Megírhatnám ezt a recenziót arra a kegyes hazugságra építve, hogy titokban tartom, ami pedig olvasás közben rettenetesen foglalkoztatott: ismerem a könyv szerzőjét. Miért is ne tartanám titokban? Nincs ebben semmi különös. Az irodalmárok brancsa kis iparág, pár ezer ember, mindenki ismer mindenkit — inkább az a furcsa, ha valaki nem ismer valakit személyesen. Csakhogy nem erről van szó. Krusovszky Dénes évfolyamtársam volt az egyetemen, az ELTE magyar szakán. Egykorúak vagyunk. Hangja és arcszerkezete sokkal korábban ismert volt már számomra, mint hogy verseivel, újságcikkeivel és most regényével egy egész ország nyilvánossága elé lépett volna. Számos barátomnak ismerőse, illetve számos ismerősömnek barátja. Voltak közös óráink, voltunk közös társaságokban, de… De személyesen — emlékeim szerint — sohasem beszélgettünk. Pontosan ez döbbentett meg most, visszagondolva egyetemi éveinkre. Hogyhogy mi így elkerültük egymást? Hogyan pattoghatott úgy az élet kiszámíthatatlan rulettgolyója, hogy sosem tudott a mi számainkra kerülni?

Azért bocsátottam mindezt előre, mert a regény, az Akik már nem leszünk sosem, pontosan erről az élménykörről szól, ezt dolgozza föl — kivételesen finom, pontos és fegyelmezett művésziséggel. Azt (annak fájdalmát, iróniáját, döbbenetét és melankóliáját) tehát, hogy lehetőségeinket sohasem tudjuk maradéktalanul megélni, megvalósítani.

Először Károlyi Csaba ÉS-ben megjelent recenzióját olvastam a könyvről. Pontosabban csak annak elejét. Szokásom ugyanis, hogy kritikákat addig nem olvasok, amíg végig nem szántottam magam a művön. Nem akarom, hogy mások véleménye megzavarja az olvasási folyamatot. De azért belenéztem, mit írt Károlyi Csaba. El volt ragadtatva a regénytől, de annak címét „nagyon hülyének” bélyegezte. Nem értettem egyet. Jó címnek én azt nevezem, amiről eszembe jut valami. Erről a címről pedig azonnal eszembe jutott az, ami most olvasás után is: ez a regény a mi életünkről szólhat, beteljesítetlen lehetőségeinkről. Arról, hogy mi, akik 2000-ben kezdtük el az egyetemet, válhattunk internetes újságíróvá, irodalomtudóssá, befutott költővé, magyartanárrá egy középiskolában, magántanárrá, politikussá, az Akadémia tagjává, vagy egyszerűen csak pénztárossá a Tescóban, esetleg hajléktalanná, aki a Boráros téri aluljáróban kéreget: de mindezzé egyszerre sohasem.

A regény problémafelvetése egzisztenciális, filozofikus; de az, ahogyan meg van írva, érthetővé teszi, hogy miért vált pillanatok alatt rendkívül népszerűvé, miért vezeti az eladási listákat, miért választották több helyütt is a tavalyi év legjobb könyvei közé, miért képes elérni azokat is, akik nem irodalmárok: a könyv valóban magával sodorja az olvasót, nem riad vissza a melodramatikusságtól, némi hatásvadászattól sem, mindvégig fenntartja a feszültséget, valóban — ahogyan a borítón a Könyves blog mondata is mondja — „letehetetlen”.

És gyorsan hozzáteszem: filmszerű. Éppen ezért nehéz most mit mondanom a cselekményszálakról, a karakterekről és a fordulatokról. A filmszerűség magában rejti a spoilerezés veszélyét. De hát amit el lehet spoilerezni, az annyit is ér; ugyan ki nem tudja, aki kézbe veszi az Anna Kareninát, hogy öngyilkos lesz a címszereplője? Ki nem tudja, hogy Édes Anna meg fogja ölni Vizyéket? Az igazán jó regényt nem a cselekménye fordulatai miatt szeretjük. És ha bármit el fogok most spoilerezni, az csak annak a jelzése, hogy Krusovszky munkáját igazán jó regénynek tartom. (Minden filmszerűsége, minden olcsó megoldása, édes-bús szépsége dacára, avagy inkább mindezekkel együtt.)

