Azt mondja mottónk, hogy „olvasni szexi”. De talán csak azért, mert magunk is tudjuk, hogy sokak szemében mennyire nem az? Hogy sokak szerint az olvasás (akármi is legyen a tárgya) egy elavult, ósdi, unalmas, öreges tevékenység? Hogy ahol az élet zajlik, ott nem olvasással űzik a drága időt? Talán csak reménytelenül dacolunk a korárammal, és azért vagyunk ilyen öntudatosak, poszt-posztmodernkori donquijótékként, mert tudjuk, hogy ezt a harcot úgyse nyerhetjük meg a valóságban?

Most, hogy itt a nyár, néhány könnyed olvasmány bekebelezésével múlatom az időt. Jelenleg éppen Garaczi László Hasítás című munkáját olvasom, mely tele van szőve önéletrajzi motívumokkal a szerző gyerek- és kamaszkorából. Ez az idő pontosan a Kádár-kor közepére esett (a szerző 1956-os születésű, tehát mondjuk 1970-ben lehetett 14 éves), és valóban: az egész könyvből csak úgy árad a gulyáskommunizmus nosztalgikus levegője.

Nemrég egy tematikájában ezzel szinte tökéletesen megegyező, hasonlóan karcsú és hasonlóan könnyű könyvet olvastam végig, igaz, azt németül, Thomas Brussigtól az Am kürzeren Ende der Sonnenallee címűt (magyarra ilyen, nem igazán tökéletes címmel fordították le: A Napsugár fasor innenső vége).

A két könyv nemcsak témájában, hanem lélegzetvételében, stílusában, humoros alapállásában is hasonló; a különbség talán csak annyi, hogy míg Garaczinál összefüggő cselekmény nincs, csak epizódok, addig Brussig szépen összeszőtte történetté az anekdotikus részleteket. És Brussignál talán valamivel több a rendszerkritika, többször pellengéreződik ki a politikai rendszer abszurditása.

A ’60-as, ’70-es, ’80-as években játszódó történetek akkori iskolás fiúkról szólnak. Persze lányokról is, de a lányok főleg csak vágyképekként jelennek meg, akikért, akiknek megérintéséért vagy csókjáért a hormonoktól duzzadó kamaszok oly sok mindent megtennének. A középpontban a fiúk vannak, akik természetesen rettenetesen rosszak, folyamatosan áthágják a szabályokat, kiszöknek horgászni az úttörőtáborban a csendes pihenőről, átfestik az A párt a dolgozó nép oltalmazója feliratot, hogy úgy lehessen olvasni: A párt a dolgozó nép előbőre. És persze kapják az intőket és büntetéseket, mikor provokálják a tisztességes, szocializmust építő állampolgárokat.

Nos, ezekből a történetekből kirajzolódik számomra, hogy akkoriban, amikor Garacziék vagy Brussigék tizenévesek voltak, olvasni még valóban szexi lehetett. (Brussig valamivel fiatalabb, ő ’64-es születésű, de talán mondható, hogy ugyanaz a korosztály.) Magában az olvasásban lehetett valamiféle rendszerellenes, rendszerkritikus attitűd, egyfajta lázadás a fennálló rend ostoba törvényeivel szemben. Olyasmi lehetett az irodalom, mint a rockzene, a hosszú haj vagy a nyugati farmerek. A frissesség szelleme áramlott a könyvekből, az alternatív rend lehetősége.

Én már egy cinikusabb generációba születtem bele (fájlalom is ezt); nekem már az egyik bátyám azt mondta, amikor még általánosba jártam: „az irodalom az egy csajos tantárgy”. Amikor én voltam iskolás, az olvasás már egyáltalán nem volt „szexi”.

Hozzáteszem, nem is azért olvastam, mert szexi volt. Valahogy éppen ellenkezőleg. Mi már másképpen lázadtunk. Mi (de talán kár is a többes szám), szóval én az ellen lázadtam, ami divatos, ami trendi, ami „szexi” volt, szóval ami felszínes, üres, olcsó, át nem gondolt, át nem érzett, csupán jól hangzó, bevágódós, pontokat, zsetonokat (lájkokat?) érő az élet igénytelen zsibvásárában. Ezért én nem is olvastam divatos, könnyed, lázadozó könyveket; a klasszikusok érdekeltek, azok, akik a távoli múltban éltek, és úgy tekintettek korunk erkölcseire, mint amelyek éppoly kortalanok, mint amennyire silányak és mulandók.

Az olvasás tehát, úgy tűnik, mindig is lázadás volt, legalábbis mindig tartalmazott egyfajta lázadás-motívumot is. Bizony, léteznek olyan irodalomelméleti iskolák, amelyek éppen a művészet „rendszerkritikus” elemét emelik ki legfontosabb tulajdonságaként. A művészet, az irodalom mindig kérdőre vonja az élet megszokott rendjét, és fölteszi a provokatív kérdést: nem lehetne másképpen is?

Ha szerte tekintünk a világban olvasó embereken (merthogy vannak még mindig bőven ilyenek), mégse érezzük, hogy ez a meghatározás igaz volna. Számtalan olyan ember van, aki olvas, de esze ágában sincs földúlni (vagy akár csak megkérdőjelezni is) a világ rendjét. Úgy gondolom tehát, hogy érdemes elkülöníteni az okokat, hogy miért is olvasunk, miért is szokott az ember olvasni.

