A szerzőt nem ismerjük, a XIII. sz. elejére szokás keltezni a szöveget. A történet szövevényes, bizonyos elemei az ősi mítoszok világába visznek, egy másik rétege germán és hun történeteket mesél, a harmadik a lovagi kultúrát mutatja be. Az ének első fele (1-19. kaland) Siegfried leánykérése, házassága és halála, a második fele (20-39. kaland) Attila és Krimhilda házassága, Krimhilda bosszúja. A műnek állítólag vannak magyar vonatkozásai, Attila udvarában egyesek a magyar lovagkirály, III. Bélát udvarát vélik felismerni. Az itt olvasható részletben egy dunai utazás következik, amelynek során a folyó mitikus jelentést kap, élet és halál folyója lesz (lásd lentebb a fordító jegyzetét). Érdekes a kézirat sorsa, nagy népszerűség után, elfelejtik, és igazán Wagner korában fedezik fel újra, éppen Wagner operájának is köszönhetően. Arany Jánost is megihlette a Nibelung-ének, gondoljunk csak a Buda halálára. A későbbiekben szándékozunk további segédletet nyújtani a szöveg irodalomórákon való feldolgozásához. Interjúnk a fordítóval itt olvasható.

Ismeretlen középkori német szerző

A Nibelung-ének

Részlet

 

Huszonötödik kaland

A Nibelungok utazása Hunniába

 

 

1503

Egy kicsit elfelejtjük    Attila udvarát.

Soha lovagok még    nagyobb örömmel út sarát

nem gázolták, amely nagy    király földjére vezet.

Kaptak mindent, amit akartak:    ruhát, fegyverzetet.

 

1504

A Rajna kapitánya    felöltöztette szépen

ezerhatvan lovagját    – így hallottam éppen –

és kilencezernyi csatlóst    erre az ünnepélyre.

Gyászt borítanak majd    sok otthon maradt személyre.

 

1505

A lószerszámokat mind    viszik az udvarba, Wormsba.

Az öreg speyeri püspök    ezeket veszi sorra,

és a szép Utéhez így szól:    „Megáldom az elmenőket

Attila ünnepére.    Az Isten óvja őket!”

 

1506

Ute a három fiához    ilyen szókra fakad:

„Az lesz jó, ha az összes derék hős    inkább itthon marad!

Szörnyű álmom volt az éjjel.    Ennek félelme int.

Országunkban megdögöltek    a madarak sorra mind!”

 

1507

„Aki elhiszi az álmot”    – Hagen így beszél –,

az nem tudja, hogy helyénvalóan    mikor milyen tettekkel él,

amelyek által gyarapszik    a hírneve.

Azt kérdem: uram-királyom    búcsút vehet-e?

 

1508

El fogunk lovagolni    Attila földjére, Hunniába,

ahol a királynak a derék leventék    szolgálnak nemhiába,

és ahol Kriemhild körében    fogunk ünnepet ülni.”

Hagen az utazást akarja,    pedig meg fogja keserülni.

 

1509

Ő maga sem akarná,    ha a minap Gerenót

sértő gesztusokkal    arcába nem vágja a szót.

Hagen Siegfriedet hozta fel, és hogy    él Kriemhild bosszúvágya.

Gernot erre mondta:    „Hagen az életét félti, gyáva.”

 

1510

Azt mondta Tronje szülötte:    „Nincs bennem félelem!

Mindhárman, ti királyok    rendelkezzetek velem!

Veletek tartok önként    Kriemhildhez Hunniába.”

Sok sisakot és pajzsot aztán    ott zúzott ripityára.

 

1511

Készítik a hajókat.    Odagyűlik sok levente.

Zajlik a felszerelések    fedélzetre mente.

Nagy a sürgés, a nyüzsgés.    Még alkonyat előtt

elindulnak hazulról.    Nem húzzák az időt.

 

1512

Sátrat és kalibákat    hordoz a fű

a Rajna-túlparti réten.    Mihelyt kész ez a mű,

hogy maradjon itt éjszakára,    a királyt a neje kérleli.

