Megint teherautók. Megint háború. Mit akarnak a katonák? — A Karakter immár negyedszer ír ki pályázatot középiskolásoknak kortárs magyar irodalomra vonatkozó kérdésekkel. Ezúttal Jászberényi Sándor Az első című novelláját választottuk, keretes írásunkban olvashatók a kérdések. A válaszokat a palyazat.karakter@gmail.com címre várjuk, 2019. november 15-éig. Interjúnk a szerzővel itt olvasható. Jászberényi Sándor könyveit például itt és itt lehet megvásárolni.

Az első

A katonák egy kisteherautóval érkeztek. Öten voltak, leugrottak a platóról, és bementek az elnöki palotába. Az épülettel szemben csenevész fák álltak. Mezítlábas férfiak ültek alattuk, bételt rágtak, és a nyálukat az útra köpték. Érdeklődve figyelték, mi következik. A levegőben az égetett szemét és a napon rohadó gyümölcsök szaga terjengett. Forróság volt, a száraz évszak eleje.

Az elnöki palota barokk kastélyra hasonlított. Olyan volt, mint egy kis Versailles, parkkal, szökőkutakkal és hattyúkkal odabent. Láttuk a dombról, amerről jöttünk. Csak a géppuskafészkek és a kétméteres betonkerítés emlékeztetett arra, hogy N’Djamenában vagyunk.

A foglyokat egyesével vezették elő. Mind a négyen feketék voltak. Három férfi és egy nő. A kezük nem volt megkötve, engedelmesen követték az egyik katonát, aki piros barrett sapkát viselt. Ő lehetett a parancsnoka az egységnek, mert utasításokat osztogatott a többi katonának.

A katonai teherautó elzárta az utat, nem tudtuk kikerülni anélkül, hogy magunkra ne vonnánk a figyelmet. Musztafa kiköpött a földre, és leállította a motort, rákönyökölt a kormányra. „Várunk” – mondta. „Az étterem megvár.” A beszerzőm volt, muszlim. Ő intézte a szállásomat.

Az utolsó napunkat nyugodt programmal akartuk tölteni. Úgy döntött, megmutatja a csádi konyhát. Az éttermek a város főútján voltak. A motorján mentünk, mint mindig. Musztafa mögül bámultam a jelenetet.

A három férfi hang nélkül állt a falhoz, csak a bőrük lett szürkébb, és fehér ingüket ütötte át az izzadtság. A nő kezdett el sikoltozni. A vörös sapkás lábai elé vetette magát, a blúza elszakadt, kibuggyantak a mellei. Olyanok voltak, mint két fekete vizes tömlő. A többi katonát szórakoztatta a jelenet, hangosan nevettek. A parancsnoknak is mosolyra nyílt a szája, kivillantak hófehér fogai.

„Milyen nyelven beszélnek?” – kérdeztem Musztafától.

„Azt hiszem zaghaúa.”

A kiskatonák csapdosták a térdüket a nevetéstől, mutogattak a porban fekvő nőre. A nő a parancsnok fekete csizmáját csókolta. Egy ideig a férfi is élvezte a dolgot, majd miután a nő nem akarta abbahagyni, lehajolt és a karjainál fogva felemelte. Az asszony nem ellenkezett, felállt. Az arca fényes volt a sírástól. A parancsnok mondott valamit a nőnek.

„Mit beszélnek?” – kérdeztem.

„Nem tudom.”

A férfi kinyújtotta a karját és az ajtó felé mutatott. Az asszonyság lehajtott fejjel indult meg abba az irányba. Tett néhány bizonytalan lépést, majd megállt és hátranézett. A parancsnok ugyanabban a pózban állt és felmordult. A nő megszaporázta a lépteit, lenyomta a kapuba vágott ajtón a kilincset és bement. A kiskatonák hangosan nevettek, csettintgettek a nyelvükkel, hogy a tetszésüket kinyilvánítsák. A férfi is szélesen vigyorgott. A másik három fogoly hang nélkül állt a fal mellett.

