Aki leszarta, nyalja le!
Kevés téma körül burjánzik annyi álszemérem, alakoskodás és tévhit, mint a csúnya szavak használata körül.
Van egy rettenetes szokás bizonyos televíziós adásokban, melyeket éppen ezért sem szeretek nyomon követni: amikor elhangzik a műsorban valamilyen csúnya vagy szeméremsértő szó, a néző nem a szót hallja, hanem egy sípszót hall. Ugyanennek a jelenségnek (sajnos) írott változata is elterjedt. Amikor valaki éppen valamilyen csúnya szót készülne leírni, a teljes betűsor helyett az egyik karaktert csillaggal pótolja, ilyeténképp: f*sz, b*zi stb.
Ezt a megoldást a magam részéről mindig roppant ízléstelennek tartottam, és örülök, hogy itt és most ezt világgá is kürtölhetem. Amikor az ember beszél vagy ír, folyamatosan döntéseket hoz. Dönthet úgy, hogy bizonyos regisztert (szókincsréteget) nem használ. És dönthet úgy is, hogy igen. De használni, ugyanakkor az utolsó pillanatban ezt a döntést mégsem fölvállalni, sípszók és csillagok mögé rejteni: ahhoz hasonlatos, mint amikor egy futballista agyonrúgja az ellenfelét, és már abban a pillanatban a kezét emeli a labdára mutatva, jelezvén a bírónak, hogy ő ugyan semmit sem csinált.
Csúnya szavakat természetesen szabad használni (mint ahogyan futballban is szabad szabálytalankodni, természetesen a megfelelő retorziók elfogadása mellett). A kérdés, hogy mikor és miért érdemes.
Bármilyen különösnek tűnik is a gondolat, a káromkodás minden valószínűség szerint egyidős az emberi nyelvvel. Bevallom, én személy szerint ezt valamikor másképpen képzeltem. Úgy hittem, hogy régen, az előkelő személyiségek korában az emberek csupa ízes körmondatban kommunikáltak egymással. Jól példázza gyerekkori hiedelmem, hogy mekkora hatásuk van valóságképünkre a különböző médiumoknak. Kossuth Lajos vagy Eötvös József szövegeit olvasgatva valóban föl sem merül bennünk, hogy a káromkodás nem valamiféle modern jelenség.
A káromkodás eredete egy ősi, mágikus világképben keresendő. A természet tudatos, módszeres vizsgálata előtti korokban az emberek közvetlen kapcsolatot tételeztek föl szavak és természeti jelenségek között. Úgy vélték, hogy a történéseket szavakkal is lehet befolyásolni. Ha például valakinek eltört a lába, csak el kellett vinni egy, a természetfölötti erőkkel jó kapcsolatot ápoló mesterhez (például egy sámánhoz), aki ráolvasás segítségével meggyógyította a beteg testrészt.
A ráolvasások speciális fajtája volt az áldás és az átok. Az áldás olyan pozitív energiák átadásásáról szólt, amelyek a megáldott embert megsegítették; az átok pedig a gonosz erők elűzését jelentette.
Érdemes e ponton megjegyezni, hogy az átok szó maga is azonos tövű az áldással, tehát eredetileg vélhetően a kétfajta ráolvasási típus nem különült el egymástól. Ahogyan az átok elszakadt az áldástól, úgy alakult ki egy második jelentése is, amely ma már meghatározóbb az elsőnél is, és amely nem pozitív töltetű, hanem rontó célú, vagyis valakinek a bűnhődését, rossz szellemekkel való megrontását célozza. Ennélfogva az átok mai leggyakoribb jelentése egybeesik azzal, ami eredetileg nem áldás volt, hanem rontás. A rontás kifejezetten negatív célzatú ráolvasás volt, és valakinek a rossz szellemekkel való megfertőzését célozta.
Nyelvtörténeti kutatások szinte minden káromkodási formáról ki tudják mutatni ezt az ősi eredetet. De mi is könnyen tehetünk próbát, csak gondoljunk bele, hogy szó szerint mit is jelent egy-egy káromkodás; rájövünk, hogy ezek jellemzően nagyon is értelmes, helyénvaló kívánságok.