A könyv első fejezete mintha pontosan egy filmből pattant volna elő. Tökéletes „első snitt”, mindössze hét és fél oldal, de arra tökéletes, hogy azonnal fölkeltse az olvasó érdeklődését. Van benne egy mondatkezdés, amelyet legalább négyszer-ötször újraolvastam, és attól tartok, hogy még négy- ötszázszor újra is fogok. „Úgy szeretném képzelni, hogy boldog volt…” Az addig harmadik személyű leírásból teljesen váratlanul kiszól egy rejtélyes forrású első személyű elbeszélő. Ki ez? És mi ez a jelenet? Kiről szól? Mindössze ötszáz oldal kell még hozzá, hogy megtudjuk. Nekem mindenesetre rögtön fölötlött tudatom retináján az Aranysárkány záró mondata, egyebek között annak jelzéseként vagy példájaként is, hogy a szerző olyan anyagokból szőtte regényét, melyek számomra is a legkedvesebbek közül valók. (A későbbiekben Kosztolányié mellett fölsejlik még a szövegen Nádas, Mészöly, Ottlik, Krasznahorkai és persze még sok más hatalmas író ujjnyoma.)

A szerkezet aztán a továbbiakban is bravúros. Az öt fejezet öt különböző idősíkon (1956-ban, 1986-ban, 1990-ben, 2013-ban és 2017-ben) játszódik, és ezek finoman, ámbár szinte már túlságosan is hézagmentesen illeszkedve vágnak egybe. Ezt akár hibának is föl lehetne róni (meg is tették mások), hiszen hol a rejtély, ha végül minden kiderül? A rejtély véleményem szerint nem csak a cselekményszálak összefonódásában vagy éppen össze nem fonódásában rejlik; tehát nem az a fő kérdés, hogy a szöveg egyes részletei hogyan értelmezik (újra) a többit, hogyan él a szerző a párhuzamosságok, hasonló karakterek különbözőségeinek technikájával. Ez is izgalmas, de csak úgy, mint amennyire egy klasszikus XIX. századi regénynél, melynek tradícióját bizonyos értelemben az Akik már nem eszünk sosem is tovább viszi. Szóval, igen, Tuba sorsa megfeleltethető Aszalósénak és Zoliénak; Julié Lente Bálint anyjáénak; Lente Bálinté az apjáénak; Rolandé Aszalós nagybátyjáénak; és így tovább. A végtelenségig játszhatók a szereplőkkel ezek a játékok. Ennél is izgalmasabb azonban a szerző helye ebben a struktúrában.

Lente Bálint, aki a regény három fejezetének is az első személyű elbeszélője, nyilvánvalóan nem azonos Krusovszky Dénessel. Ezt az evidenciát érdemes leszögezni, mert persze van néhány kiáltó párhuzam köztük. Mindketten egy vidéki kisvárosból (Hajdúnánásból, illetve Hajdúvágásból) érkeztek a fővárosba. Mindketten Budapesten jártak egyetemre a bölcsészkarra. Mindketten politikai újságíróként is tevékenykedtek. De a legfontosabb: részei egyfajta értelmiségi körnek, melynek politikai irányultságát „baloldali-liberálisnak” szokták inkább bélyegezni, mint nevezni. Ez az a bizonyos értelmiségi kör, amelyről azt szokták (igazságtalanul, de nem véletlenül) feltételezni, hogy a Nagykörúton túli világ problémáit nem érti. Na most Lente Bálint, a reflex.hu internetes portál 1986-ban született (ez is lényeges különbség, hiszen a szerző 1982-es) újságírója egy barátnőjével folytatott veszekedés után elindul dühében Hajdúvágásra, egy vidéki esküvőre.

