„Miért? Miért? Miért? Miért kell nekem ezt olvasnom? Miért kell ezzel gyötörni az embert? Hiszen ennek semmi értelme!”

Hányszor fordulhatnak meg hasonló mondatok tizenéves tanulók fejében, amikor kötelező olvasmányaikkal gyürkőznek! És milyen kevésszer fogalmazzuk meg, hogy egészen pontosan mi is okozza a gyötrődést.

Helyesebben: milyen kevésszer fogalmaztuk meg, hogy mi is okozza a gyötrődést. Eljött az ideje ugyanis, hogy változtassunk ezen. Új sorozatot indítunk, amelyben időről időre fölkérünk valakit, hogy mondja el, melyik kötelező volt az, amelyiket ő a legnehezebben emésztett meg.

Mi a célunk ezzel? A klasszikusok degradálása? Egy új iskolai kánon bejelentésének igénye? Szó sincs róla! A célunk egy olyan diskurzus megnyitása, amelynek révén reményeink szerint érthetőbbé válik az olvasói ellenállás bizonyos könyvekkel szemben, és közvetett célként javaslatokat tehetünk ennek az ellenállásnak a legyőzésére. Egy klasszikusnak a kritika nem képes ártani, de a jól megfogalmazott ellenérzések segíthetnek neki, hogy közelebb kerüljön azokhoz is, akiknek ellenérzéseket kell legyűrniük vele szemben.

Kezdjük hát a sort — velem.

De hiszen te biztosan minden kötelezőt szerettél?! — Így ugrattak szerzőtársaim, amikor elkezdtük tervezgetni ezt a sorozatot.

Valóban, jó tanuló voltam, az a típus, aki mindig mindent elolvasott, megcsinált, megtanult, és nemigen volt rosszabb jegye ötösnél. Meg is kaptam olykor a „stréber” jelzőt.

Valójában csak arról volt szó, hogy egy négy gyermekes család legkisebb tagjaként gyerekkorom óta ragadt rám az ismeretek és információk özöne. Így aztán, ami az iskolában előjött új tananyagként, az nekem sohasem volt teljesen új — mindig volt kötnöm valamihez. Lakásunkban könyvek százai (ezrei?) sorakoztak a polcokon. Természetes módon szoktam hozzá, hogy egy-egy szöveg vagy gondolat idegenségét le kell győzni.

Nem akadtam fönn az Odüsszeia hexameterein; Mózes első öt könyvét (igen, az is kötelező volt) a nagy piros Képes Bibliából nagyjából már eleve ismertem. Tudtam, hogy a Vaskapu leírása az Arany emberben szükséges a Duna (és a történet) monumentalitásának érzékeltetéséhez. Nem volt bajom az Egri csillagok naivan romantikus világképével; A Pál utcai fiúk máig a kedvenceim között van; megértettem, hogy az Isteni színjátékban a forma, a rímelés legalább olyan lényeges, mint a történet, és ha nem is értettem benne mindent, elfogadtam, hogy az irodalomban nem is kell mindent érteni. Jó, a Szigeti veszedelemben tényleg csak az egyetemen fedeztem föl szépségeket, de nem volt mit utálnom rajta: egyszerűen akkoriban, úgy látszik, ez volt a szép és értékes, és ezt el kell fogadnunk — gondoltam.

Hogy ebből a megértő, békés pozícióból valami kiragadjon, ahhoz valami más kellett, mint egy-egy bekezdés vagy ének vélt vagy valós unalmassága.

Mielőtt rátérnék, hogy micsoda, hadd jegyezzek meg elöljáróban valamit.

El van terjedve a kánon újragondolásáról szóló vitákban az a — meglátásom szerint hamis — nézet, mely szerint egy tizenévesnek a kortárs (vagy modern) művek könnyebben megközelíthetők, mint a régiek. Én ennek jellemzően ellenkezőjét tapasztaltam. Tegyünk egymás mellé két festményt, mondjuk Vermeer Tejet öntő lányát, és Paul Klee egy tetszőleges képét, mondjuk a Váza címűt. Melyiket fogja egy tizenéves (jellemzően) szebbnek, értékesebbnek látni? Számomra nem kétséges, hogy az előbbit. Azzal, ami nagyon modern és formabontó, nehezebb mit kezdeni, mint azzal, amit már ismert élményanyagokhoz és értelmezési stratégiákhoz köthetünk.

Gondoltam is rá először, hogy valamilyen modern, illetve posztmodern szöveget jelölnék meg „utált kötelezőnek”. Mondjuk Esterházy Függőjét. Csakhogy ez igazából nem volt kötelező olvasmány, igazándiból véletlenül került a kezembe, és nem is hiszem, hogy jellemző lenne tizenévesekkel való olvastatása.

