12 dühös ember - a Kultúrbrigád és az Átrium előadása 

Az Átrium legutóbbi bemutatóján nem akarták a világot megváltani, a külsőségek megmaradtak az eredeti, ötvenes évekbeli Amerikában. A mai magyar áthallások legtöbbször ízlésesen porolják le az elmúlt hatvan év lerakódásait. A kontinentális büntetőjogtól idegen esküdtszéki döntésfolyamat nem dokumentálni akarja a munkát, sokkal inkább egy témát akar körbejárni. Ez az intolerancia.

A feszültséget sok külső körülményre lehetne fogni: a hőségre, az unalmas, vontatott bírósági eljárásra, a bezártságra. De semmi sem annyira dühítő, mint amikor kiderül, az egyik esküdt mást gondol, mint a többiek. Ehhez képest az izzasztó időjárás vagy a bürokratikus időpocsékolás csak bosszantó. Hát hogy jön ahhoz valaki, hogy másképp gondolkodik, mint a többség? Másképp gondolkodik, mint én?

Pedig semmi egyebet nem állít a másképp szavazó esküdt, mint azt: kétségei vannak. Vannak, akiknek már ezt az egy kijelentést, vagyis az alapmotivációt sem sikerül megérteni, és végig személyeskedésekkel revolverezi a kételkedőt. Pedig a kötekedő csupán következetességre int: ha az áldozat élete olyan fontos, hogy ezt maradéktalanul meg kell torolni a feltételezett elkövetőn, akkor az elkövető élete is ér annyit, hogy legalább egyszer végiggondolják az esetet. Ekkor a többséget ez még olyannyira fölháborítja, hogy észre sem veszik, a kétkedő önként ajánlkozik a gondolatmenet vezetésére. Nekik csak figyelniük kellene.

De ahelyett, hogy hálásak lennének higgadt és intelligens társuk előzetes munkájáért, aki nem mellesleg a teljes rendszer — igazságszolgáltatás és a többi esküdt — feladatát egymaga önként elvégezte, ellene fordulnak. Egy ellenvéleménnyel összezárva lenni elviselhetetlen, már-már obszcén gondolat a többségnek. Mentségükre legyen szólva, valószínűleg még sosem szembesültek ilyen erős karakterrel, akik bátran vállalja, hogy mást gondol, mint a többiek. Dehát nem is csoda, hogy az ilyen viselkedés ritka: az esküdtszékben is fizikai erőszakba torkolló indulatokat szül.

Virtuóz módon ábrázolják az előítéletesség árnyalatait: kinél mennyire itatta át a személyiséget pár ilyen-olyan gondolat. Van olyan, akit teljesen megfertőzött ez a kényelmesen egyszerű látásmód. Ő egy perc alatt áll át, már nincs személyisége igazából. Míg másokban éppen az önvizsgálat — és annak eredményeként fellelt sematikusság — sarkall véleménye árnyalására. Az igazságosság végpontja természetesen a bajkeverő, aki makacsul ragaszkodik a hanyagul kezelt tények alapos vizsgálatához. Az ereje imponál mindenkinek a társaságban, aki addig egész életében mitläufer vagy elnyomott volt.

A hagyományos alfák pedig épp fordított utat jártak be. Kivételesen, talán először életükben nem mentek semmire a nagy hangjukkal, az agresszivitásukkal, de főleg azzal, hogy a többiek most nem hunyászkodnak meg automatikusan. Mert most van egy alternatív alfa, aki halkan, de határozottan fejezi ki a kétségét a szokásos hangadókkal szemben. Intoleranciájuk nem a vádlott személyéhez fűződő előítéleteik miatt habzik föl, ez csak ürügy, az ellenvéleményt nem tudják kezelni. Ha egyszer "nyilvánosan" kiderül, hogy nincs igazuk, akkor más alkalommal is kiderülhet. Az intolerancia alapja sosem egy tényleges tulajdonság, mint a bőrszín, a származás, a vallás vagy például a szexuális orientáció mássága, hanem sokkal inkább a félelem magától a másságtól. A kételkedő esküdt a különvéleményével és konok következetességével megtestesíti a dominánskodó alakok legsötétebb rémálmát. Valaki nem fogadja el automatikusan a vezetői mivoltukat, a véleményükért valóban meg kell küzdeniük. És vesztenek.

Amitől a darab érdekes, vagyis az egyhangú ítélet létrejötte, sajnos a mai Magyarországon irreális. Valószínűleg nemcsak az esküdtbíróság hiánya miatt nem magyarították jobban ezt az előadást, de azért sem, mert az érvelés elfogadása és a belátás képessége nálunk ismeretlen erénnyé vált. Talán ezért hatnak különösen erősen a kiválóan elhelyezett csendek. Nemcsak az esküdteknek újdonság a bátor kiállás, hanem a közönség is — hiába ismeri vagy sejti az egyébként is kiszámítható végkifejletet — megdöbben a humanista racionalitás győzedelmeskedésén.

Az Átrium új 12 dühös embere látszólag semmit sem újít a jól ismert tézisdrámán. Mégsem volt még a ilyen aktuális a bátor kiállás a véleményvezérekkel szemben.