Az apró mozaikok részként hordozzák magukban az egészet: vagyis egy-egy ilyen epizód nem jelent kitérést, nem a főtémát variáló mellékszál, hanem ez a miniatűr vagy miniatűrök sorozata maga mű.

Berlin mindig mágnesként vonzotta az embereket, Európa, néha a világ fővárosa volt néhány történelmi pillanatra. Ennek a hallatlanul sokszínű városnak a szimbolikus főtere az Alexanderplatz, amely jelképesen magába sűríti mindazt, amit Berlin jelent.

Alfred Döblin regénye, amelynek alapján Mikó Csaba színpadi átirata készült, ennek a hallatlanul izgalmas világnak a bemutatására vállalkozik. Nagyszabású munka ez: meghökkentő írói újításokkal és leleményekkel sokféle módon ábrázolja a sokféleséget. A város, Berlin egy kicsit talán leegyszerűsítve az emberi élet is, a regény voltaképpen így magának az emberi életnek a teljességéről is szól egy bizonyos szinten, vagyis pontosabban fogalmazva arról a botrányról, hogy ezt a teljességet nem lehet megélni. A német irodalom a 20-as években egészen különleges csúcsokra jut, a nálunk legismertebb nevek a Mann-fivérek, Hesse, Kafka, Benn, Brecht – az ő kor- és pályatársuk Döblin.

A regény monumentális méretű, nagyjából 600 oldal. Tekintve, hogy maga a könyv is meglehetősen filmszerű, nem csoda, hogy a filmgyártás egyik korai fellegvárában, Berlinben felfedezték maguknak, és már ’31-ben megfilmesítették. Később Fassbinder tévésorozatot készített belőle.

De miért csinálnak ebből színházi előadást? Egyáltalán lehetséges ez? Aki a színházban katarzist keres, vagy olyan hősöket, akikkel azonosulni lehet, az csalódni fog az előadásban. A Katona bemutatója fontos kísérlet arra, hogy a színházcsinálók kimozduljanak a komfortzónájukból, nagyon mást és máshogy csináljanak, mint korábban. Mintha tudatos szándék lenne a színház részéről, hogy nagyszínházi előadásokba beépítsenek olyan elemeket, amelyek a hagyományos nagyszínpadi keretekbe nálunk nem férnek bele. Az élőzene, a mozgásszínház, a cirkuszművészet és film különleges erővel vannak jelen, talán a színházi megvalósítás sokfélesége a regénytémák és elbeszélésmódok változatosságát hivatott tükrözni?

A Szputnyik Hajózási Társaság korábbi rendezőjeként „alternatív” színházi közegből jövő Kovács D. Dániel rendező újszerű helyzetekbe hozza a Katona színészeit, akik mindannyian, még a legkisebb szerepekben is, adják a saját maguk különleges személyiségét. Az a legérdekesebb a produkcióban, hogy számos apró minidialógusban számtalan szereplő villan fel szükségképpen, hiszen az eredeti regény egy társadalmi tabló, így egy-egy jelenetben csak villanásnyi ideje van a színésznek megmutatni az adott karaktert. Az az jó ezekben a pillanatokra felvillanó arcélekben, hogy a Katona színészei képesek élettel megtölteni ezeket, saját személyiségükből összetéveszthetetlen, egyéni figurákat teremtenek. (Szereposztás, az előadás prospektusa.)

Így ezek az apró mozaikok részként hordozzák magukban az egészet: vagyis egy-egy ilyen epizód nem jelent kitérést, nem a főtémát variáló mellékszál, hanem ez a miniatűr vagy miniatűrök sorozata maga mű.

A főhős, Franz Biberkopf (Mészáros Béla) útját követjük, aki járja a várost, és közben valahogy megtörténik vele az élet. A cselekmény egyfelől annak a leírása, hogy Franz belső szemszögéből nézve, mi az ő története. Másfelől Franz különböző emberekkel találkozik az útja során, az ő történetük ellenpontozza vagy éppen erősíti, variálja Franz életét. Franz szólama és az epizodisták szólama hol összefonódik, hol elválik, leginkább a helyszín, a város, Berlin köti őket össze.

