Márton László, az ország vezető műfordítója a költők észjárásának megértéséről, a klasszikusok újrafordításáról és izgalmas találkozásokról a Nibelung-ének szerzőjével. Exkluzív interjú.

Hallatlanul gazdag műfordítói pálya áll ön mögött, Kleist, Grimm-mesék, Luther beszélgetései, Ransmayr, Walter Benjamin, aztán a legújabbak, Walther von der Vogelweide, Gottfried Tristanja és persze a Faust a maga két részével, hogy csak a legfontosabb művekre utaljak. Hihetetlen már csak a művek terjedelmét is nézve! Mi az, ami ennyire vonzó a műfordításban?

A magyar irodalomban erős hagyomány, hogy egy-egy alkotónak a saját írói vagy költői életműve mellett jelentős műfordítói teljesítménye is van. Sorolhatnám a neveket Arany Jánostól Nádasdy Ádámig. Nyilván mindenkinek más a fordítói motivációja. Én a műfordítást kommunikációs folyamatnak tekintem. A lefordítandó szöveg elemzése (ami a jó fordítás lényege) a szerzői észjárás feltérképezését jelenti, ez pedig felfogható a szerzővel folytatott párbeszédnek is, függetlenül attól, hogy élő vagy halott szerzőről van-e szó. Legizgalmasabb találkozásaim az elmúlt húsz év során a középkori német szerzőkkel történtek, olyan írókkal, akiknek legfeljebb a nevét ismerjük, mint Gottfried von Strassburg, vagy még azt sem, mint A Nibelung-ének névtelen szerzője: egyrészt semmit sem tudunk róluk, másrészt a műveikben mégiscsak igen sokat elmondanak magukról. Az erős szerzői jelenlét: leginkább ez vonz a műfordítói feladatokban.

Egy középkori verses szöveg magyarításánál melyek voltak munka közben a legfontosabb szempontjai? Mi volt az, amit mindenképpen vissza akart adni? Mit lehet átadni magyarul az eredeti rímeléséből, ritmusából, stílusából?

Általánosságban annyit mondhatok, hogy kettős célt szoktam kitűzni. Az egyik, hogy minél közelebbről, minél pontosabban megismerhetők legyenek az eredeti szöveg stiláris és poétikai jellegzetességei, és hogy maga a szöveg mintegy ablakot nyisson saját korára. A másik, hogy a lefordított szöveg egyszerre érződjön élőnek és keltsen művészi hatást. Csakhogy ez a két szempont minden fordítói program esetében más-más követelményeket támaszt. Egy példa: Walther von der Vogelweide összes versének lefordításakor el kellett döntenem, milyen sorrendben kövessék egymást a versek, ugyanis a középkori kéziratok nem hagyományoztak ránk egységes kompozíciót. A Nibelung-ének esetében nincs ilyen probléma, ott viszont azt kell a fordítónak eldöntenie, hogyan értelmezi a nibelungi strófát. Ha a XIX. században rekonstruált metrikai sémát erőlteti, ahogyan Szász Károly tette, akkor megszépíti, megszelídíti az eredeti hangzást, és nem adja vissza sem az eredeti szöveg szabadvers-jellegű áradását, sem – ami igazán baj – a finomabb jelentésárnyalatokat.

Ha régi költők verseit fordítja, akkor törekszik archaizálásra? És mi a helyzet tájnyelvi kifejezésekkel? Azokat hogy lehet lefordítani?

Pályakezdő koromban kedveltem az archaizálást. Később leszoktam róla. Fölösleges, hogy a fordító odaálljon a szöveg és az olvasó közé. Ha egy szerző elég erős egyéniség, akkor erősnek bizonyul mai magyar nyelven is. Középkori szövegekben gyakran előfordulnak jogi szakkifejezések, régi ékszer-, fegyver- és ruhanevek, szövetfajták, effélék. A súly- és hosszmértékekről nem szólva. Ezek visszaadása (többnyire van, volt magyar megfelelőjük) éppen eléggé régies hangulatot áraszt. Persze, nem árt jegyzeteket írni hozzájuk. Szerintem a jegyzetelés része a fordítói munkának. A fordító nemcsak a szerzővel kommunikál, hanem az olvasóval is. Már csak udvariasságból is érdemes megindokolnunk döntéseinket. Az igazán jó műfordítás egyszersmind beavatás a fordítói munkafolyamatba.

Szeretjük azt mondani, hogy a magyar műfordítások nagyon magas színvonalúak. Ugyanakkor mostanában divat lett újrafordítani a klasszikusokat, nincs ebben ellentmondás?

Nincs. Előbb-utóbb a legjobb műfordítások is elavulnak. Változik a nyelv, haladnak a filológiai kutatások. Hiába zseniálisak Arany Shakespeare-fordításai, ha a színházban nem értik a mondatokat sem a nézők, sem a színészek. Egy jó fordítás, attól még, hogy elavul, jó marad. És attól még, hogy most jó és használható, egyszer majd el fog avulni. Természetesen a rossz fordítások is elavulnak.

A magyar műfordítási hagyományoktól eltérően sokszor jegyzetekkel, magyarázatokkal jelenteti meg a könyveit. A Walther-fordításoknál sokszor hosszabb a magyarázat, mint maga vers. A Faustnál is szinte lelógnak a könyvről a jegyzetek. Miért tartja ezeket ennyire fontosnak?

Büszke vagyok a Fausthoz írt jegyzetekre, de nem annyira magamat dicsérném, mint inkább a kiadót és a szerkesztőt, aki hajlandó volt a lap szélére tenni őket. Nem lóg le a könyvről a magyarázat, egy magasságban van a magyarázandóval.

A magyar könyvkiadási hagyományban (szemben a nyugati szokásokkal) költőket inkább úgy jelentetnek meg, hogy több műfordító dolgozik egy-egy köteten. Ön pedig sokszor egyedüli fordítóként dolgozik. Miért tartja ezt előnyösnek?

Mert így van a fordítónak áttekintése az életműről mint kompozíciós egészről. És így áll a célnyelvű — esetünkben magyar — szövegek mögött egységes fordítói szemlélet.

Sokszor készülnek műfordítások nyersfordítások alapján, ha a műfordítók nem beszélik az adott nyelvet. Születhetnek így is jó műfordítások?

Igen, születhetnek. Ritka, hogy egy költői-szépírói képességgel rendelkező műfordító jól ismerjen egy távoli nyelvet. Az is ritka, hogy egy egzotikus nyelv és kultúra specialistája jó műfordító legyen. Vannak egybeesések, de nem ez jellemző. Többre becsülök egy megbízható lineáris átültetést és annak alapján készült műfordítást, mint azt, ha valaki egy vietnami vagy fárszi nyelvű szöveg angol fordítását fordítja. Persze, itt is vannak kivételek, és a nagy világnyelveken készülő fordítások is egészen különböző színvonalúak lehetnek.