Új sorozatot indítunk, amelyben újraolvasunk fontos könyveket. Megkértük Bánki Évát, hogy mondja el, miért tartja különösen fontosnak Tar Sándor 1996-ban megjelent bűnregényét, a Szürke galambot. Hol itt a bűn? 

„Egy tiszta férfihang mondott valamit, amit a kezelő először nem értett, aztán fokozatosan úrrá lett rajta a megdöbbenés, ijedtség, iszonyat. A hang ridegen közölte vele, hogy ő, Kovács egy koprofág hüllő, és hogy tudja, hogy ők tették. Kovács majdnem megkérdezte, hogy micsodát, de nem kellett, az illető mondta is, hogy mi történt a Rudas Panzióban egy baráttal — így mondta —, akiből hóhér módon Ciba ragasztóval szorították ki az életet, és mikor azt a rongyot letépték róla, arca sem maradt. Lassan döglesz meg, folytatta az illető, majd részletesen, szinte élvezettel sorolta, miként fogják a szemét kiégetni, csontjait lehámozni, és mi minden fog történni órákon belül a családjával, a feleséged már ki van tömve, magyarázta zavartalanul, a fiadat még csak kóstolgatjuk, mert útban voltak a heréi, nincs is fiam, üvöltötte Kovács, halló! Egy pillanatig csend lett, majd letették a telefont. A benzinkutas sokáig némán meredt maga elé, kezében a kagylóval, aztán eszébe jutott az a rendőr, aki az előbb valami meggyilkolt benzinkutasról beszélt, akit kiheréltek, és a szájába rakták, ő pedig nem hitte el. Most a csontja is kihűlt ennyi gonoszság hallatára. (…) Mi lehet az a koprofág, tűnődött közben, halló! Halló!”

Az ismeretlen hívótól rémüldöző Kovács sem ártatlan, ahogy nem bűntelen Tar Sándor Szürke galambjának (az első kiadások a borítón még bűnregénynek titulálták Tar krimijét) legtöbb áldozata sem.

A rejtélyes telefonhívás pillanatában Kovács épp egy tinimagazint lapozgat, éretlen kislányokról álmodozik, hogy aztán pár perc múlva a csontja kihűljön „ennyi gonoszság hallatán”. A tény, hogy az ismeretlen telefonáló téved (Kovácsnak nincs is fia), hogy a szavak nem jelentenek fizikai fenyegetést (hogy Kovács más regényszereplőkkel ellentétben életben marad), mit sem von le a fenyegetés halálos voltából: Kovács úgy érzi, megsemmisítették, leleplezték, halálos félelembe kergették.

Lehet-e gyilkolni a szavakkal?

A Szürke galambban, Tar Sándor 1996-ben megjelent bűnügyi (vagy inkább társadalmi) regényében természetesen nem csak szavakkal ölnek. Egy őrült titkosszolga és egy, magát a város urának képzelő házmester, a „galambos ember” öli halomra az embereket, tör a meg nem nevezett város (talán Debrecen?) fölötti uralomra. Mellettük az „olajos maffiózók”, roma bérgyilkosok ölik egymást halomra, az egyre kiszámíthatatlanabb erőszak hatására a város szinte „megvadul”: a végén már békésnek hitt kispolgárok esnek egymásnak. Az elkövetett bűncselekmények többségében irracionálisak – így gondolja ezt a járványt nyomon követő OST-WEST rádió bemondója is: „Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír! ” A rendőrség nem is fárad az apróbb, „spontán” bűncselekmények felderítésével — soha nem derül ki, hogy ki ijesztgeti telefonon a város polgárait, hogy ki az, aki „koprofág hüllőnek” nevezi Kovács benzinkutast. A töménytelen „őrület” mögött felsejlik az Apostolok és a Szabad Döntnökök pusztító játszmája — a kilencvenes évek politikai valósága.

Az események középpontjában egy különleges bűnöző, a gonoszságot az emberek szívében „felszabadító” antikrisztusi alak, a „galambos ember” áll. (Már maga a név is Jézus-paródia.) Ő nem tervszerűtlenül gyilkol. Sajátosan „átprogramozott” galambjai révén képes elpusztítani azokat a gyerekeket, idős asszonyokat, megunt házastársakat, akik terhére vannak a hozzátartozóiknak. Ő az, aki mindenkinél jobban „tudja”, hogy mi kell az embereknek, megteszi azt, amire a többiek, a „szürke galambok” csak álmaikban gondolnak. A „galambos ember”, ez a hallgatag és titokzatos öregúr — akit az elbeszélésben mindvégig valamiféle ragyogás, tisztaság és puritán visszafogottság vesz körül — a város legmagasabb házának tetején él, és a hajdani demokratikus ellenzék kedvenc pózában, távcsővel a kezében pásztázza a lakótelepen élőket. Betekint a „telekézimunkázott, kiporszívózott kelepcékbe”, és minden családban igazságot oszt.