Még egyszer, utolsó alkalommal    szép testét öleli.

 

1513

Reggelre kelve zendül    fuvola, harsona.

Mindenki készülődik.    Az indulásnak van sora.

A búcsúzó barátnő    barátja karjaiba dőle.

Attila felesége    el fogja választani tőle.

 

1514

A szép Ute három fiának    van egy hű szolgája.

Amikor útra kelnek,    szóra nyílik a szája.

A királynak titokban    elmondja véleményét.

„Utazásotok Hunniába    megöli szívem reményét.”

 

1515

Rumold névre hallgat,    és mondhatok róla szépet.

Kérdezi: „Kire hagynád    az országot és a népet?

Ha már az útitervet    nem lehet elhárítani!

Kriemhild hívó szavát én     nem tudom jónak tartani!” –

 

1516

„Az országot és kicsinyke    fiamat rád hagyom.

Az úrnőkhöz légy figyelmes.    Ez az akaratom.

Ha valakit sírni látnál,    hatékonyan vigasztald.

Attila felesége nekünk nem árthat.    Előre el ne marasztald!”

 

1517

A lovak készen állnak.    A király útra kész.

Búcsúcsókra nyílnak az ajkak,    és búcsút int a kéz.

Bizakodó hangulatban    ügetnek a lovagok.

Később emiatt sok    gyönyörű nő sírni fog.

 

1518

Amikor elügetnek    a harcedzett vitézek,

csak állnak ott a hölgyek,    és szomorkodva néznek.

Hosszú lesz a különlét,    máris felsejlik az.

Lesznek nagy veszteségek,    és a szívnek nem lesz vigasz.

 

1519

A burgundok, a fürgék    az útnak nekivágnak.

Az otthon maradó nép    adja fejét szomorúságnak.

A hegyek oldalában    sír a nő, sír a férfi.

De a nép akárhogyan cselekszik,    ők nem fognak visszatérni.

 

1520

A hős Nibelungok    ezer nyakvértviselőt

visznek magukkal az útra.    Sok drága nőt

hagynak otthon, akit már    viszontlátni nem fognak.

A Siegfrieden ütött seb    kínjai Kriemhildben sajognak.

 

1521

Haladnak tovább az úton    fölfelé a Majna mentén,

Kelet-Frankföldön. A fáradalmak    nem győznek a sok jó leventén.   

Hagen az útmutatójuk.    Ismeri a vidéket.

Dankwart a szálláscsináló.    Marsallként jár el evégett.

 

[C1559

Azokban az időkben    még gyenge volt a hit.

Egy káplánt mégis vittek az útra.    Ő végzi szertartásait.

Egyedül ő fog hazatérni,    bár alig menekül meg.

A többiek a hunoknál    szörnyű sorsra kerülnek.]

 

1522

Kelet-Frankföldön átutazva,    Salfeldbe lovagoltak.

Kifinomult szokásaikról    felismerhetők voltak

király és udvai népe,    akiket sokan dicsértek.

A tizenkettedik nap hajnalán ők    a Dunához odaértek.

 

1523

Hagen, Tronje szülötte    volt az élen feszítő.

A Nibelungokra nézve    derék segítő.

Nyergéből a merész hős    a fövenyre leszáll most.

Kiköti paripáját    egy part melletti fához.

 

1524

A vízállás magas volt.    A sajka mind eldugva.

Emiatt a Nibelungok    helyzete durva.

Átkelni hogyan lehetne?    A folyó nagyon széles.

Tanácstalanok a vitézek.    Hiába, hogy kardjuk éles.

 

1525

„Nagy baj lesz” – Hagen így szól –,    „te Rajna kapitánya!

Olyan helyzetbe kerültél,    amely, mondhatni, fránya.

A víznek erős a sodra,    és mély az áradat.

Félő, hogy elveszíted    ma még sok jó lovagodat!” –

 

1526

„Minket csak ne ijesztgess!”    – szólt vissza a király. –

„Azon dolgozz a sok eszeddel,    hogy valamit kitalálj!

