2019. sze 13.

Hogy lehet "csinálni az irodalmat"?

írta: Mohácsi Árpád
Hogy lehet "csinálni az irodalmat"?

Beszélgetés Jászberényi Sándorral

Talán nem költözött ki teljesen Egyiptomba, de nagyon sok időt tölt kint. Mennyire befogadó az ottani közeg? Milyen ott külföldinek lenni?

Jobban érzem magam, mint Magyarországon. Az arabok alapvetően nagyon barátságosak és vendégszeretők. Nyilván vannak vörös vonalak, amiket érdemes betartani az országban, ilyen például, hogy nem érdemes beleállni a kormányzat kritizálásába, ha itt élsz. Külföldinek lenni Kairóban mindenképpen életszínvonalbeli emelkedést jelent. Egy európai fizetés vásárló összege itt a két-háromszorosa az európainak. Nem lebeg Damoklész kardja az ember feje felett a pénzügyeiben, így a szorongáson kívül másra is van ideje. Például olvasni, nyelvet tanulni, vagy megcsinálni olyan fotóprojekteket, amire nem nagyon volt forrása.  Röviden a válaszom, hogy jó külföldinek lenni Egyiptomban, ha ismered az országot.

jaszberenyi-sandor.jpg

A Magyarországtól való eltávolodás tudatos távolságtartás vagy inkább kalandvágy?

Sosem távolodtam el Magyarországtól. Az, hogy fizikialag nem vagyok jelen, semmit sem von le a „közelségemből”, a szélessávú internet korában. Egy időzónában vagyok Budapesttel, követem, hogy mi történik az országban, olvasom az irodalmi lapokat valamint a kortársakat.  Egyszerűen úgy döntöttem, hogy sokkal több minden érdekel a világból, nemcsak Magyarország, tehát utazni akarok. Nagyon hamar összeraktam, hogy

ez az évszázad az arabok évszázada lesz, ezt nem feltétlenül pozitív értelemben értem.

Innen már csak elhatározás kérdése volt, hogy elmenjek Kairóba, és Kairót használva ugródeszkának bejárjam az arab országokat.

Jászberényi Sándor (38) gonzó újságíróból vált az iszlám országok és Afrika haditudósítójává. Közösségi oldalán képekkel is mesél az arab világról. Szociológiai nagyriportjaiért 2005-ben Szabad Sajtó-díjjal, majd 2007-ben Minőségi Újságírás Díjjal ismerték el. Két évvel később Junior Príma díjazott lett.
Főbb művei: Budapest-Kairó Egy haditudósító naplója (2011), Az ördög egy fekete kutya és más történetek (2013) és A lélek legszebb éjszakája (2016), melynek színpadi adaptációját az Örkény Színházban ma is játsszák.

Azt lehet tudni, hogy nagy rajongója Kavafisz költészetének. De van ennek a földrajzi érintettségen kívül más oka? És ha már Kavafisz, akkor hagyományos műfordítások vagy Kovács András Ferenc átköltései?

Nyilván nagyon fontos a földrajzi érintettség – én éltem két évet Alexandriában, és ez az a város, amiről Kavafisz ír. Nos, legalábbis ez volt. Nyomokban még mindig megtalálható Alexandria európaisága, az amiről Kavafisz költészete egyébként szerintem szól. Mert

Kavafisz különböző antik szereplők maszkja mögé bújva mindig az eltűnő európai civilizációt énekli meg, annak a hanyatlását. Nagyon kevés  költészetet tartok annyira aktuálisnak most, mint az övét.

Alapvetően angolul olvastam Kavafiszt, később került a kezemebe a Lyra Mundi, a kalligramos gyűjtés illetve a KAF átiratok. Szegény KAF-ot milyen sokan támadták azért, mert hozzá mert nyúlni, és milyen igazságtalanul! Azt gondolom, hogy KAF átiratai tökéletesen hozzák Kavafiszt, azt pedig tudomásul kell vennie minden értő olvasónak, hogy a fordítás minden esetben interpretáció.

Kavafiszt előszeretettel sajátítják ki különböző csoportok, például a görög nacionalisták, a melegek, azt állítva, hogy, amennyiben valaki nem rendelkezik az általuk megadott címkékkel, tehát „nem görög”, „nem meleg”, akkor nem értheti Kavafiszt, nem tudja például fordítani. Ez szerintem egy nagyon sajnálatos felfogás. Ha a Kavafisz életrajzot, illetve magát az életművet nézzük, Kavafisz elsősorban alexandriainak tartotta magát, aztán görögnek. A legszebb szerelmes verseit pedig férfiakhoz írta. Mindegyik tétel dominál egyszerre. Az életműből áradó elmúlás és nosztalgia megértéséhez azonban nem kell egyiknek sem lenni, elég európainak. Kavafisz azt írja, amin mindannyian szorongunk most.