Az előadás aktualitását Franz szólama adja, nem kimondottan aktuálpolitikai utalásokra gondolok, hanem arra, hogy Franz mentalitása ismerős. Ő a kisemmizett ember, aki nem kapott az élettől sok esélyt. Pénze semmi, társadalmi elismertsége semmi. Szívbe markoló kép a történet kezdetéről, hogy Berlin utcáit járva egyszer csak rádöbben a helyzetére, és nem talál szavakat: a földön fetrengve nyűszít: a világvárosban a senkiknek nincs esélyük, pedig mint később megfogalmazza, benne vannak ambíciók, ő többre vágyik egy vajas kenyérnél. És gyönyörű a folytatás: két ortodox zsidó menti meg, akik közül ez egyik történeteket mesél Franznak, és elhiteti vele, hogy akár még belőle is lehet valaki, a másik pedig csak azért van ott, hogy legyen kivel veszekedni. Nyilván nem lehet eltekinteni attól, hogy a megmentők éppen zsidók, hiszen a regény a már erősen fasizálódó Németországban játszódik. Franz hozza a főszólamban a kisemmizett kisember szerepét, a két hangsúlyozottan (még nyelvezetében is) zsidó epizódszereplő behozza a többségi társadalom által létükben fenyegetett kisebbségeiket. A további epizódszerepekben jönnek majd a prostituáltak, a bűnözők, a rokkantak és mindenki, aki a többséginek mondott társadalom peremére szorult. És minden epizodistának torokszorító, egyéni sorsa van. Ahhoz, hogy az előadás hatni tudjon, és szimpátia ébredjen bennünk ezekkel az elesett emberekkel, fontos megismerni egyéni sorsukat, hogy minden történet mögött egy hús-vér ember van. Ezeknek a történeteknek a hitelesítéséhez kell a Katona szereplőgárdája, akik képesek ezeket az esendő emberi sorsokat a színpadon ábrázolni. Fontos, hogy a bűn, a tudatlanság, az agresszió ettől nem válik elfogadhatóvá. Egyszerűan annyit akar elmondani ez az előadás, hogy ők itt, kérem, mind emberek, és jó volna, ha nekik is jutna emberibb, emberségesebb élet. És arra figyelmeztet minket, hogy nekünk, a többséginek mondott társadalomnak, valahogy gondoskodnunk kellene arról, hogy bizony nekik is jusson esély, hogy nekünk is van felelősségünk abban, ahogyan az ő sorsuk alakul. Mert ugyanúgy képesek szeretni, ahogy mi szeretünk, ugyanúgy fáj nekik a halál, az elmúlás, ahogy nekünk.

Ezeket a dolgokat különben nem én találom ki, jellemzően ki is mondják az előadásban, ha nem is éppen ezekkel a szavakkal. Először is Franz állandóan gondolkozik a saját sorsán, állandóan jár az agya, hogy mit rontott el, hogy mit kellene csinálnia, kommentálja nekünk a saját sorsát. Bűnös, annyi bűne van, hogy ihaj, de ő is emberi lénynek született, és hogy fordulhatott az elő, hogy egy ilyen mélyen ember alatti lét jutott neki? Ez akkor is méltatlan, ha sok bajt ő okozott saját magának, mert neki is van felelőssége a történtekben.

A kulcsmondatokat ki is írják a nézőknek, hogy ne csak halljuk, de olvassuk is a tudnivalókat, hátha úgy jobban megértjük. Ráadásul ezek a kivetített okosságok valamelyest emlékeztetnek Brecht elidegenítő színházára, ahol az ilyen feliratoknak külön jelentőségük volt. Az epikus színház és az expresszionizmus egyébként is érezhetően jelen van az előadásban, ez egyébként remekül illik az eredeti korszakhoz, magához a regényhez és a sajátos előadásmódhoz. Nem lehet azonosulni a szereplőkkel, nincs sírás, nincs katarzis. Az érzelmeinkre vadásznak azért itt is, de inkább csak fogékonnyá szeretnének tenni a probléma iránt.

Az előadásnak van egy kabaré-, revü-, cirkuszjellege, ez szintén a 20-as évek hangulatát idézi. Élőzene tartozik hozzá, különleges színpadi mozgás. Kicsit talán a korai filmek hangulatát is feleleveníti. Ez pedig egészen látványossá teszi a produkciót.

