Az úgymond helyes nyelvhasználattal kapcsolatban sokféle babona terjedt el, ezek közül az egyik legkitartóbb az idegen szavak használatának a tilalma. Az idegen szót én most kissé pontatlanul köznyelvi értelemben használom, nyelvészként inkább kölcsönszót kellene mondanom. Vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy semmi szükség nincs arra, hogy mindenféle nyelvekből szavakat kölcsönözzünk, hiszen a magyar nyelvnek akkor teszünk jót, ha megvédjük, és a magyar nyelv védelmének egyik sarkalatos pontja az idegen szavak használatának a kerülése.

A probléma (sic!) meglehetősen komplex (sic!), körbe kell járni.

Egy nyelv szókincse (sic!) mindig folyamatosan változik, ha jobban belegondolunk ez nagyon is logikus (sic!), hiszen az életmódunk is változik, drága (sic!) druszám (sic!) Árpád (sic!) vezér (sic!), ha akart volna, akkor sem tudott volna iphone-t (sic!) használni, hiszen akkor nem volt ilyen ketyere, és vice versa (sic!), egy mai kamasz nem nagyon ismeri a lovakhoz, állatokhoz kapcsolódó olyan kifejezéseket, mint harmadfű vagy pej (sic!), hiszen a mindennapokban a magyar nyelvi beszélők nagy többsége nem él lovak vagy állatok között, szemben a honfoglalókkal. Így kikopnak bizonyos szavak a nyelvből, például, ha eltűnik a velük kapcsolatos tárgy. Ugyanakkor folyamatosan szembesülünk újdonságokkal, ezek gyakran nem is igazi újdonságok, csak bizonyos elemükben mások a régihez képest, ezeket szeretnénk megnevezni, és ilyenkor gyakran átvesszük az adott jelenséggel a szót is.

Tehát nyelvészeti szempontból a jelenséggel kapcsolatban csak megfigyelnivalónk van, a szavak élik a maguk kis életét, születnek, meghalnak.

Ám a helyzet mégsem ennyire egyszerű, mert kiderült, hogy sokan túlzásokba esnek. Egyenesen száműzik az idegen szavakat, vagy éppen az egész beszédük csak idegen szavakból áll. (Volt olyan megrendelő, aki tiltotta például a lift szót, helyette a a felvonót kellett használni.)

Előfordulnak olyan helyzetek, amikor hivatalból állást kell mégis foglalni, tanárként, szerkesztőként, fordítóként egy adott szóhasználat kapcsán, hogy akkor ez most helyes, vagy nem helyes.

Magánemberként magán jellegű szövegben mindenki használ vagy nem használ idegen szavakat tudása, belátása, ízlése szerint.

Ha valamilyen hivatalos nyelvhasználat során el kell dönteni, hogy éppen ajánlott vagy kerülendő-e egy adott idegen kifejezés akkor én az alábbi szempontokat tartom megfontolásra érdemesnek.

Ha az ember egy szaknyelvi közönségnek beszél, akkor a minél pontosabb kifejezés érdekében általában elvárás az idegen szavak használata. (Még magyarórán is: szimbólum, metafizika, szociolingvisztika...) Szűk körben, szakmai közönség előtt, például orvosok vagy informatikusok egymás közt, annyi idegen szót használnak, amennyi jólesik.

Kicsit más téma, de megemlítem, hogy angol nyelvű munkakörnyezetben nem szerencsés a magánbeszélgetéseket magyar-angol keveréknyelven bonyolítani. Ez egy darabig szellemes, de később sokszor csak szellemeskedés vagy igénytelenség.

Ha egyáltalán szóba jöhet az idegen szavak használatának bármilyen korlátozása, akkor ennek akkor van értelme, ha egy-egy szó kikerül a legszűkebb szakmából. Ilyenkor az a probléma, hogy a szakmán kívüliek nem szokták érteni az idegen szót. A szakmabeliek meg berzenkednek magyarul elnevezni, mert ők meg ismerik a kifejezés pontos definícióját idegen nyelven, és a magyar megfelelőt pontatlannak érzik a definíció hiányában.

Itt van például az compliance szó, amit megfelelőségnek szokás fordítani, már ha valaki fordítja, de ez az ezzel foglalkozó jogászoknak sokkal több, mint megfelelőség, talán a jogszabályban előírt kötelezettségeknek való megfelelést jelent, de én nem vagyok jogász, még ez is biztosan pontatlan. Mi a teendő, ha munkaszerződést kell szövegeznem, amiben szerepel egy compliance‑bekezdés? A szerződés pedig kétkezi munkásoknak szól, akik viszont pontosan szeretnék érteni, hogy mit írnak alá. Akkor most mérlegelnem kell, hogy a pontos, de sokak számára nem érthető idegen szót használom, vagy inkább keresek egy magyarabbnak tűnő kifejezést, amit egyébként várhatóan ugyanúgy meg kell majd magyaráznom, mint az angolt.

