Gaetano Donizetti: Az ezred lánya, opera

Az első operás írásunkban arról lelkendeztem, mennyire más már az operajátszás manapság, mint akár csak huszonöt éve volt. Milyen hangsúlyt fektetnek arra, hogy ne csak a zeneszeretők legelemibb szükségleteit szolgálják ki, hanem a teljes produkció valódi színházi élményt nyújtson. Most mégis a műfaj megreformálásában élenjáró Metropolitan Opera rukkolt elő olyan előadással, amely a látványossága, igényes kivitelezése ellenére visszahúzza a közönséget azokba az időkbe, amikor csak a jólneveltségünk okán nem hagytuk ott az egészet.

Az ezred lánya persze habkönnyű darab, nem olyan, amely megváltoztatta az opera történetét. Még az Uránia is a blődli kifejezést használta ajánlójában, pedig náluk lehet ezt az előadást megnézni, tehát érdekükben áll jókat mondani róla. A történet butácska valóban. Van benne minden, ami a giccsért rajongó szívnek ingere: a katonaélet iránti álromantika, elvesztett, majd megtalált gyermekek, karikatúraszerű gonoszok és persze heppiend.

A hollywoodi sztár Kathleen Turner is fölbukkan egy nem énekes szerepben

Mindezt elfedhetné Donizetti mézédes, ellenállhatatlan zenéje, kitölthetné azokat az apró kis hézagokat, amelyeket a dramaturgiában nyitva hagytak. De itt a rendezés és a játék is erényként kezelte a hülyeséget, és rátettek egy lapáttal az amúgy sem okos történet kínos részleteire. A végeredmény pedig a múltból sajnos jól ismert felemás előadás lett: első osztályú éneklés mellett feszengésre kényszerítő színészkedés.

Csak azért nem ripacskodást írtam, mert régebben éppen hogy túl kevés volt a játék. Most viszont túl sok. A hadsereg parancsnokát játszó basszbariton (Maurizio Muraro) például egyenesen Louis de Funest jelölte meg inspirációul. Louis de Funest minden irónia nélkül a legnagyobb színészek közé sorolom. De ennek a nagydarab, joviális apafigurának mintául választani teljes tévedés; talán még sosem volt ennyire találó a szereptévesztés kifejezés. És ezt úgy mondom, hogy a hadvezér még az egyik kifejezetten élvezhető alak volt a színpadon ezen az estén.

A fő ripacs a jóllakott bajor parasztfiúból háborús hőssé és hősszerelmessé avanzsáló Toniót alakító Javier Camarena volt. Ez a fejlődés persze drámai értelemben csak nyikorogva valósul meg, mert Tonio a francia hadsereghez, amely ellen Bajorország háborúzik, a szakácsnőjük kegyiért áll át. Ebben én semmi hősiességet nem látok. Ráadásul hoppon is marad, mert a beteljesülést meghiúsítja, hogy a szende arát, aki a katonák között nőtt föl, épp akkor veszi magához szülőanyja, aki történetesen bajor márkinő, és épp akkor akarja férjhez adni valami idegenhez.

A darab csúcspontja éppen az a rögtönzött nevelés, amikor az egykor megesett, ma már vénlány egy hét alatt akarja bepótolni azt, ami tizenhét év alatt kimaradt. Amikor az addig gőgösködő márkinőből a bűntudat és a feladat érzékeny és gondoskodó embert formál, valódi jellemfejlődés történik. Stephanie Blythe, a világhírű mezzoszoprán az egyetlen, aki kifogástalan ebben a darabban. Ez pedig a természetességének köszönhető: kezdeti ellenszenvessége, aztán törődése, bűntudata és nagylelkűsége mind hiteles. Kettőse, az énekóra a lányát játszó amúgy csodálatos ifjú Pretty Yendével pár percre elfelejteti, hogy egyébként egy negédes bohózatot látunk.

A címszereplővel szemben sem volna viszont igazságos, ha csak ennyit dicsérném, mert bár tőle sem idegen a ripacskodás, őt nem teljesen hagyja cserben a dráma iránti érzékenysége. Amikor pedig a márkinő személyében méltó partnert kap, még azt is megmutatja, amit csak a legnagyobbak tudnak: a hangjával játszik. Operaszínpadon még mindig bátor és izgalmas, ha valaki szándékosan hamis. A katonák által kicsit nyersre nevelt lány így tiltakozik az ellen, hogy most erővel úri kisasszonnyá neveljék át. És mindeközben a hangja mégis szépen cseng. 

Érthetetlen, hogy ha ilyen finomságok is belefértek ebbe az előadásba, miért választották inkább a blődli irányát.

Persze a mexikói tenor nem egymaga felelős a rossz irányért, de sajnos ő semmilyen mélységet sem volt képes adni az általa megformált karakternek. Elmulasztottunk figyelni arra a jelre, amikor azzal hirdették az előadást, hogy a híres Tonio-féle áriában nem a szokásos kilenc (!) magas C-t hallgathatjuk meg, hanem bizony egyenesen tizennyolcat (!!!). Mert Javier Camarena a kitörő taps hatására a darab kellős közepén még egyszer elénekelte a nyaktörő mutatványnak számító áriát.

Nem akarok sem álszent, sem naiv lenni. Ez a ráadás ebben az előadásban hagyomány, más szereposztásokban, más énekesek is újra nekiveselkednek. Az is tagadhatatlan, hogy ez egy igencsak jól sikerült énekszám, tökéletes bel canto sziporkázás; és Camarena elsőrangúan énekli el mindkét alkalommal.

De az árulkodó, hogy erre a dramaturgiailag közepesen fontos jelenetre hegyezik ki az egész estét. Mintha éreznék, az opera maga és a rendezés sem elegendő, valami más kell a közönség elkápráztatására. Ezért még az előadás ívét is megtörik. Más lenne a helyzet, ha ez az első felvonás fináléja lenne, de ezután a jó kedélyű, fülbemászó dallam után jön az igazi dráma: a lánynak hátra kell hagynia eddigi életét, el kell hagynia eddigi családját, az ezredet, és a vőlegényét is egy új, ismeretlen világért, ahová nem ő akar menni. Ez persze nem tűnik akkora diadalmenetnek, mint amikor az újdonsült katona örömködik, de Pretty Yende kristálytiszta, könnyed és természetes éneke mellett nem esik ki a szerepéből egy pillanatra sem. Nem azért nem kéri a közönség az ismétlést, mert ez nem elég jó. Hanem, mert itt nem csupán hangakrobatikát lát (hall), hanem a tökéletes éneklés és a hiteles színjátszás olyan organikus egységét, amely egyszeri és megismételhetetlen.

A jó karikatúra a jellegzetességekre világít rá. Csak a bántó gúnyrajz emeli ki azt, ami nem szép. Attól, hogy ez egy vígjáték, még nem kellene olcsó vásári komédiába átfordulnia. Attól, hogy az opera a mai ember szemének mindig túlzás, még nem kell mindent még inkább túlszínezni és túljátszani. Attól, hogy operát énekelni mindenképpen csúcsteljesítmény, még nem kell belőle világrekordokat kreálni (l. tizennyolc magas C).

Sokat gondolkodtam azon, melyik lehetne az az opera, amelyet elsőnek, ismerkedésnek ajánlanék olyannak, aki még nem járt operában. Az ezred lánya lehetne ilyen, mert a zenéje nagyon kellemes, könnyen befogadható és a történet is követhető. De sajnos ez az előadás nem kezeli megfelelő tisztelettel sem az énekeseket, sem a közönséget, valószínűleg Donizettit sem.