A látvány talán kissé szokatlan módon újfajta szerepet kap. Nem egyszerűen a szöveg viszi előre a cselekményt, hanem a látvány, a mozgásformák együttesen képesek szavakkal el nem mondható tartalmat hozzátenni a szöveghez. Franz elszenved például egy autóbalesetet, a színpadon a zuhanó test egészen különleges lassított mozgással jelenik meg, ami szavak nélkül mondja el azt a fájdalmat, megdöbbenést és halálfélelmet, amit a hős átélhetett az adott pillanatban. De van egy egészen különleges jelentőségű bokszmérkőzés, amelynek a képei szintén beleégnek az emberbe. Talán a küzdelem, a küzdeni akarás szimbólumaként jelenik meg. Egy másik fontos látványelem a film. Borbély Alexandra egy meggyilkolt nőt játszik, nincs rá jobb szó, szívet tépő, ahogyan elmondja a meggyilkolásának a történetét. Az ember látja ezt a gyönyörű, fiatal nőt, akiről már az első pillanatban tudja, hogy meggyilkolták, és hallja beszélni, ahogyan jogi bikkfanyelven elmondja brutális bántalmazásának a történetét. Ki ne szánná meg ezt a teremtést? Akinek egyébként szintén megvoltak a maga bűnei. Ő nem gyilkolt, de megvolt a maga sara. Ám semmiképpen sem érdemelt ilyen sorsot! A filmbejátszás többször megszakítja az előadást, ezzel mintegy folyamatosan felidézi a történteket, így az elkövetett bűn nem lesz elfeledhető, ugyanakkor megismerünk egy másik emberi sorsot. A hihetetlen méreteket öltő agresszió, a bántalmazás és a prostitúció végigmegy a történeten. Ezen a ponton nehéz nem aktualizálni, és nem gondolni a Me Too-mozgalomra vagy az egyházi pedofilbotrányokra.

A filmbejátszások fontos szerepet kapnak. Voltaképpen egy film adja a történet keretét átvitt és konkrét értelemben. Az előadás filmvetítéssel kezdődik, a szereplők ebbe a filmbe lépnek bele, ekkor a színpad filmvászonná változik, és szép lassan alakul át a film színházi előadássá, de a keret sokáig ott marad, illetve többször előjön a későbbiek során. Ilyenkor a némafilmek hangulatát idézi az emberek mozgása és a látvány. Gyönyörű.

Az eredeti regény sokféleképpen játszik a nyelvvel, a különböző nyelvváltozatokkal, amit mind a fordítás, mind az előadás igyekezett visszaadni. Egy ilyen nyelvváltozatnak a fontosságáról már beszéltem a jogi szaknyelv, illetve a két zsidó (mondjuk így) segítő kapcsán. Franz érzéseit a regény szabad függőben írja le, belelátunk a fejébe, ismerjük a ki nem mondott érzéseit, ráadásul mindezt Franz egyszerű nyelvén teszi. A dialógusok is ezen a nyelven vannak megírva: mindennapi párbeszédek. Ezt a hétköznapi nyelvhasználatot szakítják meg kisebb-nagyobb esszék. Ezek olyan tudományos nyelven megfogalmazott írások, amelyek reflektálnak a történetben elhangzott eseményekre. Például Franznak merevedési zavara van, nem tud egy időszakban közösülni, erre az esetre reflektál egy rövid összefoglaló a merevedési zavarok lehetséges okairól. Vagy amikor szóba kerül, hogy még hány munkanélküli van Berlinben az adott évben, akkor kivetítik a nézőknek a pontos számot, hogy ne maradjunk tudatlanságban. Ezek a miniesszék és információk idegen testként hatnak a szövegben, szintén az elidegenítést szolgálják, a szerző nem akarja, hogy beleéljük magunkat a történetbe. Hasonló szerepe van annak is, ha a filmvászonból egyszer csak kilép egy szereplő, és a valóságról kezd beszélni, aztán visszamegy a történetbe.

Az előadás felkavaró élmény. Szánjuk ezt a Franzot a méltatlan sorsa miatt, de nem tudjuk szeretni, mert túlságosan is esendő. És ilyen a színpadon lévő többi ember is: egyszerre szánandók és megvetendők. Volt bennük lehetőség valami jobbra szinte mindegyikben. Miért élnek akkor így?