2020. feb 07.

Üzletkötés a Sátánnal

írta: Csöncsön
Üzletkötés a Sátánnal

Závada Pál: Hajó a ködben (recenzió)

Závada Pál talált egy történetet.

Ez az egyszerű mondat jutott eszeKéptalálat a következőre: „hajó a ködben”mbe az író legújabb regényének elolvasása után, amely a Hajó a ködben címet kapta, és amely a Weiss Manfréd-örökösök vészkorszakbeli, SS-szel kötött üzletéről szól.

Egy regényről szólva persze nem feltétlenül erény, ha nem a megírtsága minőségét, poétikai izgalmasságát, nyelvét, innovatív megoldásait emelem ki, hanem magát az anyagot, amelyet az író a szövetébe beledolgoz. És ezt valóban így is gondolom. A Hajó a ködben korántsem hibátlan remekmű, színvonala hullámzó, részleteiben fölöttébb problematikus mű — mégis, a története annyira erős, annyira mély és nehéz dilemmákat fölvető, és annyira elképesztő, hogy az már önmagában elviszi a szöveget, és az olvasó meglehetősen sok mindent hajlamos megbocsátani a szerzőnek; a következetlenségeket, az aktuálpolitikai beszúrásokat, a helyenként előjövő giccset és a banalitást is.

Az 1944-ben játszódó regény a német megszállás után mutatja be a Weiss-örökösök gondolatait. A zsidó származású család Magyarország legnagyobb gyárát alapította és igazgatta, így a Horthy-korban „természetesen” igen szoros kapcsolatban állt az ország politikai elitjével. Az üzleti kapcsolat a ’40-es évekre azonban egyre komolyabb morális dilemmákat vetett föl. A gyár a náci birodalomnak szállította repülőgépeit, és így közvetve tulajdonképpen önmaga felszámolásában segédkezett. Szabad-e ilyet tenni? Hol húzódik az üzleti észszerűség és a lelkiismeretlenség határa? Meddig lehet elmenni az együttműködésben egy olyan politikai berendezkedéssel, amely sodródik önmaga felszámolása felé? És ha az embernek már szó szerint a bőrére megy a játék, szabad-e kollaborálni a nácikkal, hogy legalább a családunk életét megmentsük?

Három plusz egy nézőpontot működtet a regény. A három elbeszélő mintegy naplószerűen számol be a ’44-es eseményekről (illetve emlékezik vissza pár korábbi történésre). Ők hárman: Kohner Artúr (az egyik Weiss-sógor), a felesége, azaz Weiss Helén, illetve Artúr szeretője, Valériusz Lola. A történések középpontjában így nemcsak az SS-szel folyó tárgyalások állnak, hanem ez a házasságtörés-történet is. Okkal jegyzik meg ugyanakkor a kritikusok (például Melhardt Gergő), hogy ez a szál nem igazán érdekesen és drámaian van kidolgozva, a szereplők, illetve főleg Artúr teszetoszasága inkább bosszantja az olvasót, és még ha ez tudatos írói döntés is, mint ahogy bizonyára az (megmutatni tehát, hogy a nagy dráma árnyékában hétköznapi kis tragédiák folytak), a regény zárlatával, amely e két sík drámaiságát némileg erőltetett módon próbálja összekapcsolni, ellentmondásban áll.

A „plusz egy” nézőpont a családé, vagy talán még a családénál is tágabban értelmezhető „mi” nézőpontja. Egyfajta antik kórusként reagálnak a szereplők az eseményekre, részben olykor már annak tudatában is, hogy mi volt a tárgyalások (és a világháború) „eredménye”. Ez félig-meddig tudatos rájátszás az antik tragédiákra, a kórus azonban nem tud olyan erős szólamként működni, hogy ne halványodjon el a fő történések mögött.

Kapcsolódó kép

Caspar David Friedrich Tengerpart a ködben című festménye. A német romantikus festő munkái többször visszatérő motívumok a regényben

Mert hogy van a regénynek egy igazi főszereplője is, akinek az alakja azonban olyan erős, annyira emlékezetes és rendkívüli, hogy nem is nagy túlzás kimondani: a könyvet főleg miatta érdemes végigolvasni. Ez a szereplő Chorin Ferenc, vagyis ahogyan az elbeszélők nevezik, „Chorin Feri”, a cégbirodalom formális és szellemi vezetője, Weiss Manfréd legokosabb és leghidegebben számító veje. Az ő alakja teljesen elhalványít mindenki mást. Talán egyedül Závada Pál leleménye, Weiss Judit az, aki valamelyest hasonló súlyt képvisel a regényben: ő az, akiben megszólal a lelkiismeret, aki számon tartja, hogy mi történik az országban a zsidó honfitársakkal, aki Schlachta Margittal a meghurcoltak megmentésén igyekszik dolgozni — ám még az ő egyébként valóban emlékezetes alakja sem vetekedhet Chorin Feri démoniságával, és sorsát a regény végén nem igazán érzi az olvasó teljesen indokoltnak, hitelesnek.

