B. szerény, talán kissé nyomott ember volt, nem lehetett napokon át szavát sem venni. Évek óta napi kétszáz búzászsákot emelt, egyenként nyolcvan kilogramm, huszonöt-harminc méteres úton, éppen csak cigarettaszünetekkel. Munka után egy korsó sör, kettő csak szombatonként, pálinka sohasem. Megérdemelte neve napjára a kacsasültet. Azon a napon szokása szerint az ágy szélén ült, nézte a két lányát, ahogy tanulnak, válla kicsit remegett, ökleit térde közt lógatta, majd fölállt, hogy a konyhában rágyújtson. Felesége éppen akkor húzta ki a tepsit a sütőből, B. talán az első szippantástól, talán a fáradtságtól egy pillanatra megtántorodott, s beleverte sípcsontját a gázsütő leeresztett vasajtajába. Fájt, elmúlt, megint fájt, tűrte, végül annyira fájt, hogy orvoshoz ment vele. Csontrák; előbb térdig csonkolták, negyedév múlva combközépig, mankót kapott. Mankót és rokkantsági nyugdíjat, fele annyit, mint amennyit azelőtt keresett. Felesége bolondulásig hajtotta magát, gyorsuló futószalag mellett metélt száraztésztát csomagolt egész nap zacskóba, ezerkétszáz forintnál többet nem tudott megkeresni. A lányok kinőtték ruháikat, karácsonyi ajándékra nem telt, hús nem került az asztalra. Most derült ki igazán, milyen kicsi a lakás. A szoba kétszer öt méter; elfért benne egy szekrény, két ágy, egy asztal, két szék. A bútorok között alig maradt hely. A szűkösség miatt B. nem tudta használni mankóját, féllábon ugrándozott, vigyázva, nehogy megüsse érzékeny, időnként gennyedző csonkját. Az orvos, mikor megtudta, hogy B. feleségével egy ágyban alszik, behívatta az asszonyt, és lelkére kötötte: aludjék másutt, mert álmában megrúghatja férje beteg lábát, s minden hevesebb érintés veszélyes. Majdnem azt mondta: életveszélyes. B.-né leköltözött a padlóra, félméternyi rés maradt a szekrény és a heverő között, régi kabátokat terítettek rá, éjszakánként nyögve forgolódott rajtuk. Férje nyitott szemmel könyökölt az ágyon, nézte feleségét, ahogy elkeskenyült arcára ráesett a hold világossága. Esténként könyörgött az asszonynak, hogy feküdjék melléje; B.-né ingerülten tiltakozott. Férje egy alkalommal megkérdezte: „Talán undorodsz tőlem?” Az asszony sértettségében egy napig hallgatott. Megpróbáltam közben járni érdekükben a lakásosztályon. „Talán egy év múlva, de inkább két év múlva”, mondta nyúzott képű kollégám, és mérgesen szortyogtatta pipáját. B. napjai kínosan teltek, nehezére esett a mosdás, bajos volt kibicegnie az árnyékszékre, segítségre szorult. Lányai mind ritkábban szóltak hozzá, nem érdeklődtek hogylétéről, s a korábbinál gyakrabban szellőztettek. Feleségével sem volt mit mondaniuk egymásnak, az asszony munkahelyére panaszkodott, neki azonban még ennyi mesélnivalója sem volt. Leginkább az evésben telt öröme. B.-né egy alkalommal, talán tréfából megjegyezte: „Többet eszel, mint amikor zsákoltál.” Férje napokig ezen rágódott, s megállapította, hogy csakugyan elhájasodott – a krumplin és babon. Lakott a házban egy vak ember, azzal beszélgetett délelőtt a gangon, előtte kiszámolta, hogy amit megeszik és elfüstöl, többe kerül, mint amennyivel kevesebbet kapna a család, ha a postás hó elején rokkantsági helyett özvegyi nyugdíjat kézbesítene. A vak ember nem értette, mért mondja ezt, helyeselt. „Drága az élet”, mondta. B. egy délelőtt fölhajtott egy üveg marólúgot, s biztonság kedvéért még egy pohárnyi dohányfőzetet. A konyhakőre ült le meghalni, nem akarta összepiszkolni az ágyat, kendőt kötött szája elé, hogy a hörgése ne hallatsszon ki a folyosóra. Végső cselekedetében is szófukar volt, felírta egy irkalapra: „Adjátok el az ünneplő ruhámat, abból temessetek el.”