De aztán eszembe jutott, hogy (számomra ma már fölöttébb különös módon) én kifejezetten utáltam még középiskolásként — Shakespeare-t!

A Rómeó és Júlia valószerűtlenségén és banalitásán is nehezen tettem túl magam, de ami a leginkább kiakasztott, az a Hamlet volt. Talán éppen azért is, mert ezt a drámát mindenki olyan nagyon sokra tartja. De hát milyen zavaros az egész! Először is: ha kísértethistória, akkor Hamlet miért nem cselekszik a Szellem hangjának megfelelően? Ha nem hisz a kísértetekben, akkor meg minek gyötrődik? Egyáltalán: minek ez a sok terjengős gyötrődés? Mire jó ez?

A temérdek szereplő is zavart. 15 évesen nekem nagyon tetszett az Antigoné: világos konfliktus, kis számú, de jól körülhatárolható funkciójú szereplő, logikus és katartikus befejezés. Azonnal megfogott. A Hamletben nem értettem, hogy mi a szerepe ennek a sok különböző embernek. Hogyan viszik ők előre a drámát? Nem előreviszik, inkább csak összezavarják! Mellékszálakat hoznak a cselekménybe, eltérítik, regényesítik a szöveget. Ez azzal is jár, hogy egyik cselekmény sem lesz igazán drámai, hiszen egyik sem lesz közvetlenül felelős a katasztrófáért. Amikor bemutatják a színdarabot Hamlet anyjának, az lehetne egy ilyen csúcspont, de nem az, mert előtte volt már dráma bőven.

Lényegtelen, sokadrangú alakok (mint a kamarás Polonius) meghalnak, és elterelik figyelmünket a "fő szálról", megfeneklő békítő kísérletek végén a főalak egyre zűrzavarosabb beszédű lesz, és egyre kevésbé érezzük közelállónak magunkhoz. Milyen drámai hős az, aki még nálunk, hétköznapi embereknél is gyöngébb, és egy értelmes mondatot ki nem ejt a száján? Nem arról van szó, hogy ő a pozitív alak, és Claudius a gonosz? Dehát ki érzi, ki látja őt hősnek? Inkább egy zavarodott, zagyva tébolyult. De legalább akkor ebben következetes volna, és világos lenne, hogy csak játssza-e a bolondot, vagy tényleg az. Nem, nem kapcsolódtak össze a szálak, olyan érzésem volt, mintha valaki itt mindent az égvilágon bele akarna zsúfolni egy történetbe, de maga sem tudná, hogy voltaképpen mit akar kifejezni.

A híres Lenni vagy nem lenni monológ is csak idegesített. Egy tinédzser számára nem a lélek nemessége a kérdés, amikor öngyilkosságra gondol, hanem egyszerűen az élet nyers fájdalmassága, szorongató magánya. Magyarán: nem akar nem lenni, csak túlságosan fáj lenni. Dehogyis akar meghalni; dehogyis lát nemességet a halálban. Az etikai szemlélet, hogy a saját halálunk nem csak a mi dolgunk, jellemzően jóval később érik be egy emberben. Én legalábbis nem tudtam akkor ezzel a konfliktussal azonosulni, és nem láttam ebben a kérdéskörben semmi érdekeset.

Jólnevelt tanulóként persze nem nagyon tettem szóvá kifogásaimat, inkább lenyeltem őket, és bizonyára kitűnő esszét írtam a Hamlet nagyszerűségéről. De szeretni egyáltalán nem szerettem, és éppen ezért nem is értettem.

Mi volt ennek az oka? Szerintem az, hogy Shakespeare túlságosan formabontó volt, túlságosan „modern” az én akkor fölöttébb klasszicista ízlésemnek.

Csak később, egyetemistaként vágott szíven Shakespeare, de akkor nagyon. Életem legvarázslatosabb élményei között tartom számon azt a vizsgaidőszakot, amikor Szegedy-Maszák Mihály vizsgájára egymás után, lényegében szünet nélkül nyargaltam át 17 Shakespeare-drámán.

Mit találtam bennük? Ezernyi hétköznapi helyzetet, ezernyi emberi kifejlettel. A Rómeó és Júliában és a Hamletben is ezt kellett volna keresnem, és nem a fő konfliktust próbálnom megfejteni. A fő konfliktus valóban bárgyú, banális, érdektelen. De az a sok-sok emberi szituáció, ami ezen az ürügyön aztán színre vitetik, annyira tele van élet-, ember-, valóság- és művészetismerettel, hogy az ember nem is érti, egyetlen valakiben mindez hogyan lehetett jelen egyszerre.

Az én utált kötelezőmet később tehát megszerettem. Talán mindenki így lenne ezzel, ha újra elővenné a sajátját? Meglátjuk. Nagy kíváncsisággal indítom útjára ezt a sorozatot.