Egyre többen indulnak el a híres El Camino elnevezésű zarándokútra, de vajon tudják-e a jókedvű vándorok, hogy az ismert kegyhelyen milyen nyelvészeti és irodalmi érdekességeket találnak?

Az El Camino célállomása Santiago de Compostela városa, amit a magyarok inkább Compostelaként emlegetnek, bár inkább Santiagónak kellene hívni, csak Santiagóból sok van spanyol nyelvterületen, a névkiegészítés ezért csak pontosítja, hogy melyik Santiagóról van szó. Santiago egyébként idősebb Szent Jakab apostol nevének spanyol változata. Mivel a szent hagyomány szerint Hispániába ment téríteni, és állítólag ott is halt meg, vagy a hamvait halála után ide szállították, spanyol nyelvterületeken különös népszerűségnek örvend. A szent sírjának tartott helyet már a IX. században különös tisztelet övezte, a XI-XII. században épült fel a ma látható bazilika.

Santiago nagy búcsújáró kegyhellyé vált, Európa minden pontjáról zarándokutak indultak, a város maga Róma és Jeruzsálem mellett a kereszténység legfontosabb kegyhelyévé vált.

A búcsújáró kegyhely kialakulása idején az Ibériai-félsziget elhúzódó háborúk színtere volt, a (helyben mórnak nevezett) arab és keresztény világ évszázadokig háborúzott itt egymással egészen Amerika felfedezésig, ugyanis 1492-ben esett el az utolsó mór erőd (Granada). A háború elején a keresztény erők visszaszorultak északra, innen indult a századokig tartó visszafoglalás (reconquista).

Mivel a későbbi keresztény államok az északi területekről indulnak hódító útjukra, különös kulturális befolyása lesz az egész félsziget életére ennek az északi zónának.

Magyarországról nézve az Ibériai-félsziget egységes tömbnek látszik, ez azonban csalóka kép, a terület hatalmas, és a különböző tartományok, amelyek korábban sokszor önálló államok voltak, jelentősen eltérnek egymástól.

Amit mi spanyolnak nevezünk, azt a helyiek kasztíliai nyelvnek mondják, a katalán, a portugál ennek a nyelvnek nem dialektusa, hanem önálló nyelvek. Ugyanígy önálló nyelv a baszk is, amit a Pireneusok környékén beszélnek, ez azért is különleges nyelv, mert nem is újlatin nyelv, mint a félsziget többi nyelve, hanem egy teljesen más felépítésű, nagyon ősi földközi-tengeri kultúra maradványnyelve.

A félsziget újlatin nyelveinek különbözősége is történelmi és földrajzi okokra vezethető vissza. Északnyugaton, tehát Santiago környékén a római hódítás idején például kelta népek éltek, akik nyelvük és kultúrájuk bizonyos elemeit átörökítették arra az új népre, amely a hódító rómaiak és a helyben talált lakosok utódaiból jött létre. Ezt a népet galegónak hívják (kasztíliai nyelven ezt gallegonak írják, a hosszú ll-t lj-nek kell ejteni), ezt a nyelvet beszélik Santiagóban és a környékén. A tartományt Galíciának hívják, ez nem tévesztendő össze a Kelet-Európában található Galíciával. Galícia egyébként széles körű autonómiával rendelkezik, a tartomány hivatalos nyelve a galegó. Hibásan nevezik óportugálnak is. Ennek az elnevezésnek annyi alapja van, hogy a középkorban a portugál és a galegó egy nyelv volt. A későbbiekben viszont elszakadtak egymástól, és mára két külön nyelvnek szokás tekinteni őket. Ha valaki szeretne belehallgatni a mai modern galegóba, akkor ajánlom figyelmébe a galegó állami rádió adásait (https://streema.com/radios/Radio_Galega).

A félsziget irodalmi életét a középkorban a költészet határozta meg. Ennek a költészetnek a nyelve pedig a galegó volt. Ez a költészet provanszál és katalán minták alapján jött létre, de teljesen önálló lett. Létrehozott egy teljesen önálló műfajt is, egy különös szerepverset, amelyben a költő, aki egyébként mindig férfi, női szerepbe bújik. Érdekes feszültség alakul ki a verset előadó trubadúr, a szöveg és a közönség között. Az előadás ilyen körülményeitől mintegy idézőjelbe kerül a szerelmi vallomás. Lehetőség van egy olyan szerepjátékra is, amelyben szándékosan nem egészen egyértelmű, hogy most éppen ki beszél. Úgy képzelem, hogy a korabeli előadásokon ráadásul jelen lehetett a megszólított hölgy is, aki saját magát látta a színpadon szerelmesen epekedni. A dolog pikantériáját az adta ilyenkor, hogy a verset előadó lovag éppen azt szerette volna elérni, hogy epekedjen után az úrhölgy... Szóval elsőrangú szórakozás volt ez az egész udvarnak.

Most következzen az egyik legjobb galegó költő egyik leghíresebb verse a saját fordításomban. A szövegben a pásztor pásztorlányt jelent.

Dénes király (1261-1325) (Portugál király volt, igen kitűnő költő, számos vers maradt fent a nevén, ő alapította a coimbrai egyetemet.)

Volt egyszer egy szép pásztor... (Hunha pastor ben talhada...)

Volt egyszer egy szép pásztor,

párja után sóvárgott,

s nem mondok hazugságot,

sírt is, ki tudja, hányszor,

így beszélt: „Akkor mától

minden nő szeressen ki,

hogyha van, barátjából,

mert nekem nem jut senki.”

Kezén volt egy kis madár,

egy gyönyörű papagáj,

csupa ének, csupa báj,

épp mikor eljött a nyár,

így beszélt: „Megállj, betyár,

adod a szerelmeset,

de párod hiába vár?”

S virágok közé esett.

Naphosszat is alig élt,

tétlen volt, mindig méla,

ha fel is kelt nagy néha,

rögtön aztán elalélt,

így szólt: „A vágy elemészt,

mi lesz velem, Mária?”

S papagája így beszélt:

„Ebben eddig nincs hiba.”

„Úgy vigasztalsz — szólt a lány, —

ha nem hazudsz, papagáj,

légy irgalmas kis madár,

megváltás lesz a halál”;

s ő szólt: “Hölgyem, mondd, mi fáj,

érjen véget panaszod,

akit vársz, előtted áll,

ha felnézel, láthatod”.

Több középkori galegó zenés feldolgozás meghallgatható a neten, sok versnek megtalálták a középkori kottáját is. Az eredeti művek egyfajta komplex elődásnak voltak tekinthetők, egyszerre volt vers, ének, tánc, zene, színház és cirkuszi előadás. (A mai zsonglőr szó eredetileg ennek az előadásnak az egyik résztvevője volt.)

A galegó a középkorban meghatározó jelentőségű volt az egész félsziget kultúrájában, a spanyol állam felemelkedése azonban háttérbe szorította a használatát.

A nyelv és irodalom modern fejlődéséről egy későbbi posztban jön a folytatás.