Jöjjenek el vizsgáztatóink, a gyerekek, meleg kezükkel és illatos koponyájukkal, öröklétben ingázó fűzős cipőjükkel és előszivárgó mosolyuk érdemrendjével, őskori aggodalmukkal és rémületes tanulékonyságukkal, akarnok mániáikkal és furakodó hízelgésükkel; elkábíthatatlan önzésükkel és kísértő gyengeségükkel, alkalmazkodásuk sérelmeivel és hitványságunk kaján lenyomatával, jöjjenek a gyerekek, hozzák ide a kórházban, bölcsődében, orvosi várószobában, idegenek karjában, sétatéri padon, szemetesvödörben hagyott csecsemőket, a lehűlő testű, vizeletben ázó, kiszáradó, párna alatt fuldokló, széngázból kimentett, falhoz nyomott, földre ejtett, üvegcserép és krumplihéj között ótvarosan fekvő csecsemőket, ezeket a hívatlan és bosszúálló ellenfeleket, jöjjenek számozott fehérneműjükben és elforduló szemükkel az intézeti gyerekek, az, aki hiába vár a rács mögött, mert senki sem jön hozzá, akinek rimánkodó leveleire sohasem érkezik válasz, akit be kell mutatni börtönből szabadult anyjának, aki lábujja közt égő papírral rugdalózik, és eltakarja tintával befeketített nemiszervét, akit örökbe fogadnak, hogy napközben vigyázzon a kutyára, és felhozza a boltból a tejet, aki örül, mert várja karácsonykor egy félkegyelmű öregasszony hájat szeletelve egyetlen szobájában, nagy halom iszapszén és faforgács között, jöjjenek erdei avarban, gyóntatófülkében, gyapotszállító uszályban, homoktároló ládában, lakatlan sertésólban töltött éjszakáik után az elfogott csavargók, a fiú, aki engesztelhetetlen, mert anyja az ágyból leköltöztette a földre, hogy melléje az új élettárs fekhessen, a lány, aki izzó piszkavassal akarta kiszúrni féltestvére szemét, de az utolsó pillanatban elejtette, és kifutott az ajtón, a kamasz, akit késsel üldözött a körfolyosón az apja, s már majdnem utolérte, mikor egy bibliás özvegyasszony kidugott lába elé egy seprűnyelet, bevonszolta a fiút, és sírva-nevetve csókolgatta a kezét, amíg ő evett és elaludt, s a másik, akit félőrülten keres egy öreg házaspár értelmetlen sejtések után kószálva az utcán, s a többiek, akiket selyemcukorral, könnyel és lendkerekes tűzoltókocsival sem lehet otthon tartani, mert kimásznak az ablakon, és bedobják iskolatáskájukat egy pincébe, és cipőtalpbélésük alá rejtik a lopott pénzt, felfegyverkeznek iránytűvel, konyhakéssel, papírálarccal, zseblámpával, és elindulnak a határra, nevelő szándékú pofonok felé, és elmennének tengerentúlra, idegen bolygókra is, míg a sötétzárkába nem kerülnek, ahol csak másodnaponként kapnak enni, és fejbe rúgják a besúgót, meglátogatják anyjukat, és leütik a pénzesfiók kulcsáért, és megbilincselt kézzel kiugranak a vonatból, és a tárgyalóterem előtt áttörnek a nyugdíjas kíváncsiskodók gyűrűjén, és sarkukban a loholó fegyőrrel felugranak egy induló teherautóra, és átkúsznak a rabgazdaság letöretlen kukoricatábláján, csíkos ruhájukat egy árokban kicserélve, és kibontják a cellájuk falát, és átvetik magukat a kőkerítésen, de aztán mindig megkerülnek, nádasban vacogva, feltört ajtajú nyaralókban, tehervagonok cukorrépahalmán, rendőrségre surranó szerelmük albérleti ágyában, míg végre bekerülnek a nagyidősök közé, s már egyedül ülnek őszen, kopaszon a fegyház lovaskocsijának bakján, keveset szólnak, motozáskor nincs mit elvenni tőlük, és elsírják magukat szabadulásuk napján, mikor a nevelőtiszt kezet fog velük, és minden jót kíván;

és jöjjenek szabadalmaikkal, rémverseikkel, divatlapokból és pornóképekből összevágott collage-aikkal, cipőkrémesdobozba rejtett rövidhullámú adóikkal, elektromos maszturbáló szerkezeteikkel, mérgezett baracklekváros-üvegükkel, gombostűvel, jancsiszöggel és halszálkával megtöltött süteményükkel, csecsemőjük fejéből kipiszkált légypetéikkel, hüvelyükben elrejtett aranyláncaikkal, s egyéb agyafúrt bűnjeleikkel jöjjenek a forgó szeműek, a fekete fogú vacogók, az ujjukat szopók, a tenyerüket kaparók, a kucsmájukba nyöszörgők, a vízipisztolyból vitriolt fecskendők, a tudós székről-lefordulók, a tetovált fejűek, a szappanbuborékot köpködők, akik olajfestékkel kenik be ablakukat, nehogy a szomszéd benézzen hozzájuk, akik vizesdézsát tesznek az ajtó elé, nehogy a házmester megerőszakolja őket, akik esténként tűvel, cérnával bevarrják a zsebüket, nehogy a feleségük belenyúlhasson, akik egymás után többször is különböző álneveken mutatkoznak be, nehogy rájuk ismerjenek, akik névtelen feljelentő leveleket írnak önmaguk ellen, hogy eltereljék a nyomozószervek figyelmét, akik a konyhaasztalra kötözik gyermeküket, vizet forralnak, és kést köszörülnek, hogy kimessék hasából egy vörös hajú zsidó ószeres gyerekét, akik majd megtanulnak színes papírokat ragasztani, akik havonta egyszer végignézhetnek majd egy bábelőadást, akik hosszan várakoznak majd a csak kívülről nyitható, fehér ajtó mögött, hogy egy belépőnek kezet nyújthassanak, akik gyógyhatású virágcserepek és hímzett terítők között teljesíthetik majd csíkos hálóköntösükben, mindig ugyanazokra a kőkockákra lépve, sivatagi ingajáratukat, míg el nem jöhetnek értük vagy kötött kabátjukért és jegygyűrűjükért a szívópapírra sokszorosított levélben értesített hozzátartozók;

