Az elmúlt évtizedben a magyar film elkezdte rendezni történelmi tartozását a Kádár-rendszer alatt ki nem beszélt közelmúltról. Vagyis végre elkezdtek játékfilmeket és dokumentumfilmeket forgatni, regényeket írni és visszaemlékezéséket közölni a szocialista rezsim alatt mindenáron titkolni akart sajnálatos eseményekről.

A magyar társadalom nem nagyon szereti ezeket a nagy szembenézéseket a múltunk bűneivel, tévedéseivel és nagyságával, mintha a társadalmi béke azon a közmegegyezésen alapulna, hogy jobb ezeket a kényes kérdéseket nem hánytorgatni, mert ki tudja, hogy mi borul ránk a szekrényből.

E miatt az elhallgatás miatt sokszor tétova a nagy feltárulkozások és kimondások művészi feldolgozásának a hazai fogadtatása. Van egy jól tetten érhető bizonytalanság, hogy ez most mi? Igaz lehet ez egyáltalán? És ha igaz, akkor miért nem beszélt erről idáig senki sem? És tényleg ők a szomszédaim? Ők én vagyok?

A XX. századi magyar történelem voltaképpen tele van feldolgozhatatlan kataklizmákkal. A kivándorlási hullám, az első világháború, a kommün, a nemzeti nagylét elvesztése, a Horthy-rendszer, az újabb háború felmérhetetlen veszteségei, az országon átvonuló front, a bombázások, az éhezés, a zsidónak nyilvánított magyarok sorsa, embertelen halála, üldözése és a kevesek megrázó megmenekülése. És akkor ez még csak a század első fele. A szovjet megszállás, Rákosi totális diktatúrája, az 56-os forradalom, a forradalom leverése, Kádár bosszúja, aztán az út a legvidámabb barakkig, és csak ezután jön a rendszerváltás.

Ki akarna beszélni ezekről? Minden magyar ember csak a legszűkebb családtörténete révén személyesen érintett az összes fent említett kataklizmában. Szinte minden családnak megvannak a maga hősei, áldozatai és tettesei vagy bűntársai.

Ha előkerül egy régi album hetyke nagybácsikkal és kacér nagymamákkal, akkor unokaként soha nem tudom előre, hogy ők a fénykép elkészülte után a lehető legaljasabb árulást készülnek éppen elkövetni az emberiség ellen, vagy éppen ilyen tettek áldozataivá válnak. Hogy a fényképen éppen odaadóan zongorázó beszállásolt szovjet tiszt mit követett vagy nem követett el a szomszéd házban.

A családtörténet egyfajta lutri ezen a tájon, az ünnepélyesen felöltözött emberek hallgatnak, a történetüket még ismerő öregek lassan szánják el magukat a beszédre. Mert mindegyik sorsban van valami nagyon megrázó.

Az Örök tél témája egy olyan mértékben eltitkolt esemény, hogy valószínűleg senki nem is hiányolta a fent említett nagy történelmi sorsfordulók között.

A film végén lévő felirat szerint 1944 és 1945 folyamán 700.000 magyar férfit és nőt hurcoltak el kényszermunkára a Szovjetunióba. 300.000 ember nem tért haza. A film honlapja és más weboldalak ettől eltérő számokat mondanak, mindenesetre az említett nagyságrend hasonló. A kényszermunka 9-10 évig is tarthatott, ez volt az a bizonyos kis munka, amelyet a magyar köznyelv félreértve az eredeti (malenkaja rabota) orosz kifejezést málenkij robotnak emlegetett.

Egy 1944. december 22-én kelt szovjet parancs szerint közmunkára mozgósították a német származású munkaképes személyeket. Mint az a fenti számokból is kitetszik a magyarországi keretet sok nem némettel töltötték fel, mert nem volt elegendő német származású vagy német nevű (!) ember. Az embereket az ország egész területéről folyamatosan hurcolták el. A filmben is megjelenő cigány lány példája mutatja, hogy valójában bárkit elvihettek, akit valahogy elkaptak. A sors különös fintora, hogy a tulajdonképpeni magyarországi németnek tekinthető emberek túlnyomó többsége német anyanyelve ellenére magyar identitásúnak gondolta magát a kutatások szerint. A deportálással párhuzamosan folyt egyébként a sváboknak nevezett magyarországi németség kitelepítése Németországba.