Valahol itt a parton    keress számunkra gázlót,

hogy a vízen átvihessünk    lovat, fegyvert és zászlót!”

 

1527

„Annyira még” – Hagen így szól –    „nem utálom éltemet,

hogy örülnék, ha ez a széles    folyam itt eltemet.

Meghalok, de előbb még    Attila hunja

nagy számban tőlem odavész majd!    Kezem őket ölni nem unja.

 

1528

Maradjatok a parton,    ti büszke lovagok!

Én addig körbenézek,     és egy révészt felkutatok,

aki át fog vinni minket    Gelfrat területére!”

Elindult Hagen, a nagy hős,    pajzsát kezébe véve.

 

1529

Fel volt jól fegyverezve.    A pajzsa a kezében.

Sisakja a fején ült.    Csillogott ritka szépen.

Az oldalvértje mellett    széles penge: kard.

Mindkét oldalon éles.    Mindkét él vágni akart.

 

1530

Bóklászott fel és alá a parton,    a révészt fellelni.

Hallott vízcsobogást, és    kezdett fülelni.

Egy szép forrás vizébe    tudós asszonyok

hűsölni beültek,    ahol a víz csobog.

 

1531

Hagen meglátja őket.    Odasettenkedik.

Ők rögtön elszaladnak,    mihelyt észreveszik.

A ruhájukat Hagen elkobozza,    de nem bántja őket.

Hogy ép bőrrel megúszták,    öröm fogja el a nőket.

 

1532

Szólt az egyik vízisellő,    viselte a Hadburga nevet:

„Hagen, Tronje lovagja,    megjósoljuk neked,

amennyiben visszaadnád    nekünk a ruhánkat,

hogy a sors a hunok közt    jó vagy rossz irányba rángat.”

 

1533

Az áradaton úgy lebegnek,    mint vízimadarak.

Úgy látja Hagen: jó és erős ez    a két földöntúli alak.

Úgy látja, hogy amit majd    jósolnak, elhiheti.

Amit tudni akart, azt    hírül adják neki.

 

1534

„Mehettek Hunniába    bízvást” – mondta a sellő. –

„Szavamat adom rá,    és szavam nem holmi szellő,

hogy hősök még nem utaztak    jobban egy országba sem,

és lesz részetek dicsőség.    Igaz jóslat, lábad elé teszem.”

 

1535

Hagennek ez a jóslat    szívéből szól egészen.

Ruhájukat visszaadja,    továbbhaladni készen.

Mihelyt a testükön újra    a ruházat, a csodás,

elmondják az igazat, hogy    milyen is lesz az utazás.

 

1536

Szólt a másik vízisellő,    Sieglinde a neve:

„Az úttól óva intlek,    Hagen, Aldrian gyermeke!

Az unokahúgom    a ruha végett hazudott.

Ha a hunokhoz elmégy,    nagy baj fog érni ott.

 

1537

Fordulj vissza! Most még    nem késő ezt megtenni.

A bátor burgund leventét,    aki oda találna menni,

mindet Attila földjén    éri a végzet rászakadta.

Aki innen továbbmegy,    az a halált már megsimogatta.”

 

1538

Hagen rákiáltott:    „Nekem ne hazudozz!

Miképp lehet ilyesmi?    Halált mindünkre hoz

egyvalaki? Hogyan? Megölhet    egyetlen személy haragja?

A sellő a jövendő    képét jobban kifaragja.

 

1539

Így szólt az első:    „A sors nektek rosszat ad.

Senki közületek majd    életben nem marad,

kivéve a káplánt.    Ehhez kétség se fér.

Egyedül ő lesz, aki élve    Burgundiába visszatér.

 

1540

Felelte feldühödve    Hagen, a merész:

„Mondani királyaimnak    volna igen nehéz,

hogy mindnyájan a hunoknál    fogunk halálunkra lelni.

Mutass egy helyet, te nagyokos nő,    ahol át tudunk kelni!” –

 

1541

„Ha intő szavunk rád”    – így a sellő – „nem hatott,

menj tovább. Följebb a parton    látsz egy úrilakot.