Chorin Feri első tárgyalása az SS-tKéptalálat a következőre: „chorin ferenc”iszttel a szöveg fénypontja, egy önmagában is tökéletes remekmű, amelyben mind a jelenet beállítása, mind a párbeszéd maga, mind annak kórus által történő elmesélése egyszerűen lenyűgöző. Az SS-tiszt (Kurt Becher, aki nem mellesleg aztán az NSZK-ban is sikeres vállalkozó lesz, és aggastyánként hal meg 1995-ben) beköltözik áldozata (vagy üzletpartnere) Andrássy úti lakásába, és ott fogadja Chorint egy visszautasíthatatlan ajánlattal.

A jelenetben az a csodálatos, hogy a két fél hamar észreveszi egymásban a szellemi partnert, és miközben nyilvánvalóan nem azonos pozícióból tárgyalnak (egyikőjüknek az élete a másik kezében van), mindez gyorsan elfelejtődik, amikor mindketten fölismerik az üzleti, sőt politikai racionalitást.

Érdemes egy rövid, jellemző részletet ideidézni ebből a végtelenül bizarr beszélgetésből:

Becher szó nélkül tölt, és megemeli poharát: Hát akkor... Egészségére, Chorin báró!

Az egészségről jut eszembe, megbocsát, Herr Oberst, teszi le az italt Chorin. Föláll, megkerüli az íróasztalt, kihúzza Becher lábánál az egyik alsó fiókot, és kivesz belőle egy tubust. Csak egy balzsam... a keléseimre...

Persze, persze... Bakancs...?

Nem, kihallgatás.

Kenje csak be nyugodtan!

Ráér, csúsztatja zsebébe Chorin a kenőcsöt. De visszapillant még a fiókba, s akkor fölfedezi egyik remek Doxa karóráját. Hát már csak nem hagyja itt, gondolja, úgyhogy föl is csatolja nyomban, s miközben megérdeklődi Bechertől, mennyi a pontos idő, gondosan be is állítja.

El lehet-e ítélni Chorin Ferencet? Ezt a mély etikai dilemmát szerencsére nem oldja föl a regény. A szöveg végén a szerző, pontosabban a „kórus” beidéz két egymásnak ellentmondó álláspontot a történet morális megítéléséről. Zsolt Béla egyértelműen elítéli Weisséket, hangsúlyozva, hogy a kollaborálás nem 1944-ben, vagyis nem a közvetlen életveszély idején kezdődött, hanem bizony már a ’30-as években, amikor a Weiss Művek először kezdtek hadirepülőket szállítani a náci birodalomnak. Ezzel ellentétes véleményt fogalmaz meg Fenyő Miksa, aki szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni az életveszélyes fenyegetettséget, és kívülállóként ítélkezni egy olyan helyzetben, amely minden tekintetben egészen rendkívülinek nevezhető.

Az olvasó sem ítélkezik; a történet drámaiságát ugyanis éppen az adja, hogy egy olyan helyzetet mesél el, amely kívül esik a hétköznapi etikán. Mondható egyértelmű morális ítélet róla, de csak annak tudatában, hogy kívülállók vagyunk.

A Hajó a ködben esztétikai erejét nem a kissé félresikerült poétikai játékai, kissé erőltetett hősei, jelenetei és konfliktusai adják, hanem egyrészt a fő történet, másrészt a valódi főszereplő. Ezek azok a mozzanatai, amelyek nem hagyják békén az olvasót, folyamatos lamentálni valót nyújtanak, és nemcsak saját hétköznapi etikai döntéseinkhez szólnak hozzá, sőt nem is csak a magyar történelem talán legsötétebb évéről mondanak el valami újat és hátborzongatót, de a nagytőke, a kapitalizmus belső működésére is vetnek valamiféle viszolyogtató, ködös fényt. Ha tehát valaki megkérdezné most tőlem, el kell-e ezt a könyvet olvasni, határozottan azt mondanám, hogy feltétlenül.

Szólj hozzá

recenzió kortárs magyar irodalom Závada Pál történelmi regények