A parancsnok odavetett pár szót a teherautóhoz támaszkodó kiskatonákhoz. Levették a vállukról a puskát. Kínai gyártmányú kalasnyikov replikák voltak, a fa tusuk zsíros volt a rendszeres használattól. Felhúzták a fegyvereket, jól hallottuk a dugattyú kattanását. Nem siettek. Amikor végeztek a művelettel, lazán a hónuk közé fogták a puskákat. A parancsnok a zubbonya zsebébe nyúlt, és cigarettát vett elő. Vörös dobozos Fine Rouge-t szívott, a katonák mohón nyúltak utána. A férfi is rágyújtott, majd a foglyok felé fordult. Mondott valamit, és körbekínálta a cigarettát.

Egyenként lépett oda a férfiakhoz, mosolygott és mindegyiknek adott egy-egy szálat. Ők is megkönnyebbülten mosolyogtak.

Miután végzett, megtörölte a homlokát, tett néhány lépést a kiskatonák felé, majd felpattintotta a bőr pisztolytartóját. Elővette a pisztolyát, és kibiztosította, mintha ellenőrizni akarná, hogy meg van-e töltve. Félúton járt a katonák felé, amikor kinyújtott kézzel visszafordult és lőtt.

A lövés hangja visszaverődött az elnöki palota faláról, a fákról felreppentek a madarak. Remekül célzott. Az első foglyot öt méterről lőtte fejbe, a lövedék pontosan a homlokcsontján ment keresztül, átütötte az agykoponyát, és a falban állt meg. A szájában az égő cigarettával rogyott össze. A másik két férfi döbbenten bámult, majd megmozdult bennük az ösztön. Futni kezdtek.

Nem érték el a betonutat élve. A parancsnok két-két lövést adott le mindkettőjükre. Tüdőbe kapták, azonnal összeestek. A földön még kapáltak a lábukkal.

A parancsnok visszadugta a pisztolytáskájába a fegyverét, a teherautóhoz ment és beszállt. Észrevett minket és ránk mosolygott, majd intett a mellette ülő katonának, hogy indítson. A motor felzúgott, egy percen belül már csak az autó körvonalait láttuk.

Az ott maradó katonák kinyitották a kaput. A kezüknél fogva húzták be a hullákat, a fejük a vörös földnek ütődött. Néhány pillanaton belül üres lett az utca. A bámészkodók visszatértek a bételrágáshoz, csak a levegő lett édesebb a friss vértől.

Musztafa berúgta a motort, és elindultunk. Az elnöki palota mögöttünk maradt, bádogkunyhók, üzletek következtek. Száraz évszak volt, az ég valószerűtlenül kék. A szél belekapott és meglobogtatta ingeinket. Kissé szédültem. „Halat együnk, ahhoz van gusztusom” — mondta, és lekanyarodott a főútról a Csád-tó felé. Éreztem az iszap szagát.

Egy fehér vályogház előtt állt meg, leszálltunk és bementünk az udvarra. A döngölt földön fehér műanyagszékek és asztalok álltak, vendég nem volt. Egy virágmintás kendőjű muszlim nő jött felvenni a rendelést. Musztafa halat rendelt, rizzsel és csípős lecsóval. Elővette a cigarettáját, rágyújtott, és engem is megkínált. Hang nélkül dohányoztunk egy darabig.

„Még mindig azokra gondolsz?” — kérdezte Musztafa.

„Sápadt vagy.”

„Igen. Kik voltak?”

„Nem tudom. Szarák. Ott volt a homlokukon a vágás.”

„Ezért ölte meg őket?”

„Talán.”

„És miért engedte el a nőt?”

„Nem tudom.”

„Szórakoztak?”

„Lehet.”

„Valamiért csak megölték őket.”

„Sosem tudjuk meg. Feleslegesen járatod az eszedet ezen. Gondolj arra, hogy ők halottak, mi meg milyen jókat eszünk.”

„Aha.”

„Különben is mindjárt elmész a határvidékre.”

Hallgattunk. A nő kihozta az ételt, a műanyagtálakat az asztalra tette. Musztafa feltűrte az ingujját, kenyeret tört, csípett vele egy darabot a halból, és mártogatni kezdett.

„Te nem eszel?”

„Nincs étvágyam.”

„A kivégzés miatt?”

„Igen.”

„Majd megszokod. Ezt pedig elfelejted. Most pedig egyél.”

Ettem. Aztán elmentem Darfúrba, onnan vissza Európába, majd a Gázai övezetbe, Jemenbe, Líbiába, Nigériába és így tovább. Eltelt hat év. Megszokni megszoktam, elfelejteni nem felejtettem el. Az ember nem felejti el az elsőt.