Aligha van megvetettebb rétege a társadalomnak, mint a hajléktalan. A többség csak viszolygást vagy szégyent érez, ha meglátja az aluljárókban, kapualjakban alvó, gyanúsan bűzlő, alkoholtól piros arcú emberi roncsokat. A többség nem lát mást, csak azt, hogy ők nem tartják be az emberi normákat: hogy nem dolgoznak, nem tisztálkodnak, nem beszélnek érthetően, nem mossák ki ruháikat. Hogy ha pénzt kapnak, italra költik. Ők. Mert ha hajléktalanokról van szó, a többség szinte mindig általánosít. Nem Imit és Zolit és Jucit és Kingát lát, hanem egy ijesztő, arctalan, borzasztó masszát, saját szociális szorongásaink élő kivetülését — talán abban sem vagyunk biztosak, hogy azok ott egyáltalán emberek-e még.

Röhrig Géza, a Saul fia főszerepe révén világszerte ismertté vált költő arra a hihetetlen feladatra vállalkozott, hogy arcot adjon a hajléktalan embereknek. Angyalvakond című verseskötetét egészen ennek a problémának szentelte; a kötetet pedig hajléktalanok árulják, a bevétel az ő életüket hivatott megkönnyíteni.

Kevés olyan tett van, amelynek megtételekor az embert egyértelmű bizonyossággal töltheti el az érzés, hogy jót tett. Ezt az érzést kívánom minden olvasónknak, és csak javasolni tudom, hogy mihelyt meglát egy angyalvakondot áruló hajléktalant, vásároljon tőle. Többszörösen is jót tesz. Jót tesz, mert rávilágít, hogy árusa munkát végzett az eladással. Jót tesz, mert pénzzel támogatja meg ezt a munkát. És jót tesz, mert lesz egy könyv a birtokában, amelyik emlékezteti, hogy tévedett, amikor megvonta az utcán lakóktól az embereknek kijáró figyelmet.

Ettől az érzéstől teljesen független, hogy a könyv milyen. Ha ócska ponyva lenne, a fönti három megállapítás akkor is igaz volna.

De a könyv egyébként nagyon jó.

Meglepően jó.

Ötven verset tartalmaz a kötet, és mindegyik vers fókuszában egy-egy hajléktalan személy áll. A címek többnyire meg is nevezik ezt a személyt — persze kisbetűvel, hiszen az egész kötet kisbetűs. Csak egyetlen verscím jelent kivételt (kulcsyukon a holdat), de ez az egyébként is hangsúlyos szerepű költemény, nagyjából a könyv legközepén (épp a 25. vers) a szövegtestben ötször is tartalmazza a gyöngyvér nevet. Vagyis minden szöveg nevet ad egy-egy embernek (ez a név lehet akár az anonymus) — igaz, van több név is, amelyik több versben is előfordul (például szücsi, gyalu vagy csabi).

A verskötet felütése az erős mottó után (Története annak van, aki eltört) meglehetősen magasra emeli a tétet. Az első vers első sora ugyanis így hangzik:

elmondanám ezt néked ha nem unnád

A Hajnali részegség megidézése nem csak az első sorra terjed ki; az egész első költemény, mely stílszerűen a dezső bácsi címet viseli, nyílt parafrázisa Kosztolányi Dezső remekművének. A vakond motívuma mellett itt bukkan föl a rágógumié is:

a járdába szikkadt sötét rágókból hetet
krétával úgy kötött össze valaki
hogy az a göncöl szekerét formázza

A metafizikai érdekeltség aztán később sem hagyja magára a szövegeket. Az emberi létezés végső kérdéseinek, drámáinak közelében mozgunk; szó szerint olykor élet-halál kérdések körül. Ezek azonban folyton mintegy beleszervesülnek a nyomorúságos élet nagyon is mocskos részleteibe. Az apróságok egy-egy rímfordulattal, szójátékkal, ritmikai játékkal vagy éppen valamilyen váratlan szemszögváltással fordulnak ki önmagukból, és válnak jelentőssé, illetve jelentésessé.

’francnak égetted a két végén’

’sötét volt’ hörögte

                                 (szücsi az igazságot szomjúH₂Ozta)

mínusz tízben bukkantak rá
orrát a patkány már perforálta
magához tért ám nem emlékszik
sem nevére sem a mennyországra

                                 (anonymus)

Akárhol nyúlunk a versek közé, szinte mindenütt fölfeslik a sorok és mondatok között valami olyan nyelvi lelemény, amely meggátolja, hogy az olvasást egy pillanatig is monotonnak érezzük. Kosztolányi hangja mellett gyakran kihallható József Attiláé is, de jelöletlenül még sokak vízjele ott bolyong a szövegekben. Meglehet, ezeket a vízjeleket csak a költészettörténetben jártasabb olvasók észlelik, a hatásukat azonban bárki: azt, hogy a megszólalás gazdag, izgalmas nyelvi közegben zajlik, és ez különös módon nincs ellentmondásban a szövegek tematikájával. Hiszen minél magasabbról érkezik a nyelv, annál jobban megérinti a legszegényebbek problémáit is.

Megítélésem szerint a kötet legmélyebb lényegét érinti a probléma, melyet az utószót író Nádas Péter is fölvet: „Azt sem lehet mindig eldönteni, hogy honnan nézi ezt az ötven hajléktalant, ő nézi-e.” Valóban, a perspektíva is folyamatosan változik, alakul, nem csupán a lírai én. Magam a kötet elolvasása után két olyan kiszögellést véltem fölfedezni, ahol a sokszor kívülálló hang egészen személyessé válik. Az egyik a már említett kulcslyukon a holdat című költemény, amely egészen nyilvánvalóan szerelmes vers, ebben a kategóriában pedig a legszebbek egyike. Az ilyen és ehhez hasonló részletek egészen magasra helyezik Röhriget a kortárs magyar költészet kánonjában is:

összefutott a halál
szájában a nyál
ha minket látott ölelőzni

A másik hely, ahol a hang mérhetetlenül személyessé válik, az a szücsiről szóló két szöveg, melyek közül különösképp a fönt már idézett első lehetne méltó darab bármilyen nagyvers-antológiában. Egy jellemző részlete:

aztán skinhead lett
a szívtől az égig!
üvöltötte karlendítés közben

megmutattam neki
mit írt egy levelében hitler a magyarokról
rögtön kiábrándult

És egy megrendítő, Krisztus haláltusáját és a csókot egyaránt fölidéző sor a végéről:

vizes vattával nedvesítgettem ajkait

Igazzá válik a dezső bácsi című vers zárásának ígérete; az elhányt rágókból időről időre földereng a kötetben a Göncölszekér, szóval egy magasabb létszint megélésének lehetősége.

ám szolgádnak ha végül arra vinne útja
színed előtt Atyám homlokig borulna
homlokig borulna s hebegve megköszönné
hogy elhányt rágókból de összeállt göncöllé