Ha operáról ír az ember, a monumentális jelző elcsépelt. A műfaj alapeleme a monumentalitás. Már csak a zene miatt. Mi történik azonban akkor, ha a zenét a minimalizmus legnagyobb élő mestere írja? Minden más lesz monumentális.

Philip Glass Ehnatonja már harminc éve bukkan föl az operaházak repertoárjában, amikor valami kortárssal szeretnék a Mozartok és a bel cantók közkedvelt kínálatát fölfrissíteni. A történelem első monoteista uralkodójának története valóban operaszínpadra kívánkozik: a nagy ívű élet és alkotás szinte törvényszerű kimenetele a bukás. Ehnaton enigmatikus alakja pedig bármelyik klasszikus opera főszereplője lehetett volna.

Phelim McDermott rendezése még metropolitani viszonylatban is nagyszabású; az évad egyik csúcspontja. Bár az 1984-es bemutató óta általában jól fogadta a közönség, a darab feszegeti a műfaj határait, ezért a kockázat nem elhanyagolható. De a rendező jó érzékkel áll bele ebbe a rendhagyóságba, és az előadásról sem könnyű eldönteni, operát nézünk-e vagy valami zenés összművészeti alkotást, amelyben elengedhetetlen az operaénekesek tudása, de semmiképp sem elégséges. Ma már persze a színészi kvalitások hiányát nem lehet csupán hangi adottságokkal kiváltani, de ritkán kell a színpadon olyan nehézségű mutatványokat bemutatnia az énekeseknek, mint Ehnaton megformálójának.

A kontratenor Anthony Roth Costanzo saját bevallása szerint egy korábbi életében maga volt a fáraó, annyira passzol hozzá ez a szerep. Az mindenesetre megállapítható, az átlényegülés — ami egyébként mintegy színház a színházban jelleggel fontos motívum — valóban döbbenetes. Roth Costanzo valóban földöntúli, transzcendens jelenség. Egyben törékeny, érzékeny gyermek, akinek uralkodása minden percében jelen van nagy, erőteljes apjának szelleme, aki még túlvilági lényként is nagyon materiális, valóságos. Bravúros megoldás a szellemlét és annak tehetetlenségének ábrázolására, hogy III. Amenhotep nem énekes szerep; ő az ékesszóló rezonőr, aki közvetít Ehnaton stilizált valósága és ennek megfigyelői között. Az apa végig angolul szólal meg, még ha annak egy archaizált változatát is beszéli, míg az opera többi része nagyrészt elfeledett nyelveken hallható: óakkádul, óhéberül és persze főleg óegyiptomiul. Ezeknek a szövegeknek a szó szerinti értelmét csak azok érthetik, akik ismerik ezeket a nyelveket, a közönség vélhetően nagyobbik részének nincs fordítás, de nem is hiányzik.

A darab dinamikája viszont nem tökéletes. Egyébként ez sok opera hibája: annyira erős a kezdés, hogy ez a továbbiakban már nem fokozható, és ez némi hiányérzetet eredményez. Ehnaton életének döntő pillanatai már az első felvonásban megtörténnek: apja halála, az ő trónra lépése és az egyistenhit kinyilatkoztatása olyan monumentális események, amelyek után halványabb a második felvonás. Ezt vélhetően Glass is orvosolni akarta, és ezért ennek a résznek a fináléja Ehnaton híres Naphimnusza. Az egyetlen alkalom, amikor értjük is a fáraót. A jelenet egyértelműsége és szépsége megkérdőjelezhetetlen, de a katarzis elmarad. Amíg az új államvallás kihirdetésének hivatalossága megkívánja az opera egészére jellemző hömpölygő, mindent elárasztó, egyetemes hangzású zenét, ehhez a végtelenül személyes, a hívő ember életében is ritka, szó szerint kegyelmi pillanat erejét nem fejezi ki igazán.

Nem segít az sem, hogy a rendező ebben a kivételes pillanatban sem képes elengedni a labdazsonglőrök ötletét, amely a teljes darab cselekményét végigkíséri mindig kicsit más funkcióval. Itt viszont zavarnak, nincs rájuk szükség. Hitének mélységét és emberi magányát igazán az emelné ki, ha ebben a jelenetben tényleg csak a fáraó és a Nap lennének jelen.

Ehnaton uralkodásának lázongás vetett véget: a régi vallás hívei letaszították a trónról, és visszaállították a régi rendet. Persze senki sem rántott kardot, csak a zsonglőrök egyre több labdát dobáltak egyre gyorsabban, élükön pedig az a három egykor nagy hatalmú ember, akik Ehnatont megkoronázták föltartott tenyérrel.

A jelenet sokkal inkább mozgásművészet volt, mint opera. Az éneknek nincs is szövege, artikulálatlan kiáltások ezek. Ebben a túlstilizált, lassított mozgású álomvilágban, ahol minden mozdulat mérnöki pontossággal van megtervezve, elszabadul a káosz. Egészen árnyalt érzékeltetése ez a bukás dimenziójának: a tudatos, gondos építőmester alakjának teljes megtagadása. Ugyanez megismétlődik Ehnatonnal, az emberrel, aki az addig csupán szemlélődő apa-szellem karjaiban hal meg. A vallásalapító, Isten egyetlen igazi értője rémült kisfiúként éli meg utolsó földi percét.

A lezárás félig nagyon szellemes: Ehnatont apjához hasonlóan mumifikálják, de ő már a múzeumba kerül, ahol a tanár az iPaden játszó diákoknak próbál a fáraóról mesélni, de túl sok figyelmet nem kap. Ezután még érkezik az epilógus, amikor Ehnaton és két leghűségesebb híve, anyja és felesége hangja hallatszik a múltból.

A Met igazán kitett magáért: látszott, itt semmilyen határt nem szabtak a kreativitásnak. A jelmezeket a pazar vagy a pompázatos jelző írja csak le. Olyan ötletekkel, hogy a fáraó húsz kilós köntösét drágakő szemű babafejek díszítették; ők voltak a nép. Az ókori viseleteket vegyítették a viktoriánus kor iránt nosztalgiázók kedvenc stílusával, a steampunkkal. De olyan poéntól sem riadtak vissza a jelmeztervezők például, hogy a halott fáraó szelleme meg számos arany és ezüst karórát viselt. Nem titkoltan nem csupán a művészi szabadság ünnepének szánták, de egyértelmű, hogy az opera műfajának legújabb fejlődési fázisát is ezzel az előadással akarták túlzás nélkül a világ előtt beharangozni. A változás megállíthatatlanságát azzal is aláhúzták, hogy ezt a legnagyobb presztízsűnek szánt darabot zeneileg egy karmesternő gondjaira bízták.

Glass zenéjének már-már meditatív hangzását olyan műgonddal és pompával tálalták a Metben a világ szemei és fülei elé, amilyen joggal érdemli ki a monumentális jelzőt. Múlt szombaton operakedvelők tízezrei előtt nyilatkoztatta ki a világ egyik legjelentősebb operaműhelye, hogyan képzeli az opera jövőjét: a műfaj kereteit feszegetve, a színészetre és a látványra erősen koncentrálva, de a hagyományokat nem feledve. Részemről támogatom ezt az irányt, és nem hiszem, hogy ez után a transzcendens élményorgia után bármelyik szemtanú ellenezné.