Az egyszerűség és a rendszerezés kedvéért három főbb okot emelnék ki.

Az első ok a szórakozás. Az idő múlatása. Igen, azt hiszem, a legtöbben mind a mai napig azért olvasnak, mert egyszerűen jól érzik magukat közben. Kikapcsolják a külvilágot, beleélik magukat a szereplők helyzetébe, és kalandok ezrén száguldoznak végig képzeletükben. Élvezik, ahogyan a gonoszok megbűnhődnek, a jók megdicsőülnek, a bajok megoldódnak, és hogy létrejön egy olyan alternatív világ, alternatív valóság, amely elfeledteti a hétköznapok fantáziátlan szürkeségét. Ne gondoljuk, hogy aki így olvas, az bizonyára csak másod- vagy harmadrendű irodalmat vesz a kezébe. Vannak a legtöbbre tartott írók között is, akik a kalandot a legkevésbé sem száműzik szövegeikből, és bátran élnek az olcsónak tartott eszközökkel is, miközben szövegeiket filozofikusan elmélyítik. Ugyanakkor azzal is egyetérthetünk, hogy aki nem tud így olvasni, vagyis az aktus örömére koncentrálva, az valami nagyon fontosat veszített el olvasóvá nevelődése során. Az öröm, a szórakozás, a derű mindig része kell hogy legyen az olvasásnak, és a legkevésbé sem tartom ostoba válasznak azt, ha megkérdezik valakitől, hogy minek olvasni: mert jó.

Mégis, van más ok is. Sokszor az olvasás egyáltalán nem feltétlenül szórakoztató, sokszor inkább küzdelmes, olykor unalmas, nehéz és fárasztó. És mégis olvasunk, mert úgy érezzük, hogy épülünk belőle. Az olvasás oka az ismeretszerzés vágya is. Tudni akarjuk, hogy mi hogyan van a világban. Hogy hogyan működnek a dolgok. Úgy vélhetnénk talán, hogy az ilyen olvasó inkább tudományos (vagy legalábbis tudományos ismeretterjesztő) könyveket venne a kezébe, nem szépirodalmat. Ez azonban fölöttébb felszínes elképzelés. A szépirodalom a maga módján szintén a valóságról közöl felbecsülhetetlen értékű információkat, ha persze nem is a (természet)tudomány módszereivel. Azt, hogy egy ember miként él meg egy bizonyos léthelyzetet, és hogyan fogalmazza azt át léttörténetté, csak az irodalomból érthetjük meg igazán. A legnagyobb írók is tudatában vannak ennek, sőt vannak olyanok, akik kifejezetten ezt tartják írói munkásságuk lényegének. Olyan léthelyzetek bemutatását, amelyben az emberek éreznek, gondolkodnak, döntéseket hoznak. Ha sok ilyen történetet elolvasunk, jobban megértjük az élet szövevényes szerkezetét, és adott léthelyzetekben sokkal bölcsebb döntéseket fogunk tudni meghozni. Az olvasásnak ez az ismeretszerzés minden esetben része kell hogy legyen (ahol nem része, azt hívják úgy: giccs), és nem tartom ostoba válasznak a minek olvasni kérdésére azt sem: mert hasznos.

Létezik azonban az olvasásnak egy harmadik oka is. Amikor elkezdünk egy könyvet olvasni, vélhetően van egy elképzelésünk arról, hogy milyen a világ, nagyjából milyen a felépítése, milyen törvényszerűségei vannak. Ha azonban egy igazán ütős könyv kerül a kezünkbe, elképzeléseink fokozatosan elkezdenek átalakulni, minden megkérdőjeleződik, kisiklik, elbizonytalanodik, mígnem saját magunk stabilnak vélt pozíciója is meginog. Aki azt hiszi, hogy önmagának ezt az átalakulását megúszhatja, soha nem juthat a második szintnél tovább. A legmeglepőbb, legváratlanabb, általában „legnagyobbnak” nevezett könyvek földúlják lelki békénket, megkérdőjelezik értékünket, fölkavarják megállapodottnak hitt gondolatvilágunkat. Az olvasás harmadik célja éppen ez: átalakulni, mélyebbre kerülni önmagunkban. Hiszen átalakulni nem lehet úgy, hogy valóban más emberré váljunk, ez csak játék lenne a szavakkal. Átalakulni csak úgy lehetséges, hogy közben egy újabb területét fedezzük föl annak, akik valójában vagyunk. Ez a delphoi jósda kapuján állt ősi bölcsesség lényege: ismerd meg önmagad. Ne azt, akinek hiszed magad, hanem aki lehetnél, aki potenciálisan benned van, csak még nem tudsz róla. Azt hiszem, az olvasásnak ez a végső, leglényegesebb szerepe a létezésben; ez segít hozzá ahhoz, hogy önmagunkat minél behatóbban megismerjük. Ha valaki tehát tőlem kérdezné, hogy minek olvasni, azt felelném rá: mert muszáj.

Add tovább ezt is, ha megkérdezik.