A rendszerváltás előtti magyar irodalmi élet egyik legígéretesebb költője volt Sziveri János, akinek az emlékét sokan ápolják, mégis talán kevesebben olvassák, mint kellene. Egyéni humora, különleges formaérzéke és impulzív személyisége ugyanakkor fontos és megkerülhetetlen költővé teszik.

Sziveri indulásának hátteréhez tudni kell, hogy a vajdasági magyar irodalom a 80-as években talán nyitottabb és szabadabb szellemű volt, mint a magyarországi irodalom. Talán azért, mert kisebbségben szabadabban írhattak, vagy mert könnyebben utazhattak nyugatra, szokatlanul merész szöveget írtak versben és prózában egyaránt. És nem elsősorban politikai értelemben. Tolnai Ottó, Gion Nándor és társaik írásai nagy feltűnést keltettek.

A vajdasági magyar irodalmi élet egyik fontos fóruma volt az Új Symposion című folyóirat, ennek volt Sziveri János is egy darabig a szerkesztője. A lapnak olyan mítosza és kisugárzása volt, hogy megszűnése után, immár Veszprémben, felélesztették. Ez az „EX Symposion” olvasható mai is.

Sziveri János verseiben az a legfeltűnőbb, hogy a szövegek zeneiségükkel elütnek a mai kortárs költészetben sokszor jellemző rímtelen szabadversektől, valahogy hangzásuk révén is kilógnak a sorból. Az a furcsa, hogy ez egy hihetetlenül mesterkélt és csinált világ, kifejezetten keresett rímekkel és olykor túlontúl fülbemászó ritmussal. Különösen így hat ez az emberre, ha meghallgatjuk, hogy ő maga hogyan olvassa fel a verseit. Igen, ezek is inkább túljátszott szavalatok, Sziveri nem felolvas, hanem előad. Előadja a művészetét. És annyira szuggesztív, olyan erővel hat az emberre, hogy teljesen a szövegek hatása alá kerülünk. És nyilván van ebben a magatartásban provokáció és szemtelen fricska, de olyan lendülettel, olyan sokféle költői leleménnyel teszi mindezt, hogy nagyon is könnyű megszeretni a szövegeit. Az az igazság, hogy sokan félre is értették, mert nem tudták vagy akarták kihallani az iróniát, úgy érezték, hogy gyalázkodik; egyenesen ízléstelennek nevezték, úgy gondolták, hogy az a mód, ahogyan megidézi Ady költészetét, az sértő volna. De Sziveri költészetének éppen az volt a lényege, hogy kifejezetten kereste a botrányt, olyat akart írni, ami nagyot szól, ami megszólítja az embereket, aminek van hatása, amire reagálni kell, ami mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. A Próféciák első két sora: „nem Párizs, sem Bakony: / vér és takony” ugyanúgy provokál, mint annak idején a Nincsen apám, se anyám, vagy éppen a megidézett Ady sok verse. Sziveri önreflexív szövegeit nem érdemes irónia, sőt inkább önirónia nélkül olvasni. A komikumnak sajátos helye van a költészetben. Vannak kifejezetten olyan műfajok, ahol előtérbe kerül a humor mindenféle formája, az alpári testtáji célozgatásoktól, a szatírán át egészen az finomkodó csipkelődésig. Sziveri költészetében az a különös, hogy kifejezetten szép lírai képeket és hangulatot kapcsol össze a komikum valamilyen változatával, amibe olykor a trágárság is belefér. Hiszen a fent idézett két sor nem úgy értelmezendő, hogy a szöveg Párizs és Bakony hívószavával megidézi Ady verseit, hogy aztán a közönséges szóhasználattal rögtön le is rombolja a költőfejedelem nimbuszát. Talán csak a vers egészének többszöri elolvasása után derül ki, hogy ez a költői én saját helyzetére vonatkozik, talán éppen erre a kegyetlen közép-európai kilátástalanságra. Ne feledjük el, hogy vers még a szocializmus virágkorában íródott, valami olyasmit akarna sugallni, hogy egyszer valamikor régen lehetett rajongani Párizsért (az volt az aranykor), de Párizsból már Ady korában is a Bakony lett, mára pedig már a Bakonyból is csak takony maradt. Tehát az a versépítő stratégiája Sziverinek, hogy mond valami rettentőt, amire mindenki felkapja a fejét. Ez az állítás vagy kép lehet egyszerre komikus és trágár, ugyanakkor pedig tragikus és fennkölt. A fanyalgók azt mondják, hogy ilyet nem szabad csinálni, hogy lírai alkotás nem használhat ilyen szavakat és ilyen képeket. Sziveri szövegeinek a hatása éppen arra épül, hogy megdönti ezt a tabut.

Legsikerültebb alkotásaiban tehát éppen az imént bemutatott provokatív hangot használja arra, hogy megszólítsa az embereket. Életének utolsó éveit súlyos betegség árnyékolta be, de ő a halálról is ugyanilyen frivol és kihívó hangon beszél. Ezeknek a verseknek az olvasása különösen megrázó, mert ugyanilyen csengőbongón rímesek, ugyanilyen szemtelenek, csak éppen tudjuk, hogy ennek a nagy szájalásnak, mi lesz a vége: „félbehagyott mondat annyit sem érek/lángol a bendőm mintha méreg/égne húsom alatt valahol legbelül/hol étkek helyett alvadt vér feszül”. Ez a pár sor a Bábel című versből van, ennek egy igazán érdekes feldolgozása megnézhető itt (Az ember komédiája, a szabadkai színház előadásában a Bábel című vers.)

Végtelen szerencsénk van, hogy olvashatjuk Sziveri János verseit (Sziveri János minden verse, Kortárs Kiadó, 1994), ne feledjük, hogy nekünk ő van:

Tiberis, Pó helyett higgadtan
lúgozza Muzslát a Bega.
Én születtem ott — nem
Dante, Poe, Lope de Vega.

(A Kos jegyében)