Egy révész lakik abban.    Másik nincs sehol.”

A jövővel kapcsolatban    Hagen több kérdést nem csihol.

 

1542

A bosszús lovagnak    egyikük utánakiált:

„Hagen uram, vigyázz jól,    és ne siess kivált!

Tudd meg, hogy jutsz a folyón át,    mert át tudsz jutni persze.

A túlparti grófság urának    az a neve, hogy Else.

 

1543

És úgy hívják az öccsét,    hogy Gelfrat vitéz.

Bajorországi nagyúr ő.    Helyzetetek nehéz,

ha a grófság területén ti    át akartok vonulni.

És a révésznél sem árt majd    óvatosan nyomulni.

 

1544

Dühös ember. Titeket mind    egy szálig lekaszabol,

hacsak benne valamelyikőtök    jóindulatot nem csihol.

Ha át akartok vele kelni,    adjatok neki bért.

Gelfrat hűbérese. Ő a felelős itt    a határterületért.

 

1545

Kurjants a víz fölött át,    ha nem kerül elő.

Mondd, hogy te vagy Amelrich.    Hős volt, csupa erő,

de elüldözték messze földre    az ellenségei.

A révész biztosan jön,    ha ezt a nevet mondod neki.”

 

1546

Hagen, a vakmerő hős    a sellők előtt meghajolt.

Nem szólt egy árva szót sem.    Hallgatott. Néma volt.

A víz folyása mentén    halad a fövenyen,

míg a túlparti részen    házat lát egy helyen.

 

1547

A derék levente    átkiabál a folyón.

„Hé, te révész! Vigyél át!”    – ordít jól hallhatón. –

„Bőven adok neked bért:    egy arany karperecet.

Át kell jutnom azonnal,    mert az idő siet!”

 

1548

A révész gazdag ember.    Nem szorul keresetre.

Ha ő valakit átvitt,    nem bérért cselekedte.

A legényei szintúgy    dölyfösek, pimaszok.

Hagen még mindig az innen    levő parton mozog.

 

1549

Most akkorát üvöltött,    hogy a víz belerengett,

mert ebben az egyszeri hősben    az erő túltengett:

„Én vagyok Amelrich,    Else vazallusa,

akit külföldre szalajtott    a belső ellenséggel vívott tusa!”

 

1550

Kardja hegyére tűzött    egy szép karperecet

tiszta vörös aranyból.    Azzal integet,

hogy átvigye a révész    Gelfrat földjére őt.

A révész vakmerően    maga fog evezőt.

 

1551

Tudni kell, hogy a révész    nemrég nősült.

A mohó kapzsiságból    sok jó még ki nem sült.

Hagennél, azt reméli,    vörös aranyra talál.

Helyette lesz a része    kard-harag okozta halál.

 

1552

A révész nagy erővel    az innenső partra evezett.

Nem látta azt a férfit,    akit keresett.

Hagen láttára szörnyű    haragra lobban.

A vitézhez intézett szavakban    dühe kirobban:

 

1553

„Lehet, hogy téged Amelrich    névre kereszteltek,

de nem az vagy, akire vártam.    Téged máshonnét reteszeltek.

Az igazi Amelrich    apáról-anyáról öcsém.

Jól becsaptál. Semmi pénzért    át nem viszlek én.”

 

1554

„Az Istenért, ne így tégy!”    – Hagen rávágja rögtön. –

„Külföldi vitéz vagyok, és a    bajtársaimmal kell törődnöm.

Légy oly kedves, fogadd el    tőlem itt ezt a bért,

és a túlpartra vigyél át.    Hálás leszek ezért.”

 

1555

Azt felelte a révész:    „Nincs módja annak!

Kedves uraimnak    ellenségei vannak.

Nem vihetek hazánkba    senki idegent.

Ha kedves az életed, akkor    mars ki, ne maradj idebent!”

 

1556

Szólt Hagen: „Ne légy kegyetlen!    Van épp elég bajom.

