Sorozatunk első részében arról írtunk, hogy milyen érdekes középkori költészet virágozott a híres zarándokút célállomásán, Santiagóban. Most a XX. sz. egyik legérdekesebb költőjét mutatjuk be a magyar olvasóknak, akinek hamarosan megjelenik verseskötete magyarul. A fordító (Mohácsi Árpád) ajánlását olvashatják.

Manuel Antonio (1900-1930) a XX. sz.-i galego irodalom ikonikus alkotója volt. A korának népbetegségében (tuberkulózis) tragikusan fiatalon elhunyt költő öntörvényű lázadó volt, aki alkotóként a kreativitást helyezte mindenek fölé. Utálta az epigonokat, akik a helyben nagynak számító nemzeti költőket utánozták, utálta azokat, akik a nemzetközi trendek után futottak, ki nem állhatta, ha valaki a galego mellett spanyolul is ír. A Máis alá! (Tovább!) című dacos hangvételű kiáltványában hangoztatott véleménye ellenére avantgárd költőként tartják számon. Manuel Antonio korán bekapcsolódik a galego irodalmi életbe, publikálni kezd a fontosabb folyóiratokban (Alfar, Ronsel, A Nosa Terra, Galicia). Igazi hivatása azonban a tengerhajózás lett. Tengerésztisztnek tanul, és beutazza a világot. Egyetlen életében publikált verseskötete, amely a De catro a catro címet viseli, és amelyet az olvasó most a kezében tart, röviddel a halála előtt jelent meg, és ennek a különös világjárásnak az irodalmi naplója.

A kötet címe Négytől négyig (De catro a catro), amely első megközelítésben olyasmit sugall talán, hogy hajnali négy órától délután négyig. De inkább arról van szó, hogy őrségváltástól őrségváltásig, ugyanis a matrózok négyórás váltásokban szolgáltak. De természetesen gondolhatunk a négy világtájra, az imádkozás rendjére, vagy más hasonlókra.

Külön érdemes megnevezni a hajót, Constantino Cadera, amelyen tanult, és a hajó kapitányát, Augusto Lustres Rivas, aki igazi jóbarátként támogatta kormányosa irodalmi törekvéseit, neki szól egyéként a kötet ajánlása is. Jól érzékelteti, hogy Manuel Antonionak milyen nimbusza lett hazájában, hogy háza 2011-től múzeum (http://omarfeitotradicion.gal/museodemanuelantonio). Lelkes rajongók pedig felépítették a vitorláshajó makettjét, amelyen a tanulóéveit töltötte.

A mindössze 19 verset tartalmazó verseskötetben kitüntetett szerepe van a vitorláshajóknak. A makett alapján valóban gyönyörű volt ez a hajó, így érthető talán Manuel Antonio ragaszkodása a vitorlásokhoz. A gőzhajó, csak környezetrongáló, hangos gép az ő szemében, amolyan hétköznapi, praktikus eszköz, ami alkalmas az egyszerű áruszállításra, de hajózni vitorlással lehet.

Ha a kötet verseit egy vitorláshajóval megtett út rendhagyó hajónaplójaként olvassuk, akkor jobban észrevesszük, hogy mire kell valójában figyelni, hogy mi a fontos. A legfontosabb, hogy van-e szél, és ha van, akkor annak mi az iránya. Fontos, hogy milyenek a látási viszonyok, sok versben szerepel a hajnali vagy az esti szürkület. Éjszaka pedig ott vannak a csillagok, amelyek valami olyan pompában ragyognak, ami egy mai, nagyvárosi, örökös fényszennyezésben élő ember számára elképzelhetetlen. Állandóan visszatérő képalkotó elemek a versekben az egyéb természeti jelenségek, például az apály és a dagály.