Kovács András Ferenc (1959), kortárs magyar költő először folyóiratokban publikálta Kavafisz-fordításait, majd 2006-ban Hazatérés Hellászból — Kavafisz-átiratok címmel kötetbe rendezte őket. Amint a cím is mutatja, sokszor inkább újraköltésekről volt szó, mint szigorú értelemben vett műfordításokról, ez az eljárás pedig fordításelméleti, etikai, irodalmi vitákat generált. A csak KAF-ként emlegetett marosvásárhelyi költő igazi posztmodern gesztussal élt: vannak műfordításként érthető versei a kötetben, de "apokrif" Kavafisz-szövegek is, melyek az egyiptomi-görög költő műveinek továbbgondolásai, XXI. századi újraírásai.

Remekül indult a külföldi karrierje, pedig más utakon jár, mint általában a magyar írók. Amerika és az amerikai közönség megszólítása tudatos építkezés eredménye?

Nem értem, mit jelent a „tudatos építkezés”. Nem tudom elképzelni, hogy valakinek a szemei előtt egy adott ország olvasóközönsége lebegne, ha ez van, olyan is lesz az az írás.  Nagyon nagy hatással volt rám az amerikai irodalom, és az angol nyelvű kortárs irodalom rendszeres olvasója vagyok, de sosem törekedtem arra, hogy közönségeket szólítsak meg.  A szépírás nem arról szól, hogy kitaláljuk, hogy mit szeretne olvasni az olvasó, aztán megírjuk. Akkor nem lenne művészet.

Elég szókimondó az írásaiban, brutalitás, kérlelhetetlen őszinteség, vulgáris kifejezések — ez provokáció, hogy figyelmet követeljen magának, vagy az írói ábrázolás része?

Nem nagyon foglalkozom semmivel írás közben az íráson kívül. Tehát nem igazán érdekel, hogy ki, mit fog gondolni, ha olvassa a szövegemet.

Nem a pályatársaknak, nem az "irodalmároknak" írok. Mondjuk úgy, hogy kizárólag Istennek felelek, de a helyzet ennél azért összetettebb.

2019-ben pedig szerintem roppantul nevetséges mondjuk a vulgaritást számon kérni egy kortárs írón, számon kérni a brutalitást. Azoknak, akiknek ezzel problémája van, valószínűleg nem a világról és az emberről szeretnének olvasni, hanem egy idilli ábrázolására vágynak egy nem idilli világnak. Vagy egyszerűen azt gondolják, hogy megmondhatják bárkinek, hogy mit, hogyan lehet megírni. Nem tudom melyik a nevetségesebb. Tutyimutyi, a felelősségvállalásra- és a döntéshozásra képtelen szereplőkről szeretnének olvasni, akik nem csinálnak semmit, és ezen sajnálkoznak több száz oldalon keresztül. Ha ezt még a szerző leönti némi magyar belpolitikai sziruppal is, akkor biztosan kiszolgálja ezeket az igényeket. Nos, én nem ezt csinálom (szeretem a csinálni szót irodalmi kontextusban), de semmi gond. Egyrészt nem kötelező engem olvasni, másrészt bőven talál mindenki az ízlésének megfelelő szépprózát a kortárs magyar irodalomban.

A novella manapság egy kicsit lesajnált műfaj nálunk, mit szeret benne?

Azt, hogy van időm leülni és megírni. Felőlem azt sajnál le bárki, amit akar.

Ahhoz, hogy háborúról tudjon szépirodalmat írni, feltétlenül szükség van a személyes jelenlétre a hadszíntéren? Nem elég elképzelni?

Hadd feleljek egy kérdéssel erre a kérdésre: Nem elég elképzelni a szerelmet, mind a testit, mind a lelkit egyaránt, hogy írjunk róla? De, biztosan. Én azonban azokat a szerzőket szeretem, akik tudják, hogy miről beszélnek. Tolsztoj napóleoni háború ábrázolása a Háború és békében még mindig izzik, azért mert a szerző pontosan tudta miről beszél, mert ott volt. Általában az idő próbáját az ilyen könyvek állják ki szerintem, azok, melyek mögött fizikai tudás is van. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam.

A haditudósítói, a fotóriporteri szemlélet általánosságban a tényirodalom felé tereli az embert? Szükség van az irodalomhoz úgynevezett tényekre?

Szerintem nem nagyon van „fotóriporteri”, „haditudósító” , mint ahogyan nincs „tanári” vagy „orvosi” vagy „betanított  munkási” szemlélet az irodalomban. Vannak haditudósítók, tanárok, fűtők, betanított munkások, akik írnak. Nem kell összemosni a pénzkereset módját az irodalommal, amit írnak. Egyébként meg, ha végiggondolod, minden leírt mondat egy állítás. Hogy a fenébe ne lenne szükség a tényekre?

 

Szólj hozzá

Kovács András Ferenc Jászberényi Sándor Kavafisz