Napszállta - filmkritika

Nemes Jeles Lászlónak megint sikerült olyan filmet készítenie, amely semmihez sem hasonlítható. Hiába alkalmazta újra az általa kitalált főszereplőre fókuszáló látásmódját, a Napszállta egész más élmény, mint a Saul fia volt. Ezért a bravúrért meg is érdemli a szinte teljesen megegyező stáb, hogy a Napszálltát önmagában is helytálló alkotásként nézzük, nem pedig valamihez képest. 

A látvány igényes: ennek a hétköznapjaiban is igen elegáns korszaknak minden esztétikáját megkapjuk. Persze a legkiválóbb pesti kalapszalon finom világa végképp teret ad a szépségben tobzódásnak. De ez az igényesség nemcsak az úri közönség kiváltsága, még az illegális mulató főpincére is szépen megfésülködve várja a vendégeket.

A két világnak megvan a saját tempója is. Olyan ez, mintha kotta szerint élnének, melynek az elején ott az ütemjelzés. A finom kisasszonyok Bécsbe vágynak, az övék a légies, de fegyelmezett keringő. A másik világban szinte végkimerülésig hajtott lovak patája diktálja a tempót. Ezeknek a zömében fiatal férfiaknak semmi sem utálatosabb Bécsnél.

Operatőri csúcsteljesítmény, hogy a fények és a színek adagolása is ezt a tempókülönbséget követi. Erdély Mátyás visszafogott pasztellekkel festi meg a nappali, rendes Budapestet, aztán pedig eljön az éjszaka, amikor aztán átcsap minden vörös és fekete végzetes kontrasztjába. Mindez úgy történik, hogy a néző szinte észre sem veszi, nem látja a váltást. Akár a táncban - és ezt a főszereplőre tapadó kameramunkát többször hasonlították tánchoz - a legkönnyedebbnek tűnő mozdulatok valójában a legnehezebbek. 

Hiányérzetem csak a női sors tragikumának kibontásában támadt. Ha valahol eltúlzott a titkolózás, akkor a masamódok életének fonákságánál az. Pedig a felszíni szépség és a belső rútság ellentéte ebben ölthetne igazán testet. A kalaposlányé nagyon modern női szerep, ő ugyanis dolgozó nő. Függetlennek is gondolhatnánk. Bár az üzletben szinte minden alkalmazott nő, a főnök természetesen férfi. Minden az ő kedvére történik. Amikor ő beszél, a lányok vezetője is belesimul a pompás, Párizsból hozatott selyemtapétába. Aránytalannak érzem tehát, hogy a kiszolgáltatottság ezen túlmutató mélységét nem fejtették ki jobban. Ennek ugyanis legalább akkora aktualitása van ma, mint a nagy mondanivalónak az erőszak eszkalációjáról.

Emiatt a fő mondanivaló miatt követik el az egyetlen komoly hibát a film készítői: az utolsó jelenet szembemegy minden addigi titokzatossággal. Mindenben kizökkent, teljesen stílusidegen. Sőt, rosszabb. Fölösleges.

Pedig a cérna elszakadásának folyamatát végig kiválóan ábrázolják. Számos pontos megfigyelést vezetnek elő: a forradalmak mögött mindig a személyes sérelmek kritikus tömege húzódik, vagy hogy az arctalan tömeg nem nagyon irányítható.

A főszereplőt alakító Jakab Juli bár egy percig látható csupán a Saul fiában, az emlékezetes epizód. Ő nem olyan átütő, mint ahogy egy folyamatosan látszó főhőstől várnánk. Az ő történetének éppen ez a fölkavaró bizonytalanság az alapja.
A férfi főszerepet a legnagyobb mai román színésznek aposztrofált Vlad Ivanov kapta. Mintha egyenesen gránitból faragták volna, elpusztíthatatlannak gondolja magát. Mozdulatlansága a Monarchia rendszerének állandóságába vetett szilárd hitének élő szimbóluma.
Szeretném kiemelni Dobos Evelin alakítását a kalaposlányok vezetőjeként. Egyszerűen gyönyörű, ahogyan kimértségén, fegyelmezettségén átsejlik az érzékenysége; ahogy törékenységéből sugárzik az erő. Ha Ivanov az ancien régime szobra, úgy Dobos Evelin a film stílusának megtestesülése.

Nem értek egyet azokkal, akik kritikáikban követhetetlennek ítélték a cselekményt. Maga a történet akkor is elég erős lenne, ha szájbarágósan adnák elő, de úgy odalenne a film varázsa. Az összes szálnak Írisz sem tud utánamenni, ez dühíti. A homályosságok miatt a néző megtapasztalhatja a főhős nyugtalan lelkiállapotát. De mivel az a kellemetlen gondolat, hogy egy néző nem érti a filmet, lényegesen kevésbé dúlja föl az embert, mint ha pár nap alatt kellene szembesülnie családja tragikus és felkavaró sorsával, a nézőnek megadatik a lehetőség, hogy higgadtan végiggondolhassa a látottakat. Kívülállóként.

A Napszállta mindenekelőtt szellemi kihívás. Mintha újra és újra megkapnánk a kérdést: figyelsz? Koncentrálsz? Lépést tudsz velünk tartani? A fő üzenet ugyanis: aki nincs észnél, azon átdübörög a történelem.