A kötet voltaképpen egyetlen megszerkesztett ciklus, a versek kötetben elfoglalt helyét figyelembe kell venni az értelmezéskor. Felelnek egymásnak, kiegészítik egymást, reflektálnak egymásra. Az első vers egyfajta beharangozó, a költői én kíváncsian várja az új kalandokat, a hajó indulása előtti reményteljes állapotban hagyja, hogy lenyűgözze az utazás. Bár van a szövegben valami nyugtalanító, ami valahogy felemássá teszi a kezdet örömét. A további versek a hajóútról szólnak, amelyet a kötetet közepén megszakít egy rövid partraszállás. Aztán folytatódik az utazás, amely a Búcsú című utolsó verssel fejeződik be, vagyis a szárazföldre való visszatéréssel.

Ez a fajta keretes szerkesztés nemcsak a kötet egészére, de az egyes versekre is jellemző. A felütés és a zárlat sok szövegben tartalmaz teljes szóismétléseket vagy akár teljesen megismételt sorokat. A versek körkörös szerkesztése retorikai eszközökkel tükrözi vissza a hajózó legénység életének ismétlődéseit. Az utazásnak ez a monoton ritmusa szabja meg az élet keretét. Minden vers valamilyen gyakorlati észlelésből indul el, valamilyen életképből, amely aztán a nem egy egyszerű hajóútra, hanem az emberi élet egy adott szakaszára fog vonatkozni. Ezért torokszorító a búcsú, amikor a költői én nem egyszerűen a tengertől fog búcsúzni, hanem az élettől. És azért utálatosak a gőzhajók, mert zavarják azt a fajta nyugodt szemlélődést, amit a vitorlás nagyon is lehetővé tesz: a megfigyeléseken alapuló állandó értelmezést és önértelmezést.

A versek hangvételében különös módon ötvöződik a játékosság és a humor, egyfajta pesszimizmussal. Ez a csüggedés finom iróniában ölt testet, például akkor, amikor a szerző a kötetre az alcímben dátum nélküli lapokból álló naplóként hivatkozik. Hiszen a naplónak az a lényege, hogy a bejegyzések konkrét dátumokra utaljanak. Itt most talán az általánosítás kedvéért maradnak el a adatok, mintegy kiemelve ezzel is, hogy konkrét eseményhez nem feltétlenül köthető általános emberi léthelyezetekről lesz szó, nem pedig egy konkrét utazásról.

A szélcsend időnként olyan tökéletes, hogy minden mozdulatlan marad. Ez a mozdulatlanság egyfajta halál, az utazás ellentéte. Még a hajó is koporsónak tűnik. Az utazás, a mozgás, a tenger önmaga ellentétébe fordul, statikus lesz, és megszűnik az idő. Ez az üresség, a nemlétezés nietzschei vagy buddhista értelemben. A megfosztottság lírája ez, a szélcsendes tenger nem tenger, éppen a lényeg hiányzik belőle; az álló hajó nem hajó, a megállt idő nem idő, az utazás mozgás nélkül nem utazás. Nem létezik semmi önmagában, mert minden ismétlődik, az óceán ilyen értelemben a sehol sincs világa.

A versekben olyan gyakran emlegetett tenger a maga különös kellékeivel és tulajdonságaival azonban nem egyszerűen egy természeti egység, hanem egyfajta személyes tenger, vagy pontosabb fogalmazva a tenger élménye, az a tenger, amelyet a költői én látni vagy láttatni szeretne, amelyet ő személyesen megél. Ez a személyes átéltség teszi a szövegeket – minden elvontságuk ellenére – nagyon is valóságossá.

