A középiskolai kötelező olvasmányokkal nemcsak a diákok és a tanárok vannak bajban, hanem a színházak is. A tanár elviszi színházba az osztályát, hogy a gyerekek impulzusokat kapjanak, hogy valami igazán nagyszerű élményben legyen részük, valami olyanban, ami egy életre megszeretteti a színházat és az irodalmat. A tanár valami olyasmiben reménykedik, hogy a fiatalok a híres, filmekből vagy tévésorozatokból ismert színészek kedvéért majd valahogy lenyelik azt a békát, hogy az általános közutálatnak örvendő kötelező irodalommal foglalkoznak, ráadásul szabad idejükben.

Önként adódik a kérdés, hogy miért tennének ilyet. Régebben a diákság zokszó nélkül tűrte a megpróbáltatásokat, elmentek színházba, és ott becsülettel végigülték az előadást. A kirívóan szemtelenek esetleg beszélgettek, ha nagyon unalmas volt a Bánk bán vagy a Tragédia, ilyenkor esetleg rájuk förmedtek a színpadról, hogy most már aztán elég legyen, ilyet nem csinálunk, de az ilyennek híre ment, ritkán fordult elő. A mai diákok nem ilyen türelmesek. A színházaknak égető szükségük van arra, hogy megtöltsék a nézőteret, a magyartanároknak pedig arra, hogy a színház valahogy segítsen fellendíteni az érdeklődést az uncsi kötelezők iránt. Elvileg ideális partner a színház és az iskola, jó volna, ha számíthatnának egymásra, mégis nagyon kevés valóban gimnazistáknak szóló előadás van, olyan pedig még kevesebb, amelyet a gimnazisták valóban élveznek. Pedig elsőrangú érdek volna, hogy a diákok jó élményekkel távozzanak, mert ahogy a jövőbeli olvasókat, úgy a nézőket is ki kell nevelni. Szerencsére egyre több színház működtet gimnazisták számára külön pedagógiai csoportot, vagy tart külön foglalkozásokat az egyes előadások előtt és után, publikálják a neten a szöveget, hogy az elérhető legyen mindenkinek, és feladatlapokkal segítik a tanár és a diákok felkészülését. Szándékaink szerint bemutatjuk a blogon a hasonló törekvéseket.

A Katona József Színház Ithakája egészen rémisztő ötlettel állt elő, Homérosz Odüsszeia című művét állítja színpadra, ami egészen nyilvánvalóan halva született ötlet, ha valamivel ki lehet kergetni a mai diákokat a színházból, akkor az a homéroszi eposzok. És legnagyobb meglepetésemre a diákjaim le voltak nyűgözve, és azt mondták, hogy ezentúl mindig menjünk színházba, és csak Homéroszt nézzünk, muszáj hozzátennem, hogy nem faktosokkal vagy szakkörösökkel mentem.

Azért nagyon nagy siker ez a színházi előadásnak, mert annyi minden elvonja ezeknek a gyerekeknek a figyelmét, eleve nehéz nekik ilyen sokáig koncentrálni egy dologra, a színház lehet bármilyen látványos, de nem vetekedhet egy modern látványtrükkökkel operáló filmmel, a sztori pedig soha nem lehet olyan akciódús, mint egy mostani tiniregényben. Mi az, ami ennyire megfogta őket ebben az előadásban?

Az alkotók mertek hozzányúlni a szöveghez, Závada Péter és Szabó-Székely Ármin képesek voltak úgy újragondolni az eposzt, hogy megtartották az eredeti szöveg bizonyos karakteres részeit. Ez például azért volt jó, mert a gyerekek (az általuk választott) memoritert tudták együtt mondani magukban a színészekkel, ami valahogy beavatottá tette őket, és mindenkinek nagyon tetszett, hogy hiszen ő ezt ismeri, hogy tudja a csíziót. Ugyanakkor remek volt a szelektálás, ahogyan kiválasztották az eljátszandó epizódokat. Egyszerűen minden fontos mozzanat megvolt, az alapvető epizódokat mind elmondják, de ami ennél is fontosabb, hogy megvannak azok az elemek is, amelyek az eposzt igazán műremekké teszik, onnantól kezdve, hogy Odüsszeusz az alvilágban nem tudja megérinteni az édesanyját (Bodnár Erika), bármennyire szeretné, egészen addig, hogy a hitvesi ágy mit jelképez. Így ott van az előadásban a halál elviselhetetlensége, vagy a férfi és nő örök rítustánca a hűség körül. Az eposzhoz képest lényeges újítása a szerzőpárosnak a humor. Homérosznak az emelkedett műfaj miatt nem nagyon volt lehetősége a komikum alkalmazására, bár néhány ironikusnak mondható mozzanatot azért ő is megenged magának, Odüsszeusz például még inkognitóban zokogva kérleli a lantost, hogy inkább Odüsszeusz hőstetteiről dalljon neki. Az előadásban azonban mindent átsző a komikum, a finom célozgatástól a harsány helyzetkomikumig. Odüsszeusz például a bemutatásánál, hogy ő ki volna, súg Pallasz Athénének, hogy nemcsak felfedező, hadvezér satöbbi, hanem filozófus is. Athéné természetesen próbálja elengedni a füle mellett a megjegyzést, így Odüsszeusz kénytelen kicsit hangosabb lenni. Mindez ráadásul valami egészen sziporkázó nyelven szólal meg, olyan szöveg hangzik el a színpadon, ami (majdnem) a mai fiatalok nyelvezete. Az előadásnak egyik legkomolyabb értéke különben az irónia, hogy mindig minden idézőjelben értendő. A történetnek van mesélője, Pallasz Athéné, akit az akrobatikus ügyességű Mészáros Blanka játszik, de egyrészt ő is belefolyik a történetbe időnként, másfelől az egyes epizódok szereplői időnként mesélik, időnként játsszák a történetüket. Ez pedig kitűnő lehetőség a kommentálásra, amihez viszont nagyon ért a mai Facebook-nemzedék, ők aztán értenek a kommenteléshez.