Ám az események hamarosan túlnőnek a „galambos ember” képviselte „társadalomjobbító tervszerűségen”, hiszen hamarosan belőle is üldözött vad lesz, hiszen egyes bűnözői csoportok meg akarják szerezni a méregpárlatait. Ráadásul a városban nemcsak irracionális, esztelen félelem, pánik tör ki, hanem járványos betegségként terjedő gyilkolási téboly. Amely a regény végére kifullad — nem a rendőrség bámulatos erőfeszítéseinek köszönhetően (ámbár Molnár főhadnagy, a „mesterdetektív” leleplezi a két főkolompost), hanem mert az emberekben élő gonoszság nem racionális törvényeknek engedelmeskedik.

Irracionális az egész „gyilkolósdi”, mint az ijedt benzinkutasnak a „koprofág hüllő” kifejezés.

A regény számos izgalmas kérdést felvet nyelv és valóság, krimi és társadalmi regény, nők és férfiak, emberek és állatok viszonyáról, horror és metafizika, elit irodalom és populáris kultúra kapcsolódási pontjairól. A mű szociográfiai vonatkozásai is megérdemelnének egy hosszabb elemzést. A Szürke galamb a korszak egyetlen hosszabb lélegzetű elbeszélése, melyet a rendszerváltás utáni vidéki középosztálynak szenteltek. A regény hősei / áldozatai — Tartól is szokatlan módon — nem kitaszított, a társadalom perifériáján élő alkoholisták, hanem műszaki tanácsosok, szakmunkások, tanárok — a késő-Kádár-kor megbízható, vidéken sokszor még közös lakótelepen élő „támaszai”. Az átlagemberek. A hajdani „dolgozók”. Az ismeretlen okokból gyilkológépekké váló „szürke galambok”.

A regény befogadástörténete sem kevésbé érdekes. Tar, a debreceni Medicor hajdani műszerésze a Frankfurti könyvfesztiválon, a regény nemzetközi sikerére készülve sejtette meg, hogy „a levegő megfagyott körülötte”, hogy hajdani besúgóként való lelepleződése küszöbön áll.

A Szürke galamb pedig oly sokféleképpen metaforizálja, árnyalja a leskelődés, a kémkedés, a titkosság, a titkosszolgálat témáját (az egyik sorozatgyilkos egy kiugrott titkosszolga, a másik egy leskelődő), hogy nagyon nehéz a szöveget az életrajzi tényektől elválasztani.

A regény szerzője ugyanis a magyar irodalom „leghírhedtebb” árulója volt. 1978-tól a III/III-as ügyosztály besúgójaként tevékenykedett, és hálátlan, tisztességtelen módon épp az őt „felkarolni” óhajtó értelmiségi barátairól jelentett. Tar nem rokonszenvezett igazán a demokratikus ellenzék tagjaival, számos aggodalmát és félelmét a 90-es években a magyar társadalomra zúdított rengeteg öncélú szenvedés és megaláztatás igazolta. De Tar mindeközben nem rokonszenvezett a Kádár-kori erőszakszervezetekkel sem. Hogy pontosan miért is lett besúgó, azt nem tudjuk — ő a maga beszervezését többször, többféleképpen mesélte el. (A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején amúgy már senki nem játszott az életével, ha nemet mondott egy beszervezési kísérletre.) Tarnak a humán értelmiség iránt érzett ellenszenve tulajdonképp nem lehet elégséges indok, hisz a véleményét szépprózában is megírhatta volna (ámbár az sem lett volna teljesen veszélytelen — de becsületesnek sokkal becsületesebb lett volna).

A besúgásra tehát nincs, nem lehet mentség. De Tar példátlan, a korai halálában is fontos szerepet játszó meghurcolását — hiszen egészen valószínűtlen, hogy a magyar irodalomnak csak egy munkás, a debreceni Medicor műszerésze lett volna az egyetlen „árulója” — nyilván az indokolta, hogy ez a „munkásíró” tulajdonképpen egy társadalmi osztályt árult el, az őt felemelni óhajtó, az irodalmi nyilvánosságot uraló értelmiséget. Tar ezért lehet szörnyeteg, rém, lúzer, áruló, pszichopata, amolyan „koprofág hüllő” ma is sokak szemében.

De ez az alattomos, a hetvenes évek végén rossz döntést hozó kisember valakiket azért soha nem árult el: a megalázottakat és a kisemmizetteket. Ilyen értelemben Tar Sándor a rendszerváltás utáni évek „legbátrabb” magyar írója. A kilencvenes években, az intertextualitás és nyelvközpontúság diadala idején is csak a szenvedők érdekelték — hozzájuk mindig „hű” maradt — és nagy személyes kockázatot vállalva jelentette meg a kilencvenes évek morális összeomlását bemutató Szürke galamb című regényét.

Egy veszedelmes regényt a bennünk élő, akárkik által felszabadítható gonoszról.