Pár héttel ezelőtt kitűnő írást jelentetett meg itt Amál szerzőtársam, amely a jó nyelvtanuló titkáról szólt: a gátlástalanságról. Idegen nyelvet csak úgy lehet megtanulni, ha az ember nem fél megszólalni, nem fél hibázni, nem remeg minden kiejtett szó előtt.

Olvasás közben mégis kissé kellemetlenül éreztem magam. Én ugyanis sohasem voltam „gátlástalan”, épp ellenkezőleg. Mégis sikerült megtanulnom három nyelvet legalább középfokon, németül pedig elvégeztem egy egyetemet is, eredetiben olvastam Goethét, Thomas Mannt vagy Daniel Kehlmannt, sőt tanítom is a nyelvet, tehát elmondható, hogy elég tűrhető szintre jutottam benne. Lehet, hogy mégsem a gátlástalanságon múlik? Vagy nem csak azon? De ha nem, akkor min? És egyáltalán: mit tehetek hozzá ehhez a kérdéshez mint nyelvtanár?

Egy kedves egyetemi tanárom, aki (irodalomtanítási) módszertant tanított nekünk, mondta nekem ezt a mondatot: „Száz tulajdonság szükséges ahhoz, hogy valakiből jó tanár váljon; magában ebből a százból százegy van meg.” Nem hiúsági kérdés, hogy idővel hallatlanul fontossá vált számomra ez a mondat. Nem is tudom, hogy mi indította rá a tanáromat. Csakugyan fölfedezett bennem egy zseniális pedagógust, vagy éppenséggel azt látta meg, hogy szükségem van önbizalomra, mert hajlamos vagyok az önmarcangolásra, elbizonytalanodásra, elkeseredésre? Akárhogy is volt, a mondathoz sokszor visszanyúltam később magamban, mert tanári karrierem korántsem alakult zökkenőmentesen, tükörsimán.

Németes tanári gyakorlatom például azonnal katasztrofálisra sikerült. Vezetőtanárom nem vette észre, hogy nem jó, ha nyomást helyez rám, mert az nem megerősít, hanem összeroppant. Akkor kis híján végleg búcsút intettem az ötletnek, hogy tanár legyen belőlem; nem vagyok alkalmas, vontam le a szigorú következtetést.

Ehhez képest éppen most lesz tizedik évfordulója, hogy lényegében semmi mást nem csinálok, mint németet tanítok, és nagyon gyakran elér közben az az érzés, amit Csíkszentmihályi Mihály flow-nak nevez. Mindig vegyes érzelmekkel hallgatom azt, amikor egy tanár dicsérni kezdi önmagát, zseniális ötleteit, módszereit, fölsorolva kivételes sikereit (olykor csak utalgatásokkal persze). Mindig elképzelem ilyenkor azt a tanulót, akinek az az illető tanár éppenséggel nagyon „nem jött be” (márpedig ilyenből mindig sokkal több van, mint gondolnánk). Magamat is mindig ilyenkor próbálom elképzelni, és nem is dicsérem magam sohasem. Ha nem lenne elég jutalom a tanítás és tanulási folyamat egésze, akkor minek is csinálnám?

Mindezt (talán szokatlan körülményességgel) azért bocsátottam előre, hogy világossá tegyem: nincsen királyi út, minden egyes ember, minden egyes tanuló más szavakat, más módszereket, más hozzáállást, más személyiséget igényel. Kialakult hát bennem az évek folyamán és egyre inkább meg is szilárdult az a meggyőződés, hogy nincsenek „tuti módszerek”, nincsen olyan „megoldása” a nyelvtanulásnak, amely mindenkinek egyképpen bejönne. Amire leginkább szükség van, az annak földerítése, hogy kinek mi való, ki milyen helyzetben tud a leghatékonyabban fejlődni.

Vegyünk néhány nyilvánvaló példát azokból a módszertani alapelvekből, amelyek az utóbbi évtizedekben már mintegy törvényekként működnek a nyelvoktatási módszertanban, de amelyeknek mind tapasztaltam már viszonylagosságát.

A legfontosabb axióma, hogy a tanórákat a célnyelven kell tartani. Tehát németórákon nem beszélünk magyarul. Alapvetésnek ez valóban kitűnő, és érdemes tartani magunkat hozzá. De csakugyan mindig mereven kell ragaszkodni ehhez? A tapasztalatom azt mondatja, hogy fontos görcsöket lehet feloldani a tanulóban egy-egy jól elhelyezett anyanyelvi szóval. És az sem igaz, hogy elfelejtünk idegen nyelven gondolkodni, ha ismerjük egy-egy szó anyanyelvi megfelelőjét. Nyelvtanulóként is átéltem, milyen frusztráló, amikor ez az információ el van titkolva; és már akkor is volt olyan sejtésem, hogy az ilyesmi nem feltétlenül a célnyelvi gondolkodást erősíti. Nyelvtanári tapasztalatom ezt még jobban aláhúzta. Természetesen van olyan tanuló, lehet már olyan szinten, hogy nincs szüksége az anyanyelvi megerősítésre, de általánosságban nem merném törvényként előírni, hogy nyelvórán magyarul márpedig soha. (Nem is jellemző, hogy az anyanyelvi tanárok, akik nem ismerik a tanuló eredeti nyelvét, nagy általánosságban hatékonyabban oktatnának.)