A kényszermunkatáborokban napi 10-12 órát dolgoztak az emberek, kemény fizikai munkát, bányákban, a háborúban tönkrement olajfúróknál szélsőségesen nehéz körülmények között. Rendkívül szegényes volt az élelmiszer-ellátás, a barakkok zsúfoltak voltak, alig volt egészségügyi ellátás. A deportáltak 30-40%-a halt meg átlagosan, de volt olyan hely, ahol 60% volt az elhalálozási arány.

A hazatérők számára kötelező hallgatást írt elő a magyar diktatúra. Legfeljebb szűk családi körben mesélték a történteket. Ezt a hallgatást töri meg az Örök tél.

A mi családunkban is terjedt a szóbeszéd a kitelepítésekről, bár a nagypapa házát nem vették el, de arra azért emlékezett, hogy a kedves szomszédok milyen lelkesen foglalták el a kitelepítettek házait és ingóságait. Pont ugyanaz ismétlődött meg a vagyon elkonfiskálásával, mint a zsidók elhurcolásakor. És valamivel később hasonló jelenetek játszódtak le, amikor osztályidegennek titulált embereket vittek el. Akkor is azonnal megjelentek a haszonlesők, akik beültek mások vagyonába. A történelem szokás szerint különböző változatokban ismétlődik.

A felmenőink tekintetében olykor egyszerre vagyunk tettesek és áldozatok, bűnösök és ártatlanok, ezért olyan pokolian nehéz beszélni a múltunkról. A Youtube-on megtekinthető a teljes film magyarul ingyen, a mai napig majdnem 34 ezer ember látta. Ez a szám az esemény történelmi súlyát és a film kvalitásait tekintve borzasztóan kevés. Javíthatatlanul nem szeretünk vájkálni a múltban? Vajon mi lehet ennek a viszonylagos hazai érdektelenségnek, sőt visszhangtalanságnak az oka?

Az Örök tél számos nemzetközi díjat kapott (lásd erről a keretes írásunkat), és ez talán egy kicsit ráirányítja a filmre a hazai nézők figyelmét is.

A film megtörtént eseményeken alapul, azonban igazi játékfilm, amely meglehetősen eszköztelenül, a színészi játékra alapozva mutatja be a kényszermunkára elhurcoltak életét. Meghökkentő, hogy a film elsődleges témája az elhurcolt nők sorsa. Mert arról még csak hallott az ember korábban, hogy a háború végén fogdosták az embereket az oroszok, és akit valahogy elkaptak, azt elvitték hadifogságba, de hogy nőket is elvittek, nem csak férfiakat, arról egyszerűen nem szól a fáma. Kiderült, hogy az elhurcoltak között számos nő volt, akiket ráadásul kegyetlenül nehéz fizikai munkára osztottak be, és akiknek rendkívül mostoha körülmények között kellett élniük. Szokás szerint ítélet és konkrét okmegnevezés nélkül. Örökös bizonytalanságban éltek, hogy meddig kell raboskodniuk. Néha felröppent a hír, hogy mehetnek haza, aztán kiderült, hogy korán örültek. A keretlegények csak fasisztának szólítják őket, ez adott némi homályos támpontot, hogy miért vannak ott. A keretlegények különben szintén büntetésként kapták ezt a munkát.

Lecsupaszított dialógusokat használ a film, az egyszerű nyelvezet és jelenetezés miatt elsősorban képekkel operál a rendező, inkább láttatja a szenvedést, nem szavakkal meséli el. A vagon, a barakk, a bánya a jellemző helyszínek, amúgy kietlen táj, pusztaság és embertelen hideg van.

Néhány szereplő kidolgozott karakterével kitűnik az arctalan tömegből, ezért nyújthat Gera Marina, Csányi Sándor, Farkas Franciska kiemelkedőt. Gera Marina minden jelenetben szerepel, a többiek pedig fontos epizódokat kaptak a túlélésért folytatott harcban. Állandóan mérlegen van minden tett vagy szó: ki kell ismerni, hogy mi tart életben, és mi pusztít el. És az is kérdés, hogy kik lehetnek a szövetségeseink. Hogy mikor és milyen körülmények között kell nekünk magunknak áldozatot hozni — és kiért, a saját túlélésünk érdekében.

A film legfőbb tanulsága szerintem mégis csak az, hogy beszélni kell a közös múltunkról mindenféle formában, művészeti alkotásokban, értelmiségi diskurzusokban. És akkor talán meg tudjuk siratni az áldozatokat, és el tudjuk temetni a temetetlen holtakat úgy, ahogyan az jár nekik.