Manuel Antonio radikálisan különbözni akar az európai irányzatoktól, szakít minden addigi szemponttal, és mindent máshogy akar csinálni, mint ahogy eddig volt. Ez vonatkozik a nyelvre, a ritmusra is, mintegy újraalkotják a nyelvet, a verset. Neruda, Borges vagy Paz említhető nálunk is ismert alkotóként. A creacionismo követőjének szokás mondani, ez a dél-amerikai avantgárd egyik sajátos irányzata. Szakít a természet hagyományos ábrázolásával, az egész mimézissel. Inkább a természet egyenrangú részeként tekint magára, nem akar utánozni semmit. Újfajta versformákkal kísérletezik, akár új szavakat is alkot. Tudatosan tágítja a kifejezés határait, a verseket sem tördeli hagyományos értelemben vett verssorokra. Végletesen redukált világ jelenik meg a verseiben, általában metaforákban, sőt metaforacsoportokban beszél. Személyes és egyéni képekből indul ki, de ezeket mindig általános szintre emeli, hogy örök emberi léthelyezetekről szóljanak.

Az utazás célja és értelme a megérkezés, ami egyet jelent a halállal. Az egész hajóutat beárnyékolja a végső kikötés. A tenger, ami maga a mindig megújuló élet, egyúttal elválaszthatatlanul összekapcsolódik a halállal.

Egy másik visszatérő téma a magány. Ilyenkor az őrségben álló matróz magányosságától jutunk el az emberi létezés magányosságáig. A tenger végtelensége felerősíti az emberben saját maga jelentéktelenségének az érzetét.

A kikötőkben tett kirándulások nem enyhítik sem a monotóniát, sem a magányt. A kocsma úgy ringatózik, mint egy hajó (Navy Bar), úgy süllyed el, mint egy hajó, és különben is mindenki a saját tengerébe van bezárva, vagyis mindenki begubódzik önmagába. Gyakran előforduló kép a hajtótörés, ami talán a halál alkalmi szinonimája, az ember elbukásával áll kapcsolatban.

A kötetben látomásos versek szerepelnek. A külvilág apró rezdüléseit a lélek különösen értelmezi, minden átlényegül valami mássá. Kiderül, hogy az egész életünk a természet ritmusához van kötve, és hogy az életünk felkészülés a búcsúra annak tudatában, hogy egy végtelen rendszer nagyon is véges elemei vagyunk.

Manuel Antonio költészetének legfeltűnőbb jellegzetessége a különös nyelvezete. Tengerészeti szakszavakat használ, sokszor kifejezetten műszaki nyelvet, ami elég meghökkentő lírai alkotásokban. Helyenként kifejezetten dialektális szavakkal vagy írásmóddal él, az éppen csak kialakulóban lévő standardtól tudatosan eltérő nyelvváltozatokkal. Angol és német kifejezésekkel növeli a nyelvi feszültséget.

A legfontosabb versépítő elem a meghökkentő képzettársításokon alapuló költői kép, amely sokszor valamilyen tudományos kifejezésen alapul, vagy műszaki, hajózási ismereteket feltételez, ez kapcsolódik össze valamilyen hétköznapi kifejezéssel.

A versek szabadversek, nincs rím. A hagyományos strófaszerkezet is eltűnik, bár valamiféle strófákra emlékeztető tagolás megmarad. Nincs központozás. Feltűnői formai elem, hogy a sorok nem feltétlenül a bal oldalon kezdődnek, indulhatnak behúzással vagy akár dupla behúzással is.

1972-ben jelentek meg Manuel Antonio egyéb munkái, versek és más írások három kötetbe rendezve.

Legnagyobb hatású műve azonban a Négytől négyig.

Kedvcsinálónak következzen itt a kötet egyik kevésbé ismert verse:

Szabadidő

LECER

          Sirályok hozzák a csőrükben

a szerelmes tengerészek leveleit

          Gazdaságos gőzösök

kínálnak füstkarikákat a nyomukban

          A vitorláink azonban pihennek

úgy hessegetik el

az órákat mint a legyeket

          Vigo annyira messze van

hogy eltévedtek a tengeri levelek

          Egy lassabbnál is lassabb

pipa

          múlatja az órán látható időt

Szelesre fordul az idő?

                                - remek

A szünet belegabalyodik

a spiráljaiba

És nem tudunk

(torkig vagyok a zárójelekkel)

újra rátalálni arra

amit elfelejtettünk