Fontos alapelv a munkaformák változatossága. Csak egyetérteni lehet azzal, hogy hasonló típusú feladatok folyamatos ismétlődése a figyelem lankadásához vezet. Jó, ha a csoport meg van mozgatva, ha mindig más tanulópár dolgozik közösen, ha kiscsoportok alakulnak, ahol a tanulók egymást segítik és motiválják. De ha egy tanár csak azért vált munkaformát, hogy ez is ki legyen úgymond pipálva, akkor elvéti az egész célját és lényegét. A lényeg ugyanis egyrészt a csoportos motiválás, vagyis hogy „csapatszellem” alakuljon ki, másrészt a légkör oldása, vagyis hogy az Amál által is emlegetett „gátlástalanság” megoldja a tanulók nyelvét. Alighanem mindenki tud saját tanulói emlékei közül példákat mondani olyanra, amikor éppenséggel nem ezt a célt érte el a csoportmunka.

Gyakori nézet az is, hogy a tanári hibajavítás veszedelmes és irtandó, mert gátolja a tanuló szabad beszédét. Így általánosítva ez természetesen butaság. Van olyan helyzet, amikor a tanárnak nem jó a tanuló szövegébe belejavítania (például amikor valóban a folyamatos beszéd fejlesztése a cél), de van olyan feladattípus is, amikor éppen az a cél, hogy világossá váljon a hiba, és a tanuló megismerje a helyes alakot, a helyes kifejezést. Attól függ tehát. És nem is mindig csupán feladattípustól függ ez. Tanulói személyiségtől, csoportdinamikától, ezernyi egyéb szemponttól is. Amikor igazán egymásra van hangolódva tanuló és tanár, olykor már nem is szükségesek szavak, azonnal megérzi a tanuló, mi az, amire különösen koncentrálnia kell majd, ha legközelebb beszélni kezd.

Sorolhatnám még hosszasan. Azt tapasztaltam, hogy minden dogma csak addig jó és hatékony, amíg nem dogmaként van kezelve. Mihelyt valamely tanár belemerevedik önnön jól bevált módszereibe, elkerülhetetlenül jön a szétcsúszás. Hiszen ami egy helyen kitűnően működött, az másutt esetleg teljes értetlenségre talál. Folyamatosan puhatolni kell a lehetőségeket, a tanuló személyiségét, minél több információt be kell gyűjteni róla, jobban kell ismernünk őt, mint a saját tenyerünket. (Olykor meg is ijednek a tanulóim, hogy mennyi mindent tudok, mi mindent meg nem jegyeztem róluk; de hát nekem minden elejtett mondat egy-egy információ, amely a munkámat hivatott segíteni.)

Sok kudarc is éri az embert, főleg az olyat, aki mindent képes kudarcként értelmezni. De még ezek az úgynevezett kudarcok is információk, lehetőségek, tanulságok, amelyek a következő oktatási folyamatot fogják építeni, csiszolni, hatékonyabbá tenni. A tanulás nem egy véges folyamat, amelynek tisztán kijelölhető kezdő- és végpontja van, inkább egyfajta hullámmozgás, a beszéd és kommunikáció folyamatos gyakorlása, fejlesztése, tágítása, új kifejezésekkel és beszédhelyzetekkel egyre komplexebbé tétele. Nincsen olyan, hogy valaki „tud” egy nyelvet. Az anyanyelvünket is folyamatosan tanuljuk.

Mi hát a tanulság(om)? Semmi egyéb, mint amit egy kitűnő angolos kollégám mondott egyszer, bizalmasan. A nyelvtanulás pont olyan, mint a fogyókúra. Mindenki esküszik A Tökéletes Módszerre, amely a lehető leghatékonyabb, és mindenki csak kacag a tudatlanok ostoba módszerein, hogy hát úgy persze hogy nem tudnak lefogyni. Valahogy mégis azt tapasztaljuk, hogy az emberek nekiveselkednek a fogyókúráknak, aztán abbahagyják őket, és alig van valaki, aki tényleg képes tartósan lefogyni, hiába a Tökéletes Módszerek. Valójában pedig mi a lényege az egésznek? Az, hogy az ember nekilát, és csinálja.

Soha nem hallottam még ennél bölcsebbet és igazabbat a nyelvtanulásról, pedig elhiheti olvasóm, végignyálaztam már pár könyvet és végigültem már jó pár konferenciát a témában.