Ezt az aranyat fogadd el!    Jó szívvel adom.

Vigyél át: ezer embert    és ezer lovat!”

Felelte a révész, a haragvó:    „Ez a »nem lesz« rovat!”

 

1557

Egy evezőt ragad fel,    amely széles és erős.

Hagent fejbevágja,    aki ettől dühös.

Megtántorodik a ladikban,    és térdre rogy.

Révészek közt ekkora bunkót    még nem tapasztalt sehogy.

 

1558

Az még jobban megfenyíti    a makacs idegent.

Csáklyával ütötte fejbe.    Az darabokra ment,

de Hagen marad egyben.    Elég szívós, erős.

Else révészének a sorsa    innentől nyögvenyelős.

 

1559

Ádáz haragra gyúlva,    ha már eddig kitartott,

Hagen kitapogatja    az oldalán a kardot.

A révész fejét lecsapja.    Vízbe merül az undok.

Ezt a hírt nemsokára    megtudják a burgundok.

 

1560

Miközben a révészt    Hagen lekaszabolta,

az áradat a sajkát    nagy aggályára elsodorta.

Próbál visszaevezni.    Fogytán az ereje.

Pedig nagyon igyekszik    Gunther főembere.

 

1561

Megfordítja a sajkát.    Ár ellen cselez ő.

De eközben derékba    törik az evező.

A hátrahagyott lovagoknál    szeretne érni partot.

Nincs másik evezője.    Pajzskötő szíja kitartott,

 

1562

de csak vékonyka madzag.    Azzal egybeköti.

A sodrás egy ártéri erdő    felé löködi.

Ott meglátja a parton    a burgundok urát,

és egy sor bátor embert    vízbe gázolni lát.

 

1563

Üdvözlik a jó vitézek,    és a partra kitolják.

A deszkákon a friss vért    megszimatolják.

Ömlött ez abból a sebből,    amelyet a révészen ütött.

Hagen iránti kíváncsiságuk    kérdéseikből sütött.

 

1564

Amikor Gunther király úr    meglátja a friss vért,

amely tócsában áll, és    gőzölög, ilyesmit kérd:

„Hagen, megmondanád, hogy    a révész hova lett?

Félek, hogy nagy erőddel    kioltottál egy életet!”

 

1565

Hagen pedig ezt hazudta:    „A ladik csak úgy volt ott,

egy fűzfához kikötve.    Kezem egy csomót kioldott.

Ma még nem vettem észre    semmilyen révész-félét.

Senkinek a nyakába    nem vágtam kardom élét.”

 

1566

Ezt hallva, Rajna-vidéki    Gernot úr felindul:

„Félő, hogy ahány barátunk,    az a Dunába mind fúl!

Nincs révész a közelben.    Hiába keressük azt.

Hogyan kelünk át? Ennek a gondja    engem nyomaszt.”

 

1567

Hagen ordít tele torokból:    „Szedjétek le a nyerget,

ti szolgák, a lovakról!    Jobb révészt senki se nyerhet,

mint amilyen rég    én voltam a Rajna-parton!

Átszállítlak titeket mind    Gelfrat földjére kitartón!”

 

1568

Hogy átússzanak, megostorozták    a lovakat.

Azok jól úsztak. Át is    jutott az egész ló-csapat.

A sebes áradatban    egy sem veszett oda.

A fáradtabbja lejjebb    sodródott. Ez nem csoda.

 

1569

Felvitték a hajóra    az aranyat és a ruhát.

Senki sem mond le róla,    hogy hamar jusson át.

Hagen most a révész.    Viszi át szünetlen

a sok derék leventét    az országba, amely ismeretlen.

 

1570

Mindjárt elsőre átvitt    vagy ezer lovagot,

majd saját daliáit.    De volt még több is ott.

Kilencezernyi csatlóst    átvitt a nagy vizen.

Aznap Tronje hőse    nem sokat pihen.

 

1571

Amikor már szinte mindet    átvitte jól a vizen,

eszébe jut a lovagnak    – gondolt ő erre hiszen –

a jóslat, amelyet neki mondott    a dunai vízitündér.