A vidék leírása, illetve a Budapest-Debrecen-Hajdúvágás (Budapest-vidéki nagyváros-vidéki kisváros) hármasság hangulati (hangokkal, szagokkal, finom gesztusokkal, apró megfigyelésekkel történő) érzékeltetése egyszerűen mesteri. Szinte érezzük a debreceni panellakótelep illatát, halljuk a hangokat, beszívjuk a tízemeletes ház levegőjét. És érezzük azt is, hogy Lente Bálint nem igazán szereti a vidéki Magyarországot. Erre természetesen bőven megvan az oka. De a „nem igazán” nem vált át sematikusságba; a regény nem parodizálja a nagyvárosi értelmiségi vidékiség-képét, ugyanakkor nem is azonosul vele egészen. Abban a köztes sávban mozog, ahol már nem a publicista beszél. (Miközben végig a publicista, azaz Lente Bálint beszél.) Ez a köztesség annyira mesteri, hogy nem győzök csodálkozni, mennyi mindent tudhat ez az író az életről és az irodalomról.

Hogy mennyire nem azonosul a szerző Bálinttal, annak legegyértelműbb bizonyítéka, hogy miközben ő is, meg mi is tudjuk: Tuba, azaz Turóczy Balázs, az egykori osztálytársa, padtársa bizony szerelmes Bálintba, addig ő ebből semmit nem vesz észre. Hiába mondja ki egyszer, hogy „vágyakozva” nézett rám, sejtelme sincs, hogy ez a vágyakozás mire irányul. Tubának kell kimondania (persze Bálint ezt sem érti): „Bálint bazmeg — szólalt meg végül, de csak a szája moccant, az arca továbbra is feszülten függött előttem, akár egy agyagmaszk —, komolyan irigyellek, hogy becsukott szemmel is tudsz élni.”

De vajon ez a „becsukott szem” nem jelent sokkal többet, mint hogy nem érti Bálint a barátja vonzódását iránta? Nem hitelteleníti ez a ”sakkvakság” azt az egyébként zseniális finomsággal fölrajzolt képet, melyet Bálint Hajdúvágásról fest? Dehogynem. Éppen arról van szó: nem lehet olyan finomsággal megfigyelni a valóságot, hogy alapvető jelentőségű mozzanatokat ne felejtsünk ki belőle. És ez ugyanúgy áll a fővárosi értelmiségire, mint a vidéken nyomuló új „úri középosztály” tagjaira. Ezért mondom, hogy a regény a velejéig ironikus és melankolikus.

Nem értek egyet azokkal az értelmezésekkel, amelyek szerint Bálint a végére „belép” a felnőttkorba, eljut a csúcsra, megváltozik a látása, már észreveszi a másik ember szenvedését is; nem értek egyet azokkal, akik egyfajta „Bildungsroman”-ként olvassák a regényt. Semmi garancia nincs rá, hogy Bálint nem fogja újra és újra elkövetni ugyanazokat a baklövéseket. Éppen azt a (nietzschei) gondolatot, hogy az ember mindig beléphet ugyanabba a patakba, húzza alá a gyerekvárás története, az, hogy a regény végére éppen ez a szál marad elvarratlanul.

Hogy mégis történik vele valami alapvető, azt nem is elsősorban a magyar irodalom alighanem legrészletesebb esküvőleírása mutatja meg. Az esküvő leírása inkább a „benne és mégsem benne” kettősségét érzékelteti csodálatos ritmusú prózával, vagyis azt a léthelyzetet, amikor ott van az ember valahol, de valahogy még sincs igazán ott (és van-e ennek szimbolikusabb tere, mint egy esküvő?).

