Megteremthető az irodalmi közéletben a nemi esélyegyenlőség? Van jelentősége egy író nemének az alkotásban? Van saját nyelve és látásmódja a nőíróknak? Hogyan működött a „mágikus” közös alkotás férfiak és nők között a költészetben a múltban? Másképp alakult volna a jelenlegi irodalmi közbeszédünk, ha nők irányítják a rendszerváltás után a kulturális életet? — Bánki Éva átfogó képet vázol beszélgetésünk során a nők helyzetéről az irodalomban — akár írókról, akár olvasókról legyen szó.

Melyik kifejezést szereti használni, az ember lánya író vagy írónő magyarul? Van jelentősége a szóhasználatnak?

Érdekes, hogy milyen foglalkozásoknál tartjuk fontosnak, hogy „nő". Van pl. tanárnő, fodrásznő, de nincs cipésznő, sofőrnő…. Szerintem az emberek az írónőhöz azt társítják, hogy valaki finom, érzelmes dolgokat ír, hozzá gyöngysort visel, fodrászhoz jár, manikűröztet… Elég régimódi elképzelés, sokan nem szeretik, én megértem. De szerintem ostobaság ezt kikérni, és az írónőt rögtön tudálékosan „nőíróra” javítani.

Van egyébként olyan, hogy nőirodalom? Ha van, akkor mit jelent ez?

Nehéz kérdés, én magam sem tudom. Olyan értelemben, hogy „érdekvédelmi háló” valamelyest tényleg létezik. De mi különbözteti meg a „nőirodalmat” a „partiumi irodalomtól” vagy a „székesfehérvári irodalomtól”? A Partiumban és Székesfehérváron élő írók is valamennyire összetartanak, és biztos vannak közös élményeik is (táj, társadalmi környezet). Sok nőírót az ún. női tematika mellett természetesen ideológiai elkötelezettség is összefűz. De abban a — számomra fontos — értelemben, hogy a nőirodalom egy olyan nyelv és sajátos látásmód, amely minden eddig létezett műfajt és problémakört átír, felforgat, forradalmasít, MÉG nem létezik.

Íróként számol, számít-e speciálisan női olvasókra? Az irodalmi szövegeknek van férfi és női olvasata? Máshogy olvas egy nő és egy férfi?

A nők tényleg a legjobb olvasók. Nem véletlen, hogy Balassi a Szép magyar komédiát az erdélyi asszonyoknak, Kármán József az Urániát a magyar hölgyolvasóknak ajánlja. Ebben nemcsak az a középkorias meggyőződés rejlik, hogy a férfiak alkotnak, a nők pedig „befogadnak” (olvasnak), hanem szerintem létezik egy sajátosan női olvasási stratégia is. Ez azért furcsa, mert női vagy férfi írás (az alkotás folyamata) nem nagyon különbözik. De az olvasás! A világirodalom férfiakkal és nőkkel kapcsolatban is feljegyezte, hogy szinte „átolvasták” magukat egy másik valóságba (Julien Sorel, Emma Bovary, Don Quijote, Tatjána) , de tanárként és íróként is azt tapasztalom, hogy ekkora odaadásra, ilyen olvasási dühre a nők inkább hajlamosak. Én is.

Egyetemi oktatóként sokat foglalkozik középkori irodalommal. Hogy volt ez régebben? Volt akkor jelentős nőirodalom?

Létezett a középkorban egy sajátságos női hang, az epekedés, a vágyódás, a testi-lelki odaadás nyelve. Európa perifériáin maradt fenn sokáig (a középkor végéig), és legjelentősebb alkotói férfiak voltak. Portugáliában ezek a híres cantiga de amigo-k. Középkori királyok persze nem politikai korrektségből írtak szerelmes parasztlányok nevében verseket: a költészetet egyfajta varázslatnak tekintették, ha egy férfi „írja” és utána egy nő elénekli a dalokat, akkor ezek a cantigák életre kelnek, „igazak” lesznek, valódi ráolvasásokként működnek. De bármilyen meggondolásból is születtek ezek a versek, bárkik is voltak a szerzői, igen sokat elárulnak pl. a női szexualitásról.