Remek ötlet volt, hogy magát Odüsszeuszt modernizálják, elvégre a háborús hősök kimentek a divatból. Ha az eredeti eposzt nézem, akkor a történet kiforgatásának tűnik, hogy Odüsszeuszból nőfaló macsót csinálnak. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy az eredeti szövegben is van lehetőség egy ilyen értelmezésre. Miért is ne lehetne Odüsszeusz utazását egy ilyen feleségtől-feleségig tartó utazásnak olvasni? Nagyon is izgalmas elképzelés. Nagy Ervinnek igazán testhez álló feladat a figura megformálása (amúgy külön cikket érdemelne a színészi játék, egyszerűen mindenki remekel), és melyik férfi ne raboskodna szívesen Fullajtár Andrea (Kalüpszó), Rujder Vivien (Nauszikaá), Kiss Eszter (Küklopsz – na jó ez túlzás, de muszáj volt, hogy ő is nő legyen, ha már egyszer ez volt a koncepció) vagy Ónodi Eszter (Kirké) karmai közt? Ez azért megmagyarázza azt a tíz évet, ami kellett Odüsszeusznak ahhoz, hogy hazaérjen. És szépen időzőjelbe teszi azt a nagy hazavágyást. Odüsszeusz állandó jelzője (többek közt) a sokat tűrt, tűrő lelkű, ami azért a fenti kalandok tükrében átminősül, Penelopé (Jordán Adél) nem véletlenül érdeklődik annyira e kalandok mibenlétéről. Időnként dalbetétek szakítják meg az előadást, ilyenkor mindenki táncol is, ez egyfelől szintén az elidegenítés része, hogy lássuk és érezzük, hogy ezt a történetet nekünk most elmesélik, és sztorizgatás közben időnként ki-kilépnek a szerepükből, hogy elmondják a véleményüket vagy az érzéseiket. Nekem is jó ürügyet adtak, hogy megmutassam a gyerekeknek ifjúságom egyik legkedvesebb zenekarát, az Európa Kiadót, hogy így én is elmondhassam a véleményemet.

Székely Kriszta rendezésében nagyon friss, nagyon pergő elődást csinált a Katona, ami persze szentségtörő a maga módján, hiszen botrány, hogy érdeklődéssel és humorral nyúl egy igazán magasztos klasszikushoz. Igen, Homérosz és az ókori közönség más füllel hallgatta az eposzt, máshogy magyarázta ezeket a történeteket. Ők talán valóban a világrend helyreállását akarták látni benne, hogy ugyan egy kizökkent világban élünk, ahol semmi nincs a helyén, de azért a dolgok helyrehozhatók, a férj hazatér, a fiú apát kap, a feleség marad az első és egyetlen férjénél. A Katona mostani értelmezésében másról szól a régi történet, ami ugyanaz és mégis más, mert áthelyeződtek a hangsúlyok. És éppen ez benne a nagyszerű, hogy mer önállóan értelmezni egy irodalmi művet. Nagyon fontos az egész irodalomtanítás szempontjából megérteni, hogy nem az a dolgunk, hogy ódivatú olvasatokkal szolgáljunk, hanem meg kell tanítani a gyerekeket úgy olvasni, hogy képesek legyenek a saját maguk személyiségén átszűrve az egészet művet újrateremteni, újra megalkotni.

Valahogy így, ahogy ebben a színházi előadásban történik.