Az igazi dráma a köztes, A dzsinn címet viselő fejezetben történik, 1986-ban, egy hajdúvágási tüdőgondozóban. Egy 44 éves férfi, aki már harminc éve tüdőbénult betegként él a kórházban, mély lelki tusák után ápolója segítségével hangszalagra mondja gyerekkorának harminc éven át rejtegetett, nyomasztó történetét. Azt, hogy 1956 Hajdúvágáson nem éppen csupán a szovjetek elleni lázadásról, a „pro patria et libertate” magasztos eszméiről szólt, ahogyan azt a város főterén fölállított emlékmű hirdeti. A regény itt újabb történeti dimenziót kap, és a kollektív emlékezés működéséről mond el nagyon sokat. Főleg azt, hogyan satírozza ki a nemzeti emlékezet mind a mai napig azokat a szégyenfoltokat, amelyek kibeszélése nélkül azonban csak bénult tüdővel vegetálni lehet, de egészséges lélekkel élni aligha. A szerkezet azért izgalmas, mert Lente nem tud mit kezdeni a vallomással, amikor véletlenül rálel az általa is szétvert (!) tüdőgondozóban. Mit lehet kezdeni egy igazsággal? Meg lehet-e írni publicisztikában? Vagy csak regényt írni lehet róla? Ezek a dilemmák olyan mélyen beleássák magukat a regény szövetébe, hogy az elválaszthatatlan tőlük: Krusovszky regénye a nemzeti emlékezet fenntartásának és megtisztításának tette is, és mint ilyen, jelentősége túlmutat nemcsak a szöveg terén, de a szerző politikai publicisztikáin is.

Az egykori hajdúnánási tüdőgondozó épülete, mely mintájául szolgált a regénybeli hajdúvágási tüdőszanatóriumnak

Akik már nem leszünk sosem: ez a többértelmű és kissé rejtélyes cím rejt magában egy többes szám első személyű személyes névmást. Vajon kire vonatkozik ez a „mi”? Azt írtam a recenzió elején, hogy miránk, azaz a mi generációnkra. Ez azonban leszűkíti az értelmezést. A „mi” mindannyiunkra is vonatkozhat, azaz minden emberre. Az ember egzisztenciális meghatározottsága az, hogy nem lehet belőle minden; hogy döntéseket hoz, és ezek a döntések szükségképpen elvesznek valamit belőle. Éppen ezért számomra különösen izgalmasak a regénynek azok a helyei, ahol éppen ennek a „mi”-nek az értelmezése történik. Mi, azaz akik nem vagyunk cigányok. Mi, azaz pesti értelmiségiek. De van egy pont is, ahol a „mi” egészen sajátosan tágul ki, egy pont, ahol Lente mintha azonosulna a „NER-lovag” vidéki magyar értelmiséggel. Egy feltűnően ízléstelen, újonnan állított Nagy-Magyarország emlékmű láttán mondja: „Egyszer és mindenkorra lefoszlott mindenféle burok, és én magam, bármit is teszek vagy nem teszek, illetve bármit is tesz vagy nem tesz a velem nagyjából egykorúak amőbaszerű halmaza, az már mind valódi döntés lesz, valódi tett, és a felelősséget sem lehet elhárítani többé a fiatalságunkra vagy meggondolatlanságunkra hivatkozva. Ahogy az országban elkezdtek szaporodni a hasonló emlékművek, eleinte még tényleg jóízűen lehetett nevetni rajtuk. Amikor aztán észrevettük, hogy már mindenhol ilyenek állnak, kiderült, mégsem olyan vicces az egész. Most pedig végre azt is tudom már, kik állítják őket: mi magunk.” Vagyis akármi történik az országban (és a világban), azt már mi hozzuk létre, a mi generációnk, a mi döntéseink; nincs két Magyarország, nincs két történelem, minden mi vagyunk. És azok is mi vagyunk, akik nem lehetünk, vagy akik nem leszünk már sosem. Felnövés ez, az erre való rádöbbenés? Kétségtelenül olyan érettség, amely nélkül nehéz elképzelni bármiféle konstruktív diskurzust a valóságunkról. Az ilyen könyvre mondják, azt hiszem, hogy alapmű.