és jöjjenek az önzés egyeduralkodói, rögeszméik papagájketrecében, elrákosodott, tárgyatlan és megnevezhetetlen sérelmeikkel, ezek a dühös telefonálók, akik sohasem kapnak vonalat, a mentegetőzés részegei, ezek a titkos főügyészek, akik sohasem tudják végérvényesen felmenteni magukat, ezek az emelt fejű vértanúk, akik végül is vígjátéki félreértésekbe halnak bele, jöjjenek a szeretet piócái és hörcsögei, ezek a bélpoklosok, akiknek mindig elfelejtik a születésnapját, akik, ha elölről ölelik őket, hátul már magányosak, akiknek gyémánt félkrajcárját végül is mindig ellopja a kiskakas;

és jöjjenek a mindig alulmaradók, akiknek bordáját éveken át nyomja egy acélrugó, akik hitvesi szeretetből soha nem tudnak igazán kinyújtózni, akiknek sosem jutott még annyi tér sem, mint egy civilizált börtön fegyencének, akik árnyékszéken is visszafojtott lélegzettel párosodnak, akik pinceablakukból évszámra csak a cipőjét látják embertársaiknak, akik csak a negyedosztályú koporsóban maradnak először magukra, akik körül a vas rozsdás, a mész kukacos, a fa szuvas, a szövet fényes, az ablak viszont repedt és homályos, minden tárgy elhasznált, öreg, és szertelazul a megfordíthatatlan entrópia előrehaladott és valószínű állapotában, akiknek otthonából néha megindul a látványos és szertelen processzió (vonul kifelé az ünneplő ruha, a dunnahuzat és a párnahaj, télen a nyári ruha, nyáron a télikabát, a falról lelép Mária, elszaladnak a porcelán kutyák, kihátrál a rádió, utánarepül a terítő, megkönnyebbülnek a polcok, levetkőznek a lószőr matracok, a vezetékből kifut az áram, és lomha ütközésekkel megindulnak a bútorok), akiknek ingét, lepedőjét úgy fogja meg a zálogházi becsüs, mint egy húgyos pelenkát, a kacataikkal szembesülésnek ezek a leforrázott vádlottai, az átrendezkedésnek, új viszonylatok fölállításának ezek a szürke ujjú hősei;

jöjjenek el az élhetetlenek, szerepük tuskókezű műszerészei, akik alkatrészeik limlomából sosem tudják összeállítani magukat, akiknek csak egy inggomb, egy telefonérme, egy aszpirin tabletta hiányzik ahhoz, hogy megvalósuljanak, ezek a mellőzöttek, akik soha semmit sem kaptak ingyen, ezek a sereghajtók, akik álmukban sem jutnak előbbre az utolsó előtti helynél, ezek a hátmegvetők, búvóhelykeresők, akik két karjukat már előre arcuk elé emelik, akik abban sem lehetnek biztosak, hogy az anyjuk másnap megismeri őket, ezek a lábukat váltogató ácsorgók, akik végül is úgy döntenek, hogy ezúttal sem csöngetnek be az ajtón, ezek a remegő szájúak, akik elől a többiek valamit mindig eltitkolnak, akik végül is azért nem írják meg azt a bizonyos levelet, mert nem tudják eldönteni, hogyan szólítsák meg a címzettet, akiket az iskolaudvaron egyik csapatkapitány sem választott be a csapatába, akiknek ráülnek a kalapjára, és befokhagymázzák a gallérját, akik cukorkát és feleséget mindig a maradékból választanak, akik minden hulló köpésnek, égő cigarettavégnek, almacsutkának alásétálnak, akik hetenként egyszer letudják a fürdést, a cipőpucolást és a közösülést, akiknek mindig egy elúszó arc érdeklődik a hogyléte felől, akik gyakran sírnak a tükör előtt, akik a székesegyházak ezüstangyalait látják a napsütötte gang falán, akik az undor és az érzéketlen otthonosság között, egy felfokozott és gyengéd órán meggyújtják a meszkalinos ráismerés karácsonyi csillagszóróját, és törvénybe iktatják semmiségük tapasztalata fölött a letartóztathatatlan szemlélet szabadságát;

jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.