Volt egyébként bőven példa arra, hogy egy magyarítási kampány sikerrel járt, Döbrentei Gábor magyarosította a budai helyneveket, neki köszönhetjük többek közt a Pasarét, Kelenföld, Rézmál elnevezést. De a foci szaknyelve is túlságosan idegen volt az akkori szpíkereknek, ezért kitalálták a szöglet, partjelző és hasonló kifejezéseket. (Sírtam, amikor az UEFA kitalálta, hogy a partjelzőt nem lehet partjelzőnek nevezni, csak asszisztensnek, mert az fejezi ki az egyenrangúságát. Hát ilyet!) A sípmester már talán túlhajtás, ez egy másik bolond nyelvi babonának, a szóismétlés kényszeres kerülésének a következménye. A kommentátor megtanulta az isiben, hogy nem ismételjük a szavakat, így nem akarta azt mondani kétszer egymás után, hogy bíró, így jött a sípmester, a sporttárs meg a spori. Kevésbé volna erőltetett a közvetítésekben bírót mondani, esetleg a bíró nevével váltogatva.

Vannak tehát sikeres magyarítási akciók. És nyilván vannak sikertelenek is, csak ezek a dolgok természetéből adódóan kevésbé ismertek... A nyelvújítás idején sok máig használatos kifejezést megalkottak az ügyes újítók, de nagyon sok kísérletet elfelejtődött (könyvecs, hosszáta).

Egy időben nagyon népszerű volt a walkman nevű szerkezet, ez egy apró hordozható kazettás magnó (???), szóval zenelejátszó volt. Valamiért nagy hangsúlyt fektettek akkoriban arra, hogy az ifjúság ne a hivalkodó angol elnevezést használja, hanem mondja azt, hogy sétálómagnó. Hát nem tudom, szerintem ez elég rosszul hangzik. De ma már sehol nincs ilyen gépezet, mindegy hogyan nem nevezzük magyarul. (Lásd mai kísérletek a pendrive-ra, aminek mindazonáltal ez a legjobb neve, legalábbis én biztos nem mondok olyat, hogy adatbot, adattoll.)

Érdemes kerülni a magyarul kellemetlen hangzású, vagy magyar szavakkal keverhető kifejezéseket. Tehát ne írjuk azt, hogy ok, ha azt is írhatjuk, hogy oké vagy rendben, vagy hogy jobban (= JOB-ban), ha egy számítógépes rendszerfeladatra (JOB) gondolunk. Egy idegen szó leírása esetén érdemes elgondolkodni azon is, hogy nem lehet-e átírni magyar betűkre, a dzsip vagy dzsem például már bevált forma, miért ne lehetne kipróbálni a dzsob alakot, ha már mindenképpen ragaszkodni akarunk az angol elnevezéshez. Nekem az is nagyon furcsa, amikor valaki olyan szavakat akar ráerőltetni az emberekre, amiket magyarul se leírni, se toldalékolni, se kiejteni nem lehet normálisan. Miért kell azt mondani, hogy performance, amikor mondhatom rá egyik jelentésében, hogy teljesítmény? Most akkor, hogy kell azt leírni, hogy performance-ában? (Kötőjellel, mert az utolsó e-t nem ejtem, de most hogy ejti ki ezt a szót egy magyar ember, aki azt hiszi, hogy angolul beszél, ezt magasan vagy mélyen kell toldalékolni amerikai vagy brit angol szerint?) Hasonló még: a session, a release, a queue. Ezeket át lehet írni magyar betűkre, csak hát azt ki vállalja? Szessün? Rilíz? Kjű? Szerintem ilyenkor szerencsésebb volna magyar szavakat használni (például: munkamenet, verzió, várólista).

Ám a nyelvnek és nyelvi ízlésnek nem lehet parancsolni. Egyszerűen nem lehet tudni, hogy melyik és milyen fokozatú magyarítás lesz sikeres, és mikor marad meg az idegenesebb formájú szó. És még az is kérdéses, hogy egy központi politikai akarat milyen maradandó változásokat képes kieszközölni. Az emberek használják a nyelvet, aztán valahogy lesz. Manapság szerintem például mindenki meetingekre jár, soha senki nem megy viszont értekezletre a tanárokat leszámítva. Nyilván van ebben megfelelni akarás, nyelvi divat, irónia, de ha meeting van, fut mindenki, mert szólt a séf, vagyis a főnök (német multiknál).