Persze ma (vagyis az utóbbi pár ezer évben) már nem hiszünk abban, hogy szavainknak ilyen közvetlen hatásuk volna a világ folyására, így az ízes átkozódások folyamatosan veszítettek eredeti, szakrális jelentésükből. Ám ha a csoda egyszer működött vagy működni látszott, akkor nehéz volt nekünk, embereknek leszoknunk a szerről, amely meghozta. Ha a sebet nem is feltétlenül gyógyította be az áldás; a bajt nem is feltétlenül űzte el a szitok; azért a biztonságérzetünket fokozta, ha megtettük legalább ezt a kevés tőlünk telhetőt a cél érdekében. És ez a biztonságérzet mind a mai napig valamiféle kellemes kielégüléssel jár, ha egyszer tényleg úgy istenigazából égre kiabáljuk átkainkat.
Áldás és átok voltaképpen tehát elég hasonló dolgok. Hol hát a probléma?
A probléma az átkok fölösleges, időszerűtlen, túlságosan gyakori és igazságtalan használatában leledzik. Vélhetően ez az oka, hogy más megítélés alá esik, mint az áldás. Ha megáldunk egy érdemtelen embert, az még mindig kisebb baj, mint ha megátkozunk egy érdemdúsat.
A csúnya vagy trágár szók túlzásba vitele, az átkozódás, a „töltelékszóként használat” lényegét tekintve legtöbbet a használójának árt. Elveszít így egy eszközt, amellyel feszült, fenyegető vagy szörnyű helyzetekben valamelyest könnyíteni tudna fájdalmán, gyötrelmén.
Észrevehette olvasónk, hogy káromkodást és trágár szóhasználatot különösebb reflexió nélkül használtam azonos jelentésben. Valójában a káromkodás tágabb fogalom. A káromkodás nem feltétlenül durva szavakkal történik, a durva szavak azonban — jelen tudásunk szerint — mind átokformulákban gyökereznek. A talán leggyakrabban használt durva szó, a baszás, egy meglehetősen ősi átok- (illetve áldás)formula rövidüléséből ("baszd meg X-et, Y-t") vált trágársággá, bár eredetileg valószínűleg nem minősült durva kifejezésnek.
A káromkodás célja ugyanis csak ennyi: megkönnyebbülni. Erős, ízes, kemény szavakkal kiereszteni a gőzt. Aki folyamatosan káromkodik, az ahhoz az alkoholistához hasonlít, aki az italt már csak az ital kedvéért fogyasztja, de örömöt, megkönnyebbülést, jókedvet általa (meg úgy egyáltalán) már nemigen érez.
Az alkohol hasonlat talán két okból is találó lehet. Egyfelől: tényleg legyünk e szavakkal óvatosak, és különösen kerüljük a „rohamivást”, azaz hogy egészen elveszítve a fejünket dobálózzunk a legkülönfélébb szavakkal — utólag megbánnánk. Másfelől: irodalmi, művészeti feldolgozása is hasonló a témának az alkoholéhoz. Bizonyos, klasszicizáló korszakokban a művészek és írók tudatosan kerülik az élet sikamlós, csúf, bizarr oldalainak művészi feldolgozását. Más korszakok éppen az ilyesmiben tobzódnak. Nincs új a Nap alatt. A művészi erőt ma sem, és korábban sem annak alapján volt érdemes megítélni, hogy mi a témája vagy eszköze egy alkotónak; hanem hogy milyen erővel képes eszközeit használni, témáit megjeleníteni.
És egy tévéműsorban? Vagy a saját szövegeinkben? Visszakanyarodva a kiindulóponthoz: dönthetünk így is és úgy is. Eszközeink használatában semmi sem köt meg minket. Ha csúnya szavakat használunk, tudatosan kockáztatunk, mert olvasóinknak, hallgatóinknak egy sebezhető pontot tárunk föl. Tudjuk, hogy bizonyos nyelvhasználói közegekben ezek komoly szankciókat vonnak maguk után (hol kiközösítést és megvetést, hol konkrét anyagi jellegű hátrányokat). Ha ezt vállaljuk, akkor erre már elhatároztuk magunkat, ezzel számolunk.
Csak egyet ne tegyünk: ne visszakozzunk az utolsó pillanatban. Ne sípoljuk ki, ne csillagozzuk be, amit már egyszer kimondtunk. Tiszteljük meg azzal hallgatóinkat, olvasóinkat és önmagunkat, hogy nem nézzük gyagyásnak, aki ha nem látja a betűsort vagy nem hallja a hangsort, már nem is hiszi azt, hogy durván írtak vagy beszéltek neki. A déloszi kétfarkú szatírosz nézze izmoscombú erdei nimfának*, aki ilyesmire vetemedik.
*Ezt a szép káromkodást ezen az oldalon találtuk.