Emiatt a királyi papra,    mint a kutyára, jön dér.

 

1572

Az egyházi eszközöknél    kuporog a pap.

Ott egy ereklyetartó.    Utána kap.

De ez neki mit se használ.    Hagen megpillantja.

Isten szolgájának, a nyomorultnak    majdnem a víz lett a sírhantja.   

 

1573

Kilökte a hajóból.    Nem habozott.

Sokan kiabálták:    „Jobb lesz, ha visszahozod!”

Az ifjú Giselher    dühbe gurult.

Miért nem menti ki Hagen?    Mi rosszat tett a nyomorult?

 

1574

Szólt a burgund levente,    a nagyúr Gerenot:

„Miért lökted a vízbe,    Hagen, azt a papot?

Ha más tenne ilyesmit,    azt bűnnek tartanád!

Mit vétett a szegény pap?    Mit ártott nézve rád?”

 

1575

A pap a vízben kalimpál.    Életben akar maradni.

Bárcsak jönne segítség!    Erre alkalmat adni

Hagen nem akar. Evezővel    még lejjebb meríti.

Közben dúl-fúl dühében.    Ezt mindenki helyteleníti.

 

1576

Látva a nyomorult pap,    hogy senki se menti ki,

az innenső part felé evickél.    Ez elég nehéz neki.

Úszni nem tanult meg,    de segíti Isten keze.

Épségben kilép a partra,    bár majdnem vízbe vesze.

 

1577

Ott állt a nyomorult pap.    A ruháját facsarta.

Hagen most már belátja,    bár nem így akarta,

hogy igaz, amit a vízisellők    jövendöltek neki.

Gondolta: „Ezek a vitézek    mindnyájan halálfiai.”

 

1578

Amikor kirakodnak,    és a fövenyen áll itt

a kíséret és a királyok    holmija, amit a sajka szállít,

Hagen szétveri a sajkát    darabokra, és a vízbe löki.

A hős leventék oldalát a    csodálkozás böki.

 

1579

„Bátyám, ezt miért cselekedted?”    – kérdezi Dánkwárt. –

„Hiszen a visszaúton    ez a sajka ránk várt

volna. Hogyan szeljük át a    Dunát, a gyors áradatút?”

Hagen megmondta neki később,    hogy nem lesz visszaút.

 

1580

Most így szól Tronje hőse:    „Azért van, hogy szétverem,

mert ha valaki gyáva    jön veled és velem,

aki majd szökni próbál,    hogy rongy életét mentse,

azt a Duna vizében    érje halálos balszerencse.”

 

1581

Burgundiából    volt velük útra kelte

egy hősnek, aki derék volt,    és a Volker nevet viselte.

Gondolatait szavakká    igen ügyesen szőtte.

Hagen akármit cselekedett is,    dicséretes volt előtte.

 

1582

A lovakat nyergelik már.    Az öszvérekre felpakoltak.

Tőlük az úton eddig    még semmit el nem raboltak.

Nincs emberveszteségük,    csak a királyi káplán.

Ő a Rajna-vidékre    gyalogolhat haza a lábán.

 

 

Jegyzetek

 

Ebben a fejezetben a Duna az élet és a halál határfolyójaként jelenik meg. A bal part az előbbi, a jobb part az utóbbi lehetőség. Talán az élet és a halál közti folyékony (és vízbefulladással fenyegető) átjárhatóság magyarázza, hogy a mítoszi-mondai elemek olyan drámaiságot hordoznak, amelyek a görög tragédiákra és a Macbeth-féle végzetdrámákra emlékeztetnek. Ez a tragikum egyértelműen Hagen alakjához kapcsolódik, aki maga is felismeri, hogy eszköz, méghozzá gyilkos eszköz a sors kezében, ugyanakkor a sellők, a révész és a káplán is ezt a tragikus mozzanatot közvetítik.

