándékos, és lehet tudatlanságból fakadó. Akármi is az ok, a „helytelenül” szóló okkal számíthat a közösség részéről retorziókra.
Ez eddig rendben is volna, de ki dönti el, hogy mi legyen a köznyelvi norma?
Ki mondja meg, hogy a nyilvános megszólalásban mi „normális”, és mi normasértő?
Van egy jó hírem (ami egyben rossz hír is): mi magunk. Mi, mindenki, aki a nyilvánosságban megszólal. Mi mindannyian hozzáteszünk valamit ahhoz a vitakérdéshez, hogy mit „szabad” és mit nem „szabad” kimondani. Azzal, hogy tetszésünket vagy nemtetszésünket nyilvánítjuk egy-egy nyilvános megszólalás hallatán, máris egy picit mozdítunk a „normán”. Ez jó hír, mert szabadok vagyunk; de rossz hír, mert felelősök is.
Eme elméleti(eskedő) bevezetés után nézzünk egy példát.
Sokszor hallunk panaszkodni embereket arra, hogy a közbeszéd színvonala romlásnak indult. Trágár szónokok, trágár újságírók mondatairól hallunk, igénytelen, rosszul artikuláló műsorvezetőkről, hibás nyelvi alakokról, folyamatos normasértésekről. Hogyan reagáljunk ezekre a panaszokra? Mondjuk azt, hogy a nyelvet mindenki úgy használja, ahogyan akarja (és egyébként is mindenki szokott káromkodni), vagy próbáljuk meg előírni, hogy mégis mi volna a helyes használat, és igyekezzünk minden módon érvényesíteni az igazságunkat?
Az előbb mondottakból talán világossá vált, hogy egy ilyen vitahelyzetben mi az ildomos reakció. Megmutatni, hogy szerintünk mi lenne a „normális”, és megpróbálni lehetőleg értelmesen megindokolni, hogy miért.
A „csúnya szavak”, illetve a trágárság kapcsán például elmondhatjuk, hogy nyilvánvaló normasértésről van szó, és esetleg azt próbálhatjuk meg értelmezni, hogy az adott helyen ennek a normasértésnek mi lehet a funkciója, és hogy ezt a funkciót az adott közegben betölti, betöltheti-e. Rávilágíthatunk, mekkora bajok származhatnak abból, ha valaki nincs tudatában annak, hogy normát sértett.
A rosszul artikuláló, igénytelen műsorvezetők esetében rámutathatunk a normasértés funkciótlanságára, vagyis arra, hogy míg egy-egy trágár kitétel esetenként erős hatáseszköz lehet, addig a rosszul artikuláló műsorvezető sehogyan sem hat a nézőre — már azon kívül, hogy fölidegesíti.
És így tovább. Mindig az adott jelenségről mondhatjuk el a véleményünket, remélve, hogy érvelésünk súlya, logikája, tanúskodása az ismereteinkről és tapasztalatunkról befolyásoló erővel bír másokra is. Nem írunk elő semmit (nem is tehetnénk), de hiszünk a szavak erejében.
Ebben a szellemben időről időre jelentkezünk egy-egy írással, mely valóságos nyelvi példák normatörésére mutat majd rá, és megkísérli helyre tenni őket.
Kosztolányi Dezső szellemében járva el, aki élete második felében igen aktív nyelvművelőként tevékenykedve a maga tekintélyével igyekezett föllépni az igénytelenségek, nyelvi tohonyaságok, magyartalanságok és átgondolatlanságok elburjánzása ellen. Ő írta ezt 1932-ben: „Ebből vagy abból a szempontból valamennyien vétkezünk a nyelv ellen. Nem is az a fontos, hogy ne vétkezzünk, hanem hogy ébredezzék régóta szunnyadó nyelvi lelkiismeretünk, s tudjuk, hogy vétkezhetünk. Az ilyen bűnös máris bocsánatot kap. Csak az kárhozik el, aki tunya, közönyös, konok, s nem törődik azzal, hogy vétkezik vagy vétkezhetik.”