Számos esetben előfordul, hogy férfiak nőként szólalnak meg irodalmi művekben, a trubadúroktól kezdve Esterházyn és Weöresön át egészen Dragomán legutóbbi regényéig. Tudja egy férfi női szemmel láttatni a világot?

Igen, nagyon is lehetséges „női szemmel látni a világot”.  Ezt már középkori költők tudták.

Az irodalmi megmondóemberek, a kiadók, a szerkesztők általában férfiak. Vannak szép számmal sikeres női íróink. Megnyugodhatunk? Létezik valódi esélyegyenlőség a kortárs kulturális életben?

A tekintélyelvű magyar szellemi világnak csak egy kis szelete a patriarchális elnyomás. Végül is kiadnak nőírókat (persze nem eleget), olvassák, írnak róluk, sőt kitüntetik őket. A nőket nem köpik le, nem rugdossák, és ha több férfit hívnak felolvasni, ügyelnek rá, hogy legalább egy nő is jöjjön velük. Ez siker lenne? Tényleg? A nőnek bélyegzés amúgy nem az egyetlen módja a kirekesztésnek.  

Lát valamilyen összefüggést a női emancipáció helyzete és a magyar társadalom megosztottsága között?

A nőemancipáció és a kulturális élet harciassága szerintem mélyen összefügg. Egy irodalmi élet „nőiessége” nemcsak azon múlik, hogy hány nő kap díjat, hány nőt hívnak felolvasni. Hanem hogy a szellemi élet intézményrendszere mennyire járul hozzá a személyes leszámolások eszkalálódásához, a lövészárok-háború hangulatához. Többször tűnődtem azon, milyen lett volna az ezredforduló magyar irodalma, ha nők lettek volna a kulturális döntéshozók. Sikerült volna-e nekik is a magyar irodalmat kettészakítani?  Vagy a magyar irodalmi élet arra lehetett volna bizonyság, hogy még nem vadultunk el teljesen, hiszen téttel bíró, érdemi vitákat is le tudunk a másik gyalázása nélkül folytatni? Ha nők irányíthatták volna a nyolcvanas-kilencvenes években az irodalmi életet, akkor az most szabadabb, nyitottabb és barátságosabb lenne?

Ha jól tudom, Tar Sándor kapcsán, sokat foglalkozott a 90-es évek irodalmi viszonyaival. Miért lett ő szimbolikus figura?

A krimiirodalom kapcsán foglalkoztam Tar Sándor kitűnő bűnregényével, a Szürke galambbal, és így persze beleütköztem az ő ügynökügyébe is.  Arra amúgy a „nőcizésnél” is nehezebb mit mondani, mikor kiderül, hogy nagy íróink között a nyolcvanas években egyetlen besúgó volt – mégpedig a magyar irodalom egyetlen, íróként tisztelt gyári munkása. Nyilván ez képtelenség: több besúgó is működhetett a nyolcvanas években, de csak a munkás Tart sújtotta ezért valódi kiközösítés (pszichiátria, alkohol, megbélyegzés). De miért is? Mert gyári munkásként elárulta azokat, akik „magukhoz emelték”? Ez az eljárás azért még egy bevallottan rendies társadalom szemében is nonszensz lett volna, hiszen nyugaton a társadalmi osztályok soha nem voltak ennyire zártak. Amúgy a középkorban sem. A trubadúrok többnyire nemesek voltak, akadtak közöttük hercegek, sőt királyok is, ám a leghíresebb trubadúr, Bernart de Ventadorn szolgaivadék volt. Az ő köreikben is rengeteg iskola és stílusirányzat létezett, de az a hülyeség, hogy a származás örökre determinálná valakinek a nyelvét, felfogását, az a kelet-közép-európai modernség találmánya (népi-urbánus), nem a középkoré. És lehet, hogy még csak nem is annyira haladó hagyomány.

Megannyi kérdés. De én azt hiszem, a „nőemancipáció” ügye tényleg elválaszthatatlan az irodalom társadalmiasságától, nyitottságától, az általános értelemben vett szabadságtól.