   A Szerző tudja a sellők nevét, akik kényszerből hazugságot, saját jószántukból igazat jósolnak, de az elátkozott alvilági csónakoshoz hasonlító révész nevét nem tudja. Említi a révész messze földön kujtorgó öccsének a nevét, de az orrunk előtt kis híján vízbe fulladó káplán nevét nem említi.

   További furcsaságokat is fölfedezhetünk ebben a szövegrészben. Apróságnak látszik, pedig fontos: a burgundok fokozatosan átvedlenek Nibelungokká. Én ezt nem annyira népnévnek, inkább családnévnek érzem, ezért is írom nagy kezdőbetűvel. A vízijármű, amely átszállítja a burgundokat, illetve Nibelungokat az életből a halálba, többször is változtatja méretét. Először megnő, aztán összezsugorodik. Ha a révész egyedül át tud evezni vele az innenső partra, akkor egy csónakot képzelhetünk, vagy legfeljebb egy kisebbfajta sajkát. Ha viszont Hagen egy nap alatt átvisz vele ezervalahány lovagot és kilencezer csatlóst, akkor az egy nagyobbacska naszád. A „C” kézirat 1609. strófája kissé tudálékos precizitással mond is konkrét adatot:

Hosszára-széltére nézve    elég nagy volt a hajó,

egyszerre sok vitéznek    tülekedni való.

Hagen egyszerre átvisz    négyszáz daliát.

Derekasan eveznek,    hogy lehessenek odaát.

Ez a létszám ismeretében annyit jelent, hogy Hagennek egy nap alatt huszonötször kell fordulnia, ami emberi számítás szerint bajosan lehetséges. De ha elhagyjuk a kicsinyes számítgatást, akkor is nehezen képzelhető el, hogy Hagen egész napos kompozás után egy ilyen nagy hajót egymaga szétver, és a törmeléket berugdossa a Dunába. Tehát a csónaknak, miután hajóvá nőtt, össze is kell zsugorodnia.

 

1504

ezerhatvan lovag: inkább hadjárathoz, mint ünnepi díszmenethez szükséges létszám.

1512

Rajna-túlpart: a folyami átkelés hosszadalmas volt (bár igazi nehézségekkel majd a Dunánál fog járni). Rászánták a tényleges indulás előtti nap délutánját. Ezt követte a búcsúzkodás a túlparton, aztán hajnalban útra kelt a sereg a Duna felé.

1520

Nibelungok: a Szerző először nevezi így a burgundokat. Baljós előreutalás: azt sugallja, hogy Siegfried végzete átörökítődik Guntherre és népére.

nyakvértviselő: a „halsberge” nemcsak a nyakra feszülő acéllemezt jelenti, hanem a lovagot is, aki viseli.

1521

marsall, „marschalk”: eredeti jelentése főlovászmester. Eleinte a lovak ellátásáról gondoskodott, később az egész hadbaindult seregről. A „C” kéziratban az 1521. és 1522. strófa között olvasható a C1559. strófa, amelyet átvettem, mert a kompozíció szempontjából szerencsésnek tartom a káplán előrehozott exponálását.

1522

Salfeld: ismeretlen hely. Nem azonos a thüringiai Saalfelddel.

1524

eldugva: nem világos, hogy a helybeliek az árvíz elől helyezték-e biztonságba vízijárműveiket, vagy a jövevények átkelését igyekeztek – esetleg a túlparti őrgróf parancsára – megakadályozni.

1525

nagy baj: az úti balesetek nagy része folyami átkeléskor történt. A Dunán közepes vízálláskor sem volt gázló, árvíz idején végképp nem.

1528

Gelfrat: bajor őrgróf. Hagen őt is régebbről ismerheti.

1530

tudós asszonyok, „wisiu wip”: a két sellő félig jósnő, félig határőr.

1532

lovag: a Szerző a saját szólamában sohasem nevezi lovagnak Hagent, inkább hősnek és daliának. Talán nincs is lovaggá avatva?

1533

áradat: a sellők Hagen elől a Dunába menekültek. Máskülönben a forrásvizet jobban kedvelik a megáradt